Mani kövek

Spectator: Komi(sz) történet

Hosszadalmas és bonyolult történet lesz, pedig csak egy iparág, a szénhidrogén kutatás és kitermelés fejlődésének kényszermunkával kikövezett útját igyekszik követni Komiföld területén.

A sztálini szovjet rendszer az ország távoli, alig lakott területein a gazdasági erőforrások feltárását és hasznosítását az Állami Politikai Igazgatóság (OGPU) által irányított Gulag (Glavnoje upravlenyije iszpravityelno-trudovih lagerej – Javítómunka-táborok Főigazgatósága) rendszerrel kívánta megvalósítani. A szovjet időszak során többször megváltoztatott nevű állambiztonsági apparátus ilyen módon nem csak a politikai elnyomás vitathatatlanul hatásos eszköze volt, hanem 1934-1953 között az ország gazdaságában is meghatározó súlyú szerepet kapott. Ebben az időszakban rendkívüli gyorsasággal kiépült az ország területén a munkatáborok (iszpravityelno-trudovih lager) rendszere (a Szovjetunió területén összesen 1707 ilyen tábort létesítettek). A rendszer működtetésének alapja a szinte kimeríthetetlen mértékű munkaerő volt. A munkatáborba küldött emberek formális jogi eljárás eredményeként, elítéltként kerültek az unió periférikus területeire. (Ez azonban nem azonos a cári időkben létező katorgával, mert itt a táborokban minimális bért kaptak a rabok, amit persze a saját ellátásukra és alkalmanként büntetés kifizetésére kellett fordítaniuk. A háború idején, 1943-1946 között azonban visszaállította a szovjet rendszer a katorga (kényszermunka) intézményét is, és aligha kétséges, hogy a táborokba zárt hadifoglyok lényegében szintén kényszermunkát végeztek.)

Csak a Komiföldön 17 javítómunka tábor (orosz rövidítéssel: ITL) egységet létesítettek, ezek voltak időrendben az első ilyen telepek a Szovjetunió területén. A részben a tábor komplexumok környékén Komiföldön további 51 különleges rendeltetésű falu létesítését végeztették el a deportáltakkal. A munkaerőt az infrastruktúra kiépítésére (elsősorban vasútépítés Vorkuta felé), fakitermelésre, ásványi nyersanyagok (szénhidrogén, szén, rádium) feltárására szakosított táborok lakói biztosították. A pokolian kedvezőtlen környezet, a szükségesnél mindig kisebb mértékű élelmezési és műszaki ellátás, a lakóhely megteremtése (számos város és település ekkor jött létre) mai szemmel nézve elképzelhetetlenül hitvány működési feltételrendszert jelentett. Itt most mindössze a szénhidrogén feltárásra létrehozott munkatáborokról és azok vázlatos történetéről esik szó.

Forrás: Uhta-Pecsora Emlékmúzeum, Fond Pokajanie

Komiföldön már 1762 óta ismert volt a nehézolaj és bitumenszivárgás a terület középső részén, az Uhta és Jarega folyók mentén, egy orosz vállalkozó lepárlással is kísérletezett, azonban kereskedelmi értékű mennyiség híján feledésbe merült a felfedezés. 1917-ben ismeretlen vállalkozó is fúrt olajkutató fúrást a mai Uhta város területén.

1929 nyarán az OGPU (Állami Politikai Igazgatóság!) geológiai kutatóexpedíciót küldött a mai Uhta környékére, a Csibju folyó menti kis településre. Az expedíció 139 fogolyból állt, köztük 68 mérnök és technikus volt. Arhangelszkből tengeri úton, majd a nyenyecföldi Narjan-Marból a Pecsora folyón az élelmiszert és a műszaki anyagokat pokolian nehéz körülmények között, hajóvontató rabok vonszolták el zuhatagok és keskeny partok mentén a célig. Napi 24 km volt az úti norma. 121 ember jutott el a célig, 13 ember (köztük egy őr is) megszökött útközben, ötöt meggyilkoltak. A semmi közepére való megérkezés után még öt ember megszökött, ők elvesztek a tajgában, a többiek hozzákezdtek a lakóhelyek megépítéséhez.  Ősszel ugyanazon útvonal mentén újabb 50 fős csoportok érkeztek, köztük 20 geológus és bányamérnök szakember. Közöttük volt a neves geológus N. Tyihonovics  is. Ő sem önszántából jött, hanem a „csodás időzítés” következtében. 1928 novemberében letartóztatták és a moszkvai hírhedt börtönben, a Butirkában tartották fogva. Rövid úton rávették, hogy jobb lesz számára, ha elvállalja az expedíció szakmai vezetését; így lett egyidejűleg rab és főgeológus. (A szovjet rendszerben a szakemberek ilyen kényszerítése nem volt sem új, sem nem volt egyedi. Ezt nevezte a köznyelv „szolovjetszki toborzás”-nak.) Tyihonovics jól ismerte Komiföldet, már két évtizeddel korábban bejárta, helyismerete kiváló volt. Nyomban érkezés után munkához látott, szeptember végén kitűzte az első fúrások helyét is.

Nem a méltányosság, hanem pusztán a tényszerűség kedvéért meg kell említeni, hogy az őrszemélyzet többsége sem önszántából jött. Az állambiztonsági állomány bukott angyalait, köztörvényes cselekményekért elítélt tagjait vezényelték a munkatáborokba, beleértve még az első táborparancsnokot is (őt Azerbajdzsánban elkövetett önkényes kivégzésekért 7 évre ítélték). A körülményekben – legalábbis kezdetben – osztozniuk kellett a táborlakókkal.

Az első munkatábor a Csibju folyó partján kénytelen volt saját erőire hagyatkozva lakhatási körülményeket teremteni. 1929-ben 535 m² kiterjedésű lakóterületet, 1930-ban pedig ennek tízszeresét volt szükséges megépíteni a több hullámban érkező elítéltek számára. (1930 elején még 483, az év végén már 771 nyilvántartott  fogoly volt a lágerben.) A létszám növekedésével nem tartott lépést sem a lakhatás biztosítása, sem a rabok elégséges ellátása; 2-2,5-szer több fogoly volt a táborban,mint amennyi a szokásos norma volt. (Ugyanezzel a problémával szembesült rövidesen a többi tábor is: Komiba 1929 őszén 9251 fő érkezett, 1930 január elsejére a létszám 20276 főre duzzadt, egy évvel később a fogvatartottak száma már 49716 fő volt.)

A Csibju torkolatánál elhelyezkedő munkatábor rohamosan növekedett, terjeszkedett. Közigazgatási rendszerben település rangot kapott és neve 1935 után Uhta lett (egy másik közeli folyó neve alapján), végül 1943-ban kapott város besorolást.

Uhta város ma. Az előtérben a 60-as években épült városrész, a háttérben az egykori munkatáborok területe („óváros”) – Forrás: hu.ruarrijoseph.com

A nyersanyag kutató expedíció tevékenysége három fő szakmai irányban folyt: szénhidrogén kutatás, kőszén kutatás és hasadó anyagok, közte rádium kutatása. Az Uhta környéki vizekben kimutatott magas radon koncentráció (7600 picocurie/l, szemben az normális háttérérték  4 picocurie/l koncentrációval) határozottan arra utalt, hogy a vizekkel érintkező kőzetekben rádium és urán feldúsulások lehetnek. Az első ipari méretekben kibontakozott tevékenység a munkatáborban a rádium üzemi méretű kivonása volt, 1 tonna víz 11,5 mg rádiumot tartalmazott. (Itt feldolgozott vízből kinyert rádium volt később az első szovjet nukleáris bombához használt hasadóanyag, legalábbis a helyi legendárium szerint.) 1930-ban fedezték fel a vorkutai 90 ezer km² kiterjedésű perm korú kőszén lelőhelyet, 1932-ben a fejtés is megkezdődött három bányában az oda telepített táborok munkaerejének felhasználásával. Egyedül a kőolaj és földgáz érdemi felfedezése váratott még magára.

1930 végéig az OGPU Uhtai kutatási expedíciója bizonyos tevékenységi önállósággal, különálló egységként működött. 1931 június 6-án azután átszervezték, az állomány az  UhtPecsLag nevű munkatáborban folytatta tovább az előző évben létrehozott Csibju parti telepen a természeti erőforrások kutatásának szervezését és kivitelezését. Egy évvel később a moszkvai központi irányítás létrehozta az Uhto-Pecsora Trösztöt, ami működését tekintve vállalatszerű egységekből állt. Az átalakítás eredménye az volt, hogy a köztársaság kormányának semmi szerepe nem maradt a saját területén folyó tevékenységek irányításában. Az átalakítási manőverek révén az UhtPecsLag-nak a Pecsora folyó medencéjétől az Ural nyugati lejtőjéig, dél felé pedig Kotlas városig terjedő közel 1 millió km² területre terjedt ki a kutatási joga. Röviden: az UhtPecsLag és a tröszt tevékenysége révén koncentrálta az európai Oroszország északkeleti részének fejlesztési stratégiáját. (Ebből néhányan arra következtettek, hogy nagyon magas szinten támogatja valaki az elgondolást. Leginkább Sztálinra gondoltak.) A helyi komiföldi gazdaság  és pártirányítástól teljesen független lett az UhtPecsLag. A fogvatartottak létszáma 1932 nyarától 1933 nyaráig megnégyszereződött (4797-ről 17852 fő-re).  A tröszt szervezetileg – gyakori átalakítások mellett – több tucat melléktábort foglalt magába és a tevékenysége, irányítása az olajipartól kezdve (UktPecslag), a szénbányászaton (Uhtizemlag), a fakitermelésen (UstVimLag)  és szénbányászaton át (Vorkuta és Inta) a vasútépítésig (SevzseldorLag) terjedt.

A szénhidrogének kutatása az első sikerét Uhta település külső részén, a Csibju folyó partján érte el 1932 nyarán. A kis mező kitermelhető olajkészlete mindössze félmillió tonna volt (a mezőből 1975 évi lezárásáig 560 ezer tonna olajat termeltek ki, tehát reális volt a készlet kiszámítása). A következő évben 75 termelő fúrást fúrtak, az első éves termelés 167 ezer tonna volt, de egy évvel később már ennek csak 70%-át sikerült produkálni. Egyszerű finomító épült a lelőhelynél és havonta 10 ezer tonna finomított terméket állítottak ott elő.

Nem sokkal később Uhtától 20 km-rel délre a Jarega folyó mentén nehéz olajat tartalmazó homokkő tárolót ütött meg a fúró. Ezzel az olajjal akkor nem tudtak mit kezdeni; erről az előző cikkben részletesebben is szó esett. A nagyon sovány, mindössze 2 tonna/nap hozamú kutak ellenére nagy föld alatti készlettel számoltak a mérnökök. Az összesen kitermelt olaj mennyisége  1932-ben 26 tonna, 1933-ban 673 tonna, 1935-ben 1427 tonna volt, ám az olajtermelés 1937-ben –  nem meglepő módon – visszaesett 128 tonnára. A nagy baj azonban valójában az volt, hogy az előzetesen 50 millió tonnára becsült olaj felfedezése már eljutott Moszkvába, az azonban már nem, hogy gyakorlatilag ez a nyersolaj olajkutakkal nem kitermelhető, mert az olaj viszkozitása ezerszerese a normál olajok viszkozitásának. Menteni a menthetőt: a helyi szakemberek azt javasolták, hogy az olajhomokot földalatti bányászattal termeljék ki és a felszínen válasszák le az olajat a kőzetszemcsékről. A javaslatot elfogadták, ezzel időt (és talán életet is) mentettek a helyiek. A hosszadalmas bürokratikus folyamatoknak köszönhetően csak 1937 telére készült el a bánya, amit az UhtPecsLag foglyai alakítottak ki. A tábor vezetői elismerték az olajtermelés kudarcát, hiszen az 1937. évi tervet mindössze 50%-ban teljesítette az egység.

1934-ben fedezték fel a szintén nehézolajat tároló, kis kiterjedésű Jugidszkoje lelőhelyet szintén Uhta közelében. Az ekkor már második éve tartó terepi olajkutatási kampány kezdetén, 1932-ben az UhtPecsLag-ban 4797 fogoly volt, 1934 nyarán pedig már 26325 fő volt a tábor kontingense. A szovjet kormány elégedett volt a Pecsora régió fejlődésével, mert két ipari gócpont már kialakult (Uhta és Vorkuta).  Az elítéltek számának növekedése alapján láthatóan nem tartották komoly árnak az élőmunka extenzív növelését, vagy – ami valószínűbb – egyáltalán nem is törődtek ezzel. Tényleg nagyszámú elítélt érkezett ide, az 1939 évi népszámlálás adatai alapján kiviláglik, hogy a komiföldi Gulag munkatáborok létszáma az őrszemélyzettel együtt 146 719 fő volt, azaz a köztársaság népességének egyharmadát a táborlakók és őreik tették ki.

Az UhtPecsLag tevékenysége a szovjet központi vezetés látókörében központi helyen maradt; a munkaszervezési fejetlenség és termelési problémák megoldatlansága mellett a vezetés számon kérte az új kőolaj lelőhelyek hiányát. A nagy valószínűséggel rossz válaszra adott megoldás jellegzetesen sztálini volt: a tábor vezetőjét és főmérnökét bíróság elé állították és kivégezték. (A tábor vezetője egyébként Sztálinnal személyes kapcsolatban állt, háromszor is találkozhatott a diktátorral, míg a köztársasági vezetők egyszer sem.) Utódja egy magas rangú állambiztonsági tiszt  lett, aki viszont mindössze fél évig vezette a tábort, majd a nép ellenségeként, a Nagy Tisztogatás során őt is kivégezték.

A Jarega bányában ekkor lényegében kísérleti termelés folyt és nagy volt a nyomás az üzemen, mert gyakorlatilag Komiföldön a háború kezdetekor csak itt volt – szűkös mennyiséget biztosító – olajtermelés. 1941-ben 25 ezer tonna, 1942-ben 55 ezer tonna, 1943-ban 68 ezer tonna, 1944-ben 101 ezer tonna, míg 1945-ben 143 ezer tonna olajat szállítottak a mezőből a finomítóba. (Komi területről összesen 576 ezer tonna olaj származott a háború évei alatt.)

1943-ban végre rámosolygott a szerencse az olajkutatókra, a Vojvozs lelőhelyen földgáz előfordulást találtak, környezetének továbbkutatása vezetett az olaj megtalálásához. A nem túl vastag tárolórétegből 375 tonna/nap mennyiségű felszálló könnyű olaj jött a felszínre. Mindkét tulajdonság ebben a térségben akkor nagy újdonságnak számított. A felfedezés örömére egy új települést és az azt felépítő új munkatábort (OLP-22 számú) hoztak létre. A foglyok mellett egyre nagyobb számban civil szakemberek is részt vettek a munkákban.

A Vojvozs mező felfedezése után 1952-ig még 10 kisebb olaj- és gázmezőt fedeztek fel, 1952 után egyetlen új felfedezés sem történt. A Pecsora régióban a mezők termelésbe állítása nagyon lelassult, egyidejűleg a kitermelés is meredeken csökkent. 1950 és 1958 között a régió olajtermelése 500-700 ezer tonna szinten stagnált, a gáztermelés csak nagy erőfeszítésekkel érte el az évi  1 milliárd m³ mennyiséget. Ebben az időszakban a kutatás Uhta és Troicko-Pecsorszk környékére összpontosult; a szakemberek minden (látszat)erőfeszítése ellenére valójában nem akartak kockázatot vállalva kilépni szakmai komfortzónájukból. Csak az évtized végén merészkedtek ki az Uhtától 70 km-re elhelyezkedő Izsma és Pecsora közötti zónába, ahol azután meglepetésre könnyű olajmezőre bukkantak.

Az ötvenes években megdermedt olajkutatási tevékenység mélyrepülésének több oka is volt. A távolabbi északi területekre a foglyok mozgatása, az infrastruktúra fejletlensége miatt szinte lehetetlen volt. Szakmai viták is voltak bőven, mert felszíni geofizikai mérések híján sötétben tapogatóztak a szakemberek, viszont ún. felderítő fúrások mélyítésére sem pénzügyi, sem humán erőforrás, sem minimális infrastruktúra nem állt rendelkezésre; ez utóbbit kizárólag motiválatlan foglyok munkaerejével kellett volna kiépíteni.  1954 után világossá vált az Uhtától 250-300 km távolságra levő északi tajgában mélyített néhány fúrás alapján, hogy a potenciális kőolajkészletek 3000 m-nél nagyobb mélységben, és a már ismertnél jóval bonyolultabb geológiai körülmények között érhetők el. Ezért aztán tovább halogatták az északabbi térség kutatását.

1941-ben közel 2 millió fogoly volt a táborokban, a háború után hadifoglyokkal és elhurcoltakkal együtt 1950-ben óvatos becslés szerint 2,5 millióra növekedett a fogvatartottak létszáma. 1954-ben kezdődött meg a kényszermunka táborok lassú és fokozatos felszámolása. Az intézményt hivatalosan 1960 januárjában szüntették meg a Szovjetunióban.  Itt most eddig az időpontig követtük az olajipar útját a Komiföldön, ezt követően voltak természetesen eredményes kutatások, ám a vidék szénhidrogén földtani adottságai miatt soha nem lett, nem is lehetett meghatározó olajipari régiója Oroszországnak.

Az életben maradt hadifoglyok  hazatérhettek, a szovjet polgárok is távozhattak. Nem mindenki ment el, mert évtizedes távollét után egyszerűen nem volt már hova.

Uhta-Pecsora lager romos lakóház maradvány (Fotó: www. gulagmuseum.org)

Az utazó az előző cikkben említett szakmai útja során meglátogathatott egy munkahelyet az olajmezőben, ahol két, már idősebb szakember röviden elmondta a tudnivalókat. Az üzemen kívül a kocsiban a vezető mérnök megjegyezte: „Nagy játékos az élet! Gondolta volna, hogy ez a két ember már suhanc korában is itt dolgozott? Az egyik fogoly volt, a másik őr. Alig akarnak nyugdíjba menni.”

Az utazó ekkor ismét egy kicsit többet megértett Oroszországból.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább