NEHAZUGGY

Keressük azt az egy embert

Estébe hajlott a pirkadat. Azt hiszem, ezt nem igazán lehet találóbban megfogalmazni, bár nem én vagyok a kijelentés szülője. Mégis igaznak érzem és nem csupán meteorológiailag. Ma volt a napja, amikor Magyarország hadat üzent Európának és amikor Orbán Viktor deklarálta: pont leszarja más országok hatályos törvényeit. Igaz, a magyarokat is leszarja. Értse mindenki, ahogy akarja. Én ma már nem vagyok hajlandó politikáról csacsogni, helyette valami hasznosabbal szeretném tölteni az estét. Kampányolok, jó?

Emlékeztek Argoszra? A gyönyörű, plüss-szőrű, csodálatos kutyusra, aki (tudom, de számomra a kutya mindig aki és nem ami) itt, nálunk keresett gazdit. Bemásolom a januári cikket róla:

Kis koromban úgy volt, hogy cuki vagyok. Édes. Kis szőrpamacs. Szeretetbomba. Annyira aranyosan  tudtam billegtetni a fülemet és puha volt a bundám. Plüssmaci voltam, akit imádni kell. És imádott is a gazdi nagyon. Néhány hétig. Aztán elkezdtem nőni, mert mégsem maradhattam baba egész életemben.

Még akkor is helyeske voltam a kajla fülemmel, a mókás ugrándozásommal. Nevetni kellett rajtam, mert olyan gyorsan nőttem, hogy soha nem tudtam, hogy kellene szaladni, hogy ne essek hasra. Mert mindig sietnem kellett, nehogy lemaradjak valami érdekesről, mindenhol ott kellett lennem, mindent látni kellett, megszaglászni, megkóstolni. És bizony néha összeakadtak a tappancsaim a nagy igyekezetben. Az is nagyon vicces volt.

De tovább nőttem. Egyre csak nőttem, zsibongtak az izmaim, menni kellett, futni, rohanni. Ez már nem volt annyira vicces, mert a gazdinak éppen nem volt ideje sétálni velem, nem volt kedve futni, pont fájt a feje, vagy éhes volt, amikor én annyira, de annyira szerettem volna ugrálni és rohanni, megismerni a világot.

Aztán már a gazdi nem törődött velem, mert túl nagy voltam ahhoz, hogy ölbe vegyen, túlságosan sokat kellett volna velem foglalkozni, hogy szófogadó legyek, hogy megtanuljam azokat a dolgokat, amiket egy kutyusnak tudnia kell. Pedig én boldogan megtanultam volna, ha van, aki segít nekem ebben. De nem volt senki. Unatkoztam. Rossz volt egyedül.

Az utcán ott várt az élet a színeivel, illataival. Ott lehetett rohanni, ameddig el nem fáradtam, meg lehetett szaglászni mindenfélét. Izgalmas volt, jó volt. Jobb, mint a kerítést bámulni.

Csavarogni kezdtem. A gazdi nem bánta. Amúgy sem volt rám ideje, így neki is jó volt, mert nem kellett velem foglalkoznia és nekem is jó volt, mert nem unatkoztam annyira. De a simogatás nagyon hiányzott. Bármit megtettem volna néhány jó szóért, egy kis fülvakargatásért, egy pocaksimogatásért. Szeretem az embereket, mindig is szerettem.

Az utcán, csavargás közben odamentem mindenkihez, hátha megsimogat valaki. Vagy legalább szól hozzám. Rám néz. Meglát engem. Igazából meglát, olyannak, amilyen vagyok. Amilyen belül vagyok. Egy mókás, kajla, szeretetre és simogatásra szomjazó plüssmaci.

Volt, aki kedves volt hozzám, de sokan megijedtek tőlem. Mert kívülről nem látszik, hogy plüssmaci vagyok. Kívülről nem látszik, hogy szelíd szeretet van bennem, hogy állatot is, embert is gyöngéden tudok csak szeretni. Kívülről hatalmas, veszélyes kutyának látszom. Egy fenevadnak. De a lelkem nem olyan, soha nem is lesz olyan. Akkor sem, ha eddig kevés szeretetet kaptam.

Most egy panzióban élek, mert valaki nem bírta tovább nézni, ahogy az utcán szeretetet koldulok. Egy menhely fogadott gondozásába. Itt élek a többi gazdátlannal. Jó itt, mert kapok enni, nem kell lopnom. Vigyáznak rám, nem kell félnem, nem kell menekülnöm. Imádok sétálni. Ha meglátom a pórázt, semmi más nem érdekel, még az étel sem. Csak menjünk, menjünk játszani, ugrálni, rohanni.

Most elmesélem, mit mond rólam az egyik barátom, Kriszti, aki a panzióban foglalkozik velem, tehát ismer engem.

Argosz, ha meglát valakit akit szeret, addig ugat, amíg ki nem visszük hozzá és ha épp nem sétálunk, csak vele vagyunk, de egy helyben állunk, akkor odajön, és panaszkodik. Nem tudom másképp fogalmazni. Nem nyüszít, annál sokkal beszédesebb, de a hang olyasmi. Elpanaszolja, hogy ő nagyon menne már innen, a kennelből. A panzióból. Argosz pont azok közé a kutyák közé tartozik, akiknek ez, amit mi nyújtunk panziós körülmények között, látványosan kevés. Őt az évek során kizárólag séta alatt láttam boldognak. Más kutyáinkat kielégít egy nagypályán rohangálás a többi kutyával, Argoszt nem. Ember nélkül ő csak áll a kapuban, mögötte a többi kutya hívja játszani, ott az a hatalmas terület, de ő csak áll, és néz minket, hogy mikor megyünk be hozzá. És ha foglalkozunk vele, akkor egyszerűen mindent, de mindent megtesz (ül, fekszik, helyben marad, pacsit ad, sőt, az egyetlen kutyánk, akit az sem zavar, ha karácsonykor rénszarvas-füleket, húsvétkor nyuszifület, haloweenkor meg egy tökös nyakkendőt aggatunk rá, ő akkor is pózol, mert mi azt kérjük), hogy elbűvöljön minket, abban reménykedve, hogy egyszer majd egy ilyen foglalkozás után nem a kennelbe kell visszamennie.

Jó itt, de nagyon, nagyon szeretnék már egy saját embert. Egy gazdit, akinek van ideje velem foglalkozni, akivel kirándulhatnék és futkoshatnék, akinek odabújhatnék a lábához, visszahozhatnám neki a labdát, az ölébe hajthatnám a fejemet. Aki meglátná azt, hogy én csak kívülről vagyok hatalmas, erős és veszélyes. Belül ugyanaz a kedves, bújós kiskutya vagyok, aki akkor voltam, amikor még engem is szerettek. Argosz vagyok és nagyon várok már rád. Gyere értem, kérlek! Gazdi, az én gazdim.

Argoszról érdeklődni lehet az Állat és Ember Á.V.E. elérhetőségein (nap közben):

Telefon: 06 70 223 64 76

06 70 619 06 96

[email protected]

[email protected]

Argosz adatlapja

Ennyi volt a januári cikk. Ezt követően Argosz gazdit talált. Egy szerető családban lelt otthonra, volt kisgazdi is (5 éves), akit imádott. Láttam róla fotókat, úgy nézett az emberére, mint hívő a szentekre. Fél évig tartott a boldogság, a gazdi előre nem látható, megoldhatatlan helyzetbe került. Egyszerűen nem volt más választása, vissza kellett vinnie Argit a menhelyre. Ezt írja róla a gondozója:

Bárcsak mindenki úgy látná Őt, mint mi… bárcsak mindenki időt szánna rá, hogy belenézzen mélyen a szemébe… bárcsak mindenki szánna rá pár percet, hogy végig simítsa azt a kivételesen bársonyos bundáját, és közben látná, hogy a kutya ilyenkor a mennyekben van… bárcsak figyelnének rá így is, hogy nem egy apró termetű cuki divatos kutya… bárcsak emlékeznének rá akkor is, ha épp nem Ő a soros az idővonalon… bárcsak többen gondolkodnánk, hogy tudnánk rajta segíteni… bárcsak mások is éreznék azt a tehetetlenséget, amit érzünk, ha újra vissza kell tennünk a kenneljébe, és ott hagyni… bárcsak hallanák mások is, hogy ilyenkor hogy sír…bárcsak eljönne már vége az igazi, és nem csak vendégségben maradna Argosz életében, hanem oda is költözne végleg… bárcsak… 😞
Argosz lassan kezd már visszarázódni a panziós életbe… nem ismeretlen már számára, hisz rövid gazdis léte előtt is már sajnos évekig ebben élt. Vidám, ha ligetsétára megyünk, reményteljes, hisz minden alkalommal azt gondolja, végleg eljött onnan, nem kell már visszamennie a kennelbe. 

Argosz ismét családot keres és én szeretnék neki ebben segíteni. Hátha így több emberhez eljut és hátha ott lesz az olvasók között az az egy, akit keresünk. A magam részéről semmi mást nem kérek karácsonyra, mint a tudatot, hogy gazdihoz került Argi és boldog.

Mai cikkeink:

A sok hülye libsinek, aki nem érti a rendpártiságba csomagolt aljasság legújabb fejezetét

Ez nem a megoldás, és nem is lesz az soha

Orbán bűne

A kórházak állapotától még mindig többen rettegnek, mint a migránsoktól

Egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy lángba borítsa

Csöndes viszontlátás

Mit gondol a szabadságszerető magyar nép, mennyire kell ehhez menthetetlen emberi toprongynak lenni?

A nap kommentje Elenortól:

Párizsban középületeket nyitottak meg a hajléktalanok elszállásolására, Budapesten pedig éjszakára bezárják a Metró aluljárókat, hogy onnan is kirekesszék Őket. Mindezt a keresztény irgalmasság jegyében !

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább