Mani kövek

Spectator: „Második Baku”: a kezdet még elmondatlan története

A szovjet hatalom megszilárdulását követően az ország kőolajkitermelése három régióból származott: Baku (Azerbajdzsán), Groznij (Kaukázus) és az Emba folyó vidéke (Nyugat-Kazahsztán). A területek olajának minőségi különbsége ellenére a Szovjetunióból származó olaj iránt jelentős kereslet volt. Különösen érdekes, hogy éppen az ideológiai szempontból szembenálló országokkal volt szoros az olajkereskedelmi kapcsolat. A már fasiszta rendszerű Olaszország olajimportjának 48 %-a oroszországi eredetű volt egy évtizeden keresztül, sőt, az orosz olajexport 75 %-a még 1940-ben is – a már háborúban álló – náci Németországba érkezett. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy a nagy világgazdasági válság az olajár csökkenését is okozta, amit a szovjet rendszer a bevétel szintentartása érdekében a kivitel mennyiségi növelésével igyekezett kompenzálni.

Az olajtermelés meghatározó térsége hosszú idő óta Baku volt, a város környékén folyamatosan állítottak termelésbe új és új mezőket; 1941-ben, a háború küszöbén a Szovjetunió olajtermelésének 75 %-a innen származott. A kaukázusi régió mezőinek részesedése ekkor mindössze 11 % volt. Az ország megtámadásának kétségkívül egyik mozgatórugója a kőolajlelőhelyek megszerzése volt. Moszkva előtt ugyan megtorpant a német offenzíva, azonban 1942 nyarán, a Blau hadművelet során az egyik fő célt, a Kaukázust elérték a német csapatok és elfoglalták Majkopot. Az olajkutakat és felszíni létesítményeket azonban a visszavonuló oroszok használhatatlanná tették. A kaukázusi mezők elvesztése persze érzékenyen érintette a szovjeteket is, részben mennyiség okán, részben pedig a bakui olaj mozgatásának körülményessége miatt. (A nyersolajat Bakuból a Kászpi-tengeren és Kazahsztánon keresztül, kerülő úton kellett a hátországi feldolgozókba szállítani.) Ekkor, a háborús kölcsönbérleti szerződés keretében 2,7 millió tonna nyersolaj szállításával sietett az Egyesült Államok a szorult helyzetbe került szövetségese segítségére, ami -a kis mennyiség ellenére – ekkor jelentős segítséget jelentett. A fő nyersanyagforrás, Baku elvesztése azonban még mindig reális veszély volt 1942-ben.

A fronttól távoli dél-orosz sztyeppén, a mai Baskortosztán területén már a 30-as években sejtették a geológusok, hogy lehetséges olajfelhalmozódás, mert egyes helyeken olajszivárgást észleltek  a felszínen. A dimbes-dombos vidék arra ösztökélte a kutatókat, hogy a kiemelkedéseken próbáljanak szerencsét, fúrások mélyítésével. Az isten háta mögötti kiterjedt területen semmiféle infrastruktúra nem volt, néhány – baskírok által lakott – kisebb településen kívül, amelyek közül egyik volt az Isimbaj nevű. Ide üggyel- bajjal eljuttatott fúróberendezéssel, több eredménytelen fúrás mélyítése után, 1932 nyarán végül ipari mennyiségű (50 tonna/nap) olajat találtak. 1936-ban a lelőhely olajkútjai már közel 1 millió tonna olajat termeltek, amivel azonban sokat az adott helyzetben nem tudtak tenni, mert csak a felfedezést követő  ötödik évben kezdtek hozzá a finomító építéséhez Ufában, továbbá az ezt kiszolgáló csővezeték lefektetéséhez és vasútvonal létesítéséhez. Addig a mező mellé telepített primitív desztillációs berendezéssel előállított kénes üzemanyagot a környékbeli mezőgazdasági gépek meghajtására használták fel. 1937-ben Tujmazi környékén (pontosabban Narisevo falu mellett), újabb sikeres fúrás eredményeként, felszálló olajtermelést kaptak a kutatók, nem is túl nagy mélységből. Az olajmező névadója azonban nem a falu, hanem a kerület (Tujmazi) lett.

Olajmező Tujmazi környékén (Forrás: GazpromNefty)

A kezdeti eredmények – a szovjet rendszerben nem szokatlan módon – nagy derűlátással és a valós környezeti adottságok figyelembe nem vételével párosultak. Az 1939 márciusi 17. pártkongresszus diadalmasan meg is állapította, hogy egy nagyjelentőségű olajtermelési területet találtak a Volga és Ural között. Jelentősége pedig akkora, hogy ez már a „második Baku„.  (Ettől kezdve nagyon gyakran a propagandában ezen a néven emlegették.) Fejlesztését fontosnak és sürgősnek minősítette a párt vezető testülete. Jelentőségének már kezdeti túlértékelését jelzi, hogy ezekből a lelőhelyekből összesen évente kevesebb, mint 1 millió tonna kőolaj került felszínre, tehát akkor távolról sem volt összehasonlítható Baku jelentőségével. (Jellemző módon a sikerpropaganda adatai nem is voltak összehangolva, ezért különféle forrásokban különféle termelési eredmények láttak napvilágot.)

Kissé távolabb, Szamara és Szizrány városok közelében szintén folytak fúrásos kutatások 1937-től kezdődően, azonban ezek mérsékelt eredményeket hoztak. 1939 elejére a Volga és Ural közötti nagy területet lefedő régióban összesen 12 lelőhelyet fedeztek fel, ezekből 7 mezőben volt olajkitermelés. Bár még 1940-ben is a Szovjetunió olajtermelésének csak 6 %-a származott erről a vidékről, a Pravda 1939. augusztus 7-i címlapja „Második Baku” létrejöttéről adott hírt és láthatóan az ország vezetése is így kezelte ezt a térséget. Pedig a valóságban távolról sem volt ekkora jelentősége az itteni lelőhelyeknek.

A történet további – még jórészt kevéssé ismert, elmondatlan – része a sztálini rendszer gondolkodásmódjának és – ha kellett – önbecsapásának krónikája. Az Állami Védelmi Bizottság 1942 őszén elrendelte a bakui olajtermelési eszközök, berendezések óvatos becslés szerint is legalább 40 %-nak, a műszaki személyzet és munkások mintegy felének áttelepítését a „Második Baku” régióba.

A munkások és alkalmazottak háromhavi bérük átlagát kapták, a feleségük ennek a bérnek negyedét, és minden velük áttelepített gyermek, vagy nem munkaképes hozzátartozó pedig egynyolcadát. A fizetést már az új munkahelyen kapták meg. A családfő 100 kg-os csomagot, a család többi tagja pedig 40 kg holmit vihetett magával.

1942 különösen kemény telén, zord körülmények között kellett az eszközöket és termelést kiszolgáló létesítmények üzemképessé tenni. Az azeri munkások – számukra merőben szokatlan – 35 C-os – hidegben dolgoztak és távolabbi kis falvakban volt szállásuk, szállításuk megoldatlan volt éppúgy, mint a rendszeres élelmezésük. A munkaidő 16 órás volt és teljesen általános volt a fúráshoz szükséges anyagok időszakos hiánya. Máshonnan leszerelt alkalmi anyagokból építettek csővezetéket és minden szakmai tudásukat próbára tette a műszaki – technikai ellátatlanság. Példa nélküli a 20. századi ipartörténetben, hogy ilyen méretű és ennyire átgondolatlan, minden gazdasági számítást nélkülöző iparági áttelepítést végezzenek valahol. A hivatalos szovjet propaganda természetesen nem győzte dicsérni az olajipar önfeláldozó munkáját anélkül, hogy bármely részlete napvilágra került volna.

A németek is – szerencsére – elkövettek stratégiai hibát. A kaukázusi olajlelőhelyekhez Dél-Oroszországon keresztül egyenes út vezethetett volna, azonban Hitler egyidejűleg akarta megszerezni a Kaukázust és Bakut is. A német elemzőknek a háború előtt rendelkezésre álló információinak túlnyomó része elavultnak bizonyult és ez Oroszország keleti ipari erőforrásainak alábecsülését eredményezte. Mire a németek a valós helyzetet felmérték, felismerték, hogy Oroszország képes erőforrásai révén a hathatós ellenállásra, tehát ezért a széles fronton történő német offenzíva értelmetlen, már késő volt, túlságosan belebonyolódtak korábbi stratégiájukba.

Gyakorlatilag ez az eszement evakuáció Azerbajdzsán olajiparát romokba döntötte, amit csak 50 év alatt sikerült bizonyos mértékig helyreállítani. Beszéljenek a számok: a háború végéig mindössze 4 millió tonna olajat tudtak termelni a „második Baku” területén, miközben az olajipar szétzúzása okán Baku 40 millió tonnával kevesebbet volt képes termelni. „Második Baku” 1,5-2 millió tonna olajtermelése gyakorlatilag jelentéktelen a háborús erőfeszítések terén, mert a normálisan működő Baku, továbbá Groznij megjavított olajkútjai 15 – 20 millió tonna többletet eredményeztek volna az ország olajtermelésben. Még a poszt-szovjet időkben is olyan adattal mentegetőztek egykori felelős vezetők, hogy Buguruszlán környékén a háború négy éve alatt mintegy egymillió tonna olajat termeltek ki; csakhogy Bakuban a kutaknál elcsorgó olajat tároló gödrökből évente  gyűjtenek össze ennyit! Még sarkosabban fogalmazva: a „Második Baku” olajtermelése a háború előtti teljes szovjet termeléshez viszonyítva (ennek pedig túlnyomó részét Baku adta) mindössze 1 %! Az átgondolatlan áttelepítés és szakmai hozzá nem értés eredménye másik összehasonlításban: Baku 1940-ben 22,2 millió tonna olajat termelt, 1945-ben csak 11,5 millió tonnát. A termelés teljesítménye  – érthető módon –  éppúgy lefeleződött, mint az áttelepítés során elvitt munkaerő és eszközállomány.

A kommunista párt, személy szerint Sztálin és az Állami Védelmi Bizottság stratégiája, az olaj- és gépgyártási komplexumnak Bakuból a második Baku régióba való áthelyezésére 1941-42-ben durva stratégiai, katonai hiba és merőben téves gazdasági meggondoláson alapult. Kevés híján akár háborús vereségéhez is vezethetett volna. A hivatalos szovjet propaganda üzenete azonban nagyon világos volt ebben a tekintetben: ez a művelet, a párt bölcs irányítása alatt, a szovjet nép teljesítménye volt. Ma ugyan már napvilágra kerültek olyan dokumentumok, amelyek részletesen tartalmazzák az áttelepítésre vonatkozó adatokat és rendeleteket, azonban kevés visszhangjuk van (kivéve Azerbajdzsánt).

A szovjet pártirányítás és kormányzat természetesen soha nem ismerte el a kolosszális hibát. Ebben jótékonyan segítségére volt, hogy a Volga és Ural közötti kiterjedt sztyeppén a háború után, nem kis szerencse révén valóban nagyon nagy készletekkel rendelkező olajipari régió körvonala bontakozott ki. Ekkoriban találták meg itt, a maga idejében világviszonylatban is óriás mezőt, Romaskinót, majd ezt követően, valóban szisztematikus munkával közel 600 kisebb – nagyobb olaj- és gázmezőt. A Volga – Ural olajprovincia termelésének csúcspontján (1956) innen származott az unió olajtermelésének 63%-a és még ma is számottevő a részesedése az orosz nyersolaj termelésből.

Ez azonban már egy másik történet.

2019. 04. 23.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább