Kedves Szalonna!
Nem találok szavakat. A döbbenet teljesen lebénít. Pofán vágott a nagy büdös valóság!
Üzletet nyitunk. Egy fehérnemű és gyerekruha boltocskát. Olyan tipikus panel aljában garázs-butikot. De szükségünk lesz segítségre, mert én nem tudom feladni a munkahelyem… Kollégát kell találnunk, aki a boltban lesz hétfőtől péntekig. Kiszolgálja a vevőket, követi a webshopos rendeléseket. Szóval olyan mindenest.
Mióta kipattant az ötlet a fejünkből én azon agyalok, hogyan találunk valakit, aki azért a kis semmi fizetésért, amit mi tudunk adni, eljönne hozzánk dolgozni. Mert ugye a munka alapú társadalmunkban teljes foglalkoztatás van, és csak az nem dolgozik, aki nem akar. Minden multi sír-rí, hogy nem találnak munkaerőt. Na, ez még nyakon van öntve azzal, hogy a nyugati határtól napi ingázással még vállalható távolságra lakunk. Szóval én nagyon pesszimistán indultam neki a munkatárs keresésnek. Gondoltam, jó időben feladok egy hirdetést egy helyi netes állásportálon, aztán meglátjuk milyen lesz a fogadtatás.
Ledöbbentem! Örülnöm kellene, mert nagyon sokan jelentkeztek. De mégsem tudok. Három nap telt még csak el, de özönlenek az önéletrajzok. Olvasom őket. Van közöttük mindenféle. Összeeszkábált ákom-bákom önéletrajz, tele helyesírási hibával, egy nyaralós fotóról kivágott képpel. De olyan is van, amit profin összeraktak, a pályázó üzletvezető volt több helyen, még motivációs levelet is küldött, referencia kontaktokat, a fotón csinos ruhában konszolidált kis sminkben.
Nézem a képeket, az arcokat. Mind más sors. De egy valami közös. A szemek. Azok mind egyformák. Fáradt, kiégett, remény vesztett szemek tekintenek vissza rám a fotókról. Megtalálták a hirdetésem, és mint egy kis utolsó reménysugár, bele kapaszkodnak. Rám telefonálnak, hogy ők elküldték a jelentkezést, ugye megkaptam. Mikor lesz válasz, mert ők akár holnap jönnének, mert nagyon kell a munka.
És nekem megszakad a szívem. Szomorú, hogy ilyen sokan eljönnének egy most induló eldugott, neve nincs kis boltocskába, ami lehet az egy évet se éri meg. De eljönnének, mert addig is lenne munkájuk. Addig lenne bevételük. Addig tudnák fizetni a számlákat. Addig lenne mit enni.
Szomorú vagyok, mert csak egy embert vehetek fel. Szomorú vagyok, mert csak minimálbért tudok adni. Szomorú vagyok, hogy ez a nagy büdös valóság!
H. Lívia
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.