Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Kanada fekete aranya 1.

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A világ növekvő aggodalommal szemléli, hogy korunk egyik meghatározó energiahordozója, a kőolaj meddig lesz elegendő  a gazdaság működtetésére és milyen lehetőségek körvonalazódnak a kimerülés – várhatóan azonban nem is olyan rövid – időszakában a váltásra. A töprengés és előrejelzési modellek középpontjában a hagyományos módon kitermelhető kőolaj mennyiségének változása áll, csak a múlt század utolsó harmadában irányult a figyelem olyan kőolaj előfordulások felé, amelyek a ma használatos technológiával és eszközökkel nem vagy drágán kitermelhetőek.

Természetesen már sokkal régebb óta ismertek az ilyen típusú előfordulások és hamar világossá vált az is, hogy az ismert hagyományos kőolaj mennyiségét messze meghaladó mennyiséget képviselnek ezek a nem hagyományos felhalmozódások. De amíg az „olcsó olaj”nagy mennyiségben volt hozzáférhető és a készletek is megnyugtató mennyiségűek voltak, az olajhomokból (és olajpalából) jóval bonyolultabban, fáradságosabban kitermelhető olajra viszonylag kevés figyelem irányult. Pedig a szénhidrogének ezen forrása – szintén régóta tudott – globálisan óriási mennyiséget (3,5 trillió hordó) képvisel; közel háromszor annyi ennek az olajnak a mennyisége, mint a „hagyományos” „olcsó” olajnak. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez a gigászi mennyiség a kőzetekben elhelyezkedő olaj becsült összes mennyisége, ennek csak kis része termelhető ki. A legnagyobb készletek és előfordulások Venezuelában és Kanadában ismertek,  jelentékeny, ám még nem termelő előfordulások vannak Oroszországban is. A két vezető országban a technikailag kitermelhető mennyisége is tiszteletre méltó: Venezuela 267 milliárd hordó, Kanada pedig 167 milliárd hordó készlettel rendelkezik. (Számos ezektől eltérő adat is napvilágot látott, ennek oka az, hogy eltérő technológiák alkalmazásának figyelembevételével készült a kitermelhető mennyiségek becslése.) A kitermelt nyersanyag hasonlósága mellett lényegi különbségek is vannak a kanadai és venezuelai lelőhelyek jellemzői között, egyelőre nincs is éles piaci verseny közöttük. (A jellemző különbségek egyike, hogy a venezuelai homokkövekben un. nehéz olaj, a kanadaiakban pedig még nehezebb, sűrűbb állagú bitumen van.) Megállapítható azonban a készletháttér nagysága alapján, hogy – ezeket a nehezen kitermelhető mennyiségeket is figyelembe véve – a két ország a világ vezető három országának csoportjában van olajkészletet illetően (a harmadik Szaudi-Arábia).

Az amerikai kontinensen olajhomokkő lelőhelyek a délnyugat-kanadai Alberta tartományban vannak, teljes kiterjedésük másfél magyarországnyi terület. A tartományon és a lelőhelyeken keresztül folyó Athabasca folyóról a bitumenes homokot gyakran Athabasca homokkő néven szokás említeni. Ebben a bitumenes homokkőben van a kanadai teljes olajkészlet 97 %-a.

 

Olajhomok lelőhelyek (forrás: Canadian Association of Petroleum Producers)

A homokkő-rétegekbe zárt olaj mennyisége 1,8 trillió hordó, ami mennyiségileg több, mint amennyit a világon eddig összesen kitermeltek, persze gazdaságosan és rendelkezésre álló technológiával ebből „csak” 166 milliárd hordó nyersanyag nyerhető ki. A mennyiségen túlmenően a kanadai nyersanyag geopolitikai fontosságára világít rá az a tény, hogy a világ olajkészleteinek 80%-a közvetlen kormányzati vagy állami tulajdonú nemzeti olajvállalatok kezében, irányítása alatt van, mindössze a maradék 20 % elérhető csak szabadon a befektetők számára is, ennek a szeletnek pedig kereken a felét képviseli éppen a kanadai olajhomokban levő nyersanyag.

A kanadai lelőhelyek teljes kiterjedése csak a 70-es években vált ismertté, az első felszíni bányát 1978-ban nyitották meg, jelenleg 21 helyen folyik felszíni vagy fúrásokkal történő kitermelés. Az olajhomok réteg 40 – 60 m vastag és laza szerkezetű, mert a kőzetet, amit átitat a szénhidrogén, egyéb (mész vagy kova) cementáló anyag már nem tudja szilárd vázúvá változtatni; így az Athabasca homokkő sem kőzet geológiai értelemben, hanem konszolidálatlan üledék. A réteg szénhidrogén/bitumen tartalma 1% és 20 térfogat % közötti és távolról sem egyenletes eloszlású a kréta kori folyóvízi és tengerparti homok üledékben, amit nem teljes vastagságban itat át a sűrű olaj.

Az olaj keletkezése és felhalmozódásának elmélete itt mindmáig heves vita tárgya, mindössze abban egyeznek meg a kutatók, hogy alapjában véve a képződés teljesen azonos a Föld más szénhidrogén előfordulásainak keletkezésével. A tároló homokréteg sokkal idősebb, a földtörténet devon korában keletkezett mészkő és kősó rétegekre települ. A kérdés az, hogy miből és mikor jött létre ez az igazán nagy mennyiségű kőolaj.

A szénhidrogének keletkezéséhez szükség van un. anyakőzetre. Ez olyan – rendszerint tengeri eredetű – réteg, amiben az elpusztul növényi maradványok és főleg parányi méretű őslények nagy mennyisége halmozódik fel úgy, hogy oxigén hiányában eltemetve megőrződik, nem bomlik el a szerves anyag tartalom. A földtörténet során számos olyan időszak volt, amikor ilyen lerakódások keletkeztek és ezek anyagából jött létre a mélyre temetődés, magas hőmérséklet és nyomás hatására a szénhidrogén. Ennek a bonyolult fiziko-kémia folyamatnak során a korábbi szerves anyag molekulaszerkezete átalakul és szénhidrogén molekulák jönnek létre. A nyomás hatására a szénhidrogén (olaj és gáz) vándorolni kezd felfelé vagy oldalirányban a nyomás irányától függően.

Az egyik elképzelés szerint itt a devon mészkövek voltak az anyakőzetek és onnan vándorolt a jóval később lerakódott kréta korú homokrétegekbe az olaj, ahol vízzel érintkezve és bakteriális lebontás miatt a könnyű szénhidrogének felszínre kerültek és elillantak, maradt a homokot impregnáló nehéz molekulasúlyú vegyületekből álló bitumen. Ennek az egyszerű magyarázatnak  azonban jelentős hiányossága, hogy tapasztalat szerint a környező devon korú mészkövek gyakorlatilag semmilyen mértékben és formában nem anyakőzet jellegűek.

A másik eredetkoncepció bonyolultabb, ám jobban illeszkedik a térség geológiai fejlődéséhez. Eszerint eredetileg a földtörténeti ókor és középkor során több időszakban anyakőzet jellegű üledék rakódott le; részben az ókori devon és talán karbon, részben pedig a középkor júra üledékek sorozatában rakódtak le anyakőzetek, amelyek azután mélybe süllyedtek és meg is gyűrődtek a földtörténeti középkor végén bekövetkezett hegységképződés során. Így – feltevés szerint – kb. 60 millió évvel ezelőtt megtörtént a kőolaj és földgáz képződése, majd megkezdődött azok migrációja vezetőképes rétegek mentén. E koncepció szerint tehát az itteni olajnak több „anyja” volt, amit az olaj nagyon részletes kémiai vizsgálata is megerősíteni látszik. Az anyakőzetek jellemzőit a benne képződött olaj egyes kémiai összetevői tükrözik; más, tengeri alga és tengeri növény maradványok halmozódtak fel a devon rétegekben és más, főleg parányi egysejtű maradványok jellemzik a júra anyakőzetet ill. az azokból képződött olajat. Kiderült, hogy az Athabasca bitumenben 54 % júra eredetű és 15 % devon eredetű szerves anyagok azonosíthatók (a maradék valószínűleg a karbon korú rétegekből származik). Ennek az elméletnek a gyengéje azonban a nagy migrációs távolság (500-700 km) feltételezése, ami nagyon valószínűtlennek látszik. Az olajnak bitumenné történő átalakulása ezen elgondolás szerint is a kréta homokkőben lejátszódott illékony szénhidrogén eltávozásával és a maradék anyag bakteriális lebontásával zárult.

Végül is bárhogyan történt, a hihetetlen mennyiségű bitumenes homok elterjedése mára már pontosan körülhatárolt. A produktív összlet egyes helyeken közel a felszínig terjed, nagyobb része azonban 300 – 400 méter mélységig eltemetve helyezkedik el.  Ennek megfelelően 70 m mélységig felszíni nyitott bányákban történik a kitermelés, az erre alkalmas terület azonban mindössze 20 %-a  lelőhelyeknek, a mélyebben elhelyezkedő olajhomokból a kitermelés helyben, a felszín alatt létesített vízszintes mélyfúrásokkal történik. A felszíni, felszínközeli nyílt bányákból származik a kitermelt olajhomok 7 %.

Az albertai felszíni és mélyszinti kitermelésből származó összes olaj jelenleg már Kanada nyersolaj termelésének 53 %-át adja és erős iparág az olajhomokból történő kitermelés.

A kanadai alkotmány szerint a tartomány (ez esetben Alberta) a tulajdonosa határain belül a földterületnek, továbbá a területen található természeti erőforrásoknak. A szövetségi kormány csak felügyeli a szállítás, kereskedelem és adózás jogszabályait, hogy azok összhangban legyenek a szövetségi szabályozással. 1990 után szükséges volt a szabályozás újragondolása, mert a technológiák, a nyersanyag kereskedelem és a kitermelés szabályozása már érintett több szövetségi hatáskört. Ezek megoldása is úgy történt, hogy az alapszintű, tartományi szabályozás túlnyomóan nagyobb része továbbra is helyi intézményekben születik.

A felszíni kitermelésre alkalmas terület tehát töredéke a teljes lelőhelyeknek és ezen belül is a bányászat aktívan csak a terület negyedén tevékenykedik. A felszíni bányászat óriási, teraszosan kialakított munkagödrökben történik, ahonnan nagy, 400 tonna kapacitású szállítógépek juttatják el az elsődleges tisztítás és leválasztás helyszínére a homokot.  A kitermelt olajhomokból első lépcsőben a bitument leválasztják forró vízzel és nátron szódával. Az eljárás nagyon vízigényes, 1 hordó bitumen leválasztáshoz 4 hordó tiszta vizet kell felhasználni és természetesen nagy mennyiségű elektromos áramot igényel a létesítmények, centrifugák működtetésére.

Még az ipari méretű kitermelés előtt, már 1958-ban született egy nagyszabású terv (Project Oilsand), amely elméleti szinten vizsgálta annak lehetőségét, hogy földalatti nukleáris robbantással felhevítik a homok összletet, ezzel az olaj viszkozitása jelentősen lecsökken és hagyományos termelőkutakkal kitermelhető a nyersanyag. Az eljárás szabadalma meg is jelent 1964-ben. A Project Cauldron névre átkeresztelt konkrét javaslatot a kaliforniai Richfield Oil Corporation geológusa melegítette fel és dolgozta ki, be is emelték az Egyesült Államok Operation Plowshaer  békés földalatti felhasználású atomprogramjába. Az ötlet tovább keringett, pedig már 1959-ben kanadai R. Fitzsimmon határozottan figyelmeztetett arra, hogy ellenőrizhetetlen égési reakció lehet az eredmény. A kanadai bányahatóság mégis elfogadta az eredeti Project Oilsand kezdeményezést, azonban mielőtt akár előkészületek történhettek volna, a kanadai szövetségi kormány határozottan leállított minden ilyen irányú tevékenységet 1962-ben.

A kitermelés folyamatát, eljárásait és hatásait a következő részben tekintjük át részletesebben.

2019. 04. 07.