Március 19,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

KLASSZIKUSOK


Piros és fekete

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,018,900 forint, még hiányzik 1,981,100 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

(Elöljáró írás)

Hagyjátok el ezt a piros-fehér-zöld színt, 
Lejárt az ideje. 
Más szín illeti most a magyar nemzetet: 
Piros és fekete! 

(Petőfi) 

Magyarország a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke, akit tapssal fogadott Európa, sőt a komoly, bár kamasz Amerika is, de kissé tréfás tapssal. Petőfi Sándor pedig a XIX. század közepének váratlan csodagyermeke Magyarországon, mely Petőfit – valljuk be – meg se szolgálta, még akkor meg se értette, először. Azonban a két csodagyermeket egymás karjába hajtotta az idők akkori merész, hősies férfiassága: Petőfi és Magyarország egyek voltak akkor, egy csoda gyermekei. Akkor: mikor egy bizonytalan eredetű nemzet fogta magát, s nagy bizakodó magyarsággal be akarta iktatni a szegény, balsorsú magyarságot a jobbfajta népek anyakönyvébe. Akkor: mikor az Ázsia szó kevés volt légyen és volt, hogy láttassa a zsarnok Habsburgok s még zsarnokabb magyar nemesség uralmának vad, embertelen, szörnyűséges voltát. És Magyarország a rosszul sikerült francia forradalom hírére föltámadt, s a föltámadt Magyarország ódákra ingerelte az ifjú Ibsent, Heinét és a többit. És Magyarország úgy állott akkor a világ előtt, mint az állami és emberi jogok legfiatalabb, legfényesebb, legmerészebb bajvívója. Csodagyermek produkciója volt ez, miként Petőfi Sándor is csodagyermeke volt egy csodagyermek-nemzetnek, mely még ma is sínyli ezt a maga zseniális fiatalkorát.

Célunk e könyvben Petőfi Sándor forradalmi, valóban forradalmi verseit összefoglalni, s megmutatni e versek által a mai Magyarországnak (mely való Petőfijéből is egy mai Petőfit szeretne csinálni) a forradalmi, volt, szép Magyarországot és az ő Petőfijét. Húsz-harminc év óta még tréfás tapsokat is hiába áhítunk már a világtól, a kultúrás nemzetektől, s Magyarország ma utolsóbb talán, mint akár Montenegró. Petőfije megvan, megmaradt, mert a Petőfik nem múlnak el egy korszak históriájával s egy ország keserű dekadenciájával. Ám aki e könyvet összeállította, úgy veszi észre, hogy a visszafejlődött, koraöreg s még ma is buta mágnások, papok, csak kicsit elváltozott táblabírák s rosszindulatú jövevények és éhes csalók kezén levő Magyarország Petőfit is kikezdi. Nemcsak kikezdi, de meghamisítja, s a mindenrendű forradalmak poétáját hajlandó ledegradálni valami rímforradalmár-félévé, aki egy-két zsoldos tanárfej szerint a szerelem dalnoka volt főképpen.

És ezt még csak nem is a nyugati esztéta-farizeusok szép, csinos készültségével, tudásával, de speciálisan magyar kortesigékkel cselekszik. A feudalizmus másított, sőt súlyosított igájába süllyedt mai Magyarországnak teher volna az igazi Petőfi. Az igazi Petőfi: ez mindazt jelenti, amit a XIX. század közepén egy fiatal, szláv származású, tehát forradalmár és nagyon nyugtalan idegrendszerű magyar ember jelenthet. Jó előre kijelentjük, hogy Petőfi Sándor nem volt, nem lehetett ám ugyan mai hitű és elkészültségű szocialista, de korának minden szabadságérzése az ő érzése is volt. Hiszen akkor, különösen a mi magyar állapotaink között a magyar nemzeti eszme forradalmi világfaktor készült lenni. Ha ma élne, biztosan Hervé volna az ő Lamartine-ja és Béranger-ja, s különben is méltán lehet ő prófétája mindazoknak, akik bilincseket viselnek. És itt uralkodói, gazdasági, hagyományi s mindenféle bilincset értünk, sőt – akár tetszik, akár nem – nemzetiségit is. Hiszen Petőfi írta: “Hagyjátok el ezt a pirosfehér-zöld színt, lejárt az ideje; más szín illeti most a magyar nemzetet: piros és fekete.” Ez a Petőfi mondta, amikor az ifjak központi választmányát szétzúzta a hivatalos megalkuvás: “…a forradalomnak vége van… de nincs vége, ez csak az első fölvonás volt… a viszontlátásra.” Az a Petőfi mondta ezt, aki “úgy érezte előre a forradalmat, mint a kutya a földrengést”, aki azt vallotta, hogy a népnek csak akkor és ott van hazája, ha és ahol joga van. Ugyanaz a Petőfi mondta ezt, aki szerint “égbe a népet, pokolba az arisztokráciát”, s aki nemcsak Magyarországnak, de egész korszakának szociális lelkiismerete volt.

Nemessége, tudniillik nemesi származása, kétséges, habár ő néha emlegeti, de ha a nagy francia forradalom paragrafusait hatványozni lehet, ő hatványozta. S mindig szemben állt a tekintélyekkel, melyek ma Magyarországon tekintély-voltukat Petőfivel akarják igazolni. Kossuth, Klapka, Mészáros, Vörösmarty és a minores, sokan-sokan panaszkodhatnának, ha életre ébrednének, a gaz Petőfi ellen.

Úgy válogattam össze Petőfi Sándor forradalmi verseit, hogy megtessék e fölséges ember aktualitása s rokonsága azokkal, akik ma Magyarországon (bárhogy fáj az ijesztő szó) forradalmat csinálunk. Az apostolt kénytelen voltam és szívesen voltam kénytelen belevenni a kiválasztott Petőfi-versek közé. Az ő szuggerált, érthetően szuggerált, forradalmi, de mégis ma már gyermekesen nacionalista verseit mellőztem. Nem azért, mert a hazátlan bitangság kenyerem volna, de mert ami anno Petőfi szabadságharc volt, ma nyomorult szájhősök kenyérszerző mesterkedése. Mi szívesen, sőt szívből hazafiak vagyunk, de a mai Magyarországban nem engedélyeztetik a hazafiasság, csupán csak a nagy földesuraknak s a kis kasznároknak. Kell tehát megállapítanunk, kell tudnunk, hogy ki volt az a Petőfi Sándor, akit életében gyalázatosan, ostobán, gőgösen nem láttak meg mai kisajátítóinak nagypapái és nagymamái, kell, hogy valaki Marx kihagyása nélkül és minden szocialistáskodás híjával megmutassa újból a szabadságváró százezreknek: íme, ez az ember a ti csodálatos prófétátok volt.

Mert az volt Petőfi: koránfejlett nemzet-társadalmi ambícióinknak legtelítettebb valakije, s akármilyen naivan, bibliásan és babonásan hangzik: próféta. Nem skatulyázzuk őt, nem fogjuk ráfogni, hogy a történelmi materializmus már vérében volt, s idegeiben dolgozott tudatosan. De igenis látjuk, s bárki láthatja, és lássa, hogy Petőfi több volt, mint amennyit a világ várhatott a Duna-Tisza tájékáról. Ha gazemberek és ostobák bele nem kergetik a háborúba, ahol elveszett, bizonyosan Párizsba kerül, konspirál III. Napóleon ellen, gyönyörű dolgokat ír, s talán a Commune alatt éri a halál.

Victor Hugóból Franciaország pairje lehetett, Petőfi már a nyakravaló ügye miatt is csak Bemnek, az idegennek, a kis lengyel, romantikus katonának jóvoltából kapott kétes, halálrahívó őrnagyi rangot. Jó, jó, hogy akadtak Eötvös Józsefek is, akik őt meglátták, de általában a kicsúfolt “népköltő” rangját nyerte el Magyarországban, ebben az operett-országban, ebben a komikusan arisztokrata országban, ahol 1847 óta alig is változott valami.

Sorban leközöljük e könyvben, idősorban s rendben, azokat a Petőfi-verseket, melyek a forradalmi Petőfit mutatják meg szerintünk s Petőfi mai aktualitása szerint, a szociális forradalom Petőfijét. Hirdetjük s valljuk, hogy Petőfi nem azoké, akik belőle 1849 óta élnek, de a mienk, mindazoké, akik Magyarországon a változás, a megújulás, a forradalom áhítozói és harcosai vagyunk.

(Párizs, 1910. március hónap első napján.)

Ady Endre

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!