Ismét 1990 tavasza. Kalocsa, büntetés-végrehajtási intézmény
Szilágyi Galambos mögött ment, próbálta tartani a tempót. Pontosabban lassítani a lépteit, mert Galambos aprókat lépett és igen lassan, komótosan, Szilágyi viszont sokkal gyorsabb tempóhoz volt szokva, vigyáznia kellett, nehogy rálépjen a sarkára. Ennek ellenére mégis sikerült belerúgnia az igazgató lábába.
– Elnézést – szabadkozott.
– Semmi baj. Tudom ám, mire gondol.
– Igen? Mire?
– Hogy milyen lassan szedem a lábaimat. Igaz? Műtőtték a csípőmet, azóta nem vagyok a régi. Meg itt nálunk a BV-ben nem rohan senki sehova. Itt megáll az idő…
– Gondolom – válaszolt kurtán Szilágyi, bár nem nagyon érdekelte Galambos személyes problémája. Volt neki épp elég baja, de ez az ügy most jobban izgatta mindennél. Ritkán futott bele igazán rejtélyes esetekbe. Többnyire egyszerű, bár annál brutálisabb bűncselekményekben nyomozott, ahol a logikai szálak sokkal egyszerűbbek és kiszámíthatóbbak voltak. A gyilkosságok zömét nem előre kitervelték, hanem hirtelen felindulásból vagy alkohol hatása alatt követték el. Néha beesett egy-egy leszámolás is balatoni alvilág köreiből, de ott is hamar rövidre tudta zárni az ügyeket. A baj akkor volt, ha valaki egy profi bérgyilkossal dolgoztatott, és nem találták meg a gyilkos fegyvert vagy magát a bérgyilkost. A rendszerváltás után az éjszakai élet királyai felosztották egymás között a balatoni szórakozóhelyeket és a drogpiacot. A bandaháború borítékolható volt szerinte. Mindegyik védelmi pénzeket szedett, és folyamatosan terjeszkedtek, mind az északi, mind a déli parton. Egyelőre nyugalom volt, a szezon csak pár hónap múlva kezdődik, de addig is jutott minden napra egy-egy betörés vagy testi sértés. Az órájára pillantott, majd hirtelen megállt, mert Galambossal egy ráccsal elválasztott részhez érkeztek.
A falon lévő gombot megnyomva nagy berregéssel kinyílt a fémajtó. Bent egy őr kinyitotta a vaskos ajtót, majd rögtön be is csukta mögöttük.
– Parancsnok úr – tisztelgett neki az őr.
– Nyissa ki az elkülönítőt!
– Igenis!
Az őr előrement, majd a folyosó végén lévő fémajtót egy retesszel és egy kulccsal együtt kinyitotta.
– Parancsoljon! Itt találtunk rá az áldozatra.
– Köszönöm – válaszolt Szilágyi, és belépett a mintegy 2×2-es zárkába, ahol a falra erősítve egy vaságy lógott. Nem voltak lábai, csak egy szivacs volt rajta meg egy pokróc. A hátsó sarokban egy fémből készült vécécsésze és egy csap volt. Ablak nem volt a cellán, csak egy szellőző, és egy fémből készült tükör volt a falra erősítve. A cella ajtajától balra egy radiátor, amin minden tompa volt, nehogy kárt tudjon tenni magában az, akit ide bezárnak.
– Itt találtuk meg -szólalt meg az őr. – Durva látvány volt, mindent vér borított.
– Maga volt akkor is szolgálatban? – kérdezte Szilágyi, miközben a radiátort vizsgálta.
– Igen. Tudja, nekem nincs családom, ezért bevállaltam a karácsonyt. Nincs otthon senkim, no meg dupla bér jár, érti mire gondolok? – dicsekedett az őr.
– Értem. Elmesélné mi történt azon az ominózus napon?
– Persze. 23-án hozták át a fogvatartottat, én vettem át. Nem szólt egy szót sem, bement, leült az ágyára és nézett maga elé. A vacsoráját sem ette meg. Másnap reggel is ott ült, ahol előző este. Beadtam a reggelijét, hozzá sem nyúlt.
– És nem tűnt fel magának, hogy mennyire be van fordulva?
– Nyomozó úr! Ide vagy úgy jönnek a rabok, hogy úgy kell lefogni őket, és betuszkolni a cellájukba, vagy mint a zombik. Pár nap kell, mire felfogják, hogy ez nem egy közös cella, akkor kezdenek mozgolódni. Semmi kirívó nem volt a viselkedésében. Gondoltam, majd lenyugszik, aztán jelez, ha kell neki valami. Jobban szeretjük azokat, akik nem balhéznak. Érti, ugye?
– Igen – gondolkodott el közben Szilágyi. – És utána mi történt?
– Aztán a kollégákkal tartottunk egy kis közös karácsonyosdit. Utána úgy volt, hogy átmegyünk a másik részlegbe, mert ott minden évben a rabok készülnek egy karácsonyi előadással. Mielőtt átadtam volna a kollégámnak a körletet, benéztem a másik két cellába is. Ott rendben volt minden, de enni nem láttam a rabot a kémlelőn. Ekkor beszóltam, hogy lépjen az ajtó elé, de nem jött válasz. Kinyitottam az ajtót, és megláttam a nőt: a radiátorra tekert lepedőn lógott, és a két csuklójából ömlött a vér. Azonnal riadóztattam a parancsnokságot és a börtönorvost.
– Mennyi idő múlva értek ide?
– Úgy 5 perc telhetett el, azt hiszem.
– Mennyi az előírás?
– 2-3 perc – vágott közbe Galambos.
– Akkor?
– A karácsonyi ünnepség miatt volt lassabb a reakcióidő.
– Értem. Azután?
– Azután megnéztem, hogy van-e pulzusa. A nyakán, mert a kezén nem tudtam volna kitapintani. Érti, ugye? De a nyakán nem éreztem.
– Pulzált a vér a csuklóján?
– Nem, nem hiszem.
– Hiszi, vagy nem hiszi?
– Nem vagyok én orvos! Így is sokkolt a látványa. Örültem, hogy nem ájultam el!
– Utána?
– Ideért az orvos és két kollégám. Leszedtük a radiátorról, és az ágyra fektettük. A doki azt mondta, hogy meghalt, de a gyereknél még hallott szívhangot. Hívtuk a mentőket, az orvos megpróbálta elállítani a vérzést. Azok hamar ittvoltak, és azonnal elvitték, hogy megmentsék a gyereket. Úgy tudom, az sikerült is.
– Igen. Az sikerült.
– Ennyi elég volt, köszönjük – vágott közbe Galambos – elmehet.
Szilágyi nézte a fehérre meszelt helyiséget, aminek a fala össze-vissza volt karcolva mindenféle nevekkel és trágár szavakkal.
– Unalmukban csinálják – mondta Galambos.
– De mivel? Mivel tudnak a falra karcolgatni?
– Nézze, ezek a bőrük alatt is képesek behozni ide akár egy kalapácsot is. Ez sosem volt probléma itt.
– Aha. Meg a lefizethető őrök sem, igaz?
– De kérem!
– Hogy tudott két szöget becsempészni ide a fogvatartott, ha előtte megmotozzák?
– Fogalmam nincs, higgye el.
– Elhiszem. De ez a maga feladata lett volna kideríteni, nem az enyém. Hogy honnan vagy kitől származik a tárgy. Nem?
Galambos szégyenkezve nézett a cipője orrára, és tudta, hogy ez a nyomozó nem hülye. De mit lehet tenni?
– Kiveszek egy szobát. Holnap folytatjuk!
– De holnap szombat van…
– Tudom! – mondta határozottan Szilágyi, és mélyen, jelentőségteljesen Galambos szemébe nézett.
Folyt. köv.
Kedves Olvasók!
Többen kérdeztétek, mikor jelenik meg könyv formájában ez az írás. A válaszom: nem tudom. Egyelőre a Disztópia 2038 értékesítése zajlik, nem túl sok sikerrel. Ahogy a Szalonna is anyagi gondokkal küzd, úgy én is sokat fektettem a könyvbe. Töredéke nem jött vissza sajnos eddig, de ez nem azért írom, hogy panaszkodjak. Ahogy a portál mögött, úgy mögöttem sem áll mecénás. Magánúton, saját erőfeszítésből adtam ki, és ezt is majd így szeretném. Mivel én nem írok főállásban, így ha hiszitek, ha nem, heti rendszerességgel van időm egy-egy fejezetet összerakni a cikkeim mellett. A sztori még csak a fejemben van meg, ezért ha akarnám sem tudnám előbb megjelentetni. Türelmeteket kérem. Egyébként amit a könyvre szánnátok, azt inkább utaljátok a Szalonnának, ott most nagyobb szükség van a támogatásotokra. Fogjunk össze, és tartsuk életben ezt a portált!
Köszönettel:
Vogronics András
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.