Mani kövek

Spectator: Tengerré vált tó

A Kaszpi tenger (más felfogás szerint tó) a világ legnagyobb kiterjedésű szárazföld belsejében elhelyezkedő vízfelülete. É-D-i irányban kicsit több mint 1200 km, K-Ny-i irányban pedig átlagosan 320 km széles. A vízfelület 386 ezer km² a Kara Bogaz öböllel együtt. Az átlagos vízmélység 210 m; a víz a medence északi részén jelentősen sekélyebb, a déli részen azonban mélysége eléri az 1000 m-t.  Természetföldrajzi szempontból igazán kétarcú ez a roppant víztömeg. Nincs tengeri összeköttetése, lefolyástalan, öt folyó pótolja a párolgási vízveszteséget; ezek között a legnagyobb víz utánpótlást Európa legnagyobb folyója, a Volga, kisebb mennyiségben az Ural folyó biztosítja. A víz sótartalma alig harmada (12 g/l) az átlagos tengervíz sótartalmának. Nincs a tengerekre jellemző árapály jelenség. Az utóbbi évtizedekben felfigyeltek  – többek között a műhold felvételek alapján – a  partvonal kis mértékű eltolódásaira. A helyi hidrológiai megfigyelésből világosan kitűnt, hogy 1978 előtti négy évtizedben évente 3 cm-t csökkent a vízszint, a következő két évtizedben viszont évente 13 cm-rel emelkedett, majd 2015-ig ismét 6,7 cm/év volt a vízszint csökkenése.  A nemzetközivé kiteljesedett kutatások jelenleg arra a következtetésre jutottak, hogy a valószínű okot a klímaváltozással járó párolgás változására lehet visszavezetni. A párolgás jelentőségét a türkmenisztáni szárazföldre benyúló 18 ezer km² kiterjedésű Kara Bogaz öböl jelenkori történetén lehet lemérni. A sekély, lagunaszerű öböl keskeny csatornával kapcsolódik a Kaszpi tengerhez, ezen keresztül csak időszakos volt az vízutánpótlás. Az öböl vizének sótartalma ennek következtében roppant nagy (35 %), tízszerese a tengerek átlagának. A kiszáradt területrészen lerakódott sót régóta termelik ki, 1973 óta ipari méretekben. 1980-ban teljesen elzárták az összeköttetést a tenger felé annak vízszint csökkenése miatt, ennek eredményeként viszont 4 év alatt teljesen kiszáradt az öböl és a szél széles területen szétszórta a sót. 1992-ben a Kaszpi vízszint emelkedése okán a gátat lebontották és víz ciklusos áramlása helyreállt.

Természetföldrajzi jellege alapján tehát a Kaszpi tengert inkább egy tó tulajdonságai jellemzik, mégis a víztömege, mélysége és – bár alacsony – sótartalom alapján a környező országok inkább tengerként tartják számon. Valójában eredete alapján megőrzött tengeri medence a Kászpi-tenger. 13 – 14 millió évvel korábban ez a terület is közvetlen összeköttetésen keresztül kapcsolatban volt a Fekete tengerrel. Ezt megelőzően a földtörténet már fiatal szakaszában nagy medencék sorozata alkotott egy összefüggő rendszert, déli részén a ma is tenger Földközi tengerrel. Ezt a rendszert nevezi a geológia Paratethysnek. Középső részén olyan kisebb – nagy és egymással lazán összefüggő tengeri medencék voltak, mint a Bécsi-medence, a viszonylag nagy méretű Pannon-medence (a mai Magyarország ennek a centrális részén helyezkedik el) vagy az Erdélyi medence. Ennek az időszaknak az üledékes lerakódásaiban képződtek hazánk kőolaj- és földgáztelepei is). Az Alpok-Kárpátok-Dinaridák hegységrendszer vonulatainak kiemelkedése ezeket a medencéket fokozatosan izolálta, majd folyók üledékei feltöltötték őket. A medencerendszer Kárpátokon kívüli üledékgyűjtői (az un. Keleti-Paratethys) ugyancsak szeparálódtak egymástól, majd a Kaukázus hegyláncának kiemelkedése miatt végleg szárazfölddel körbezárt maradék vízzel borított terület lett a Kaszpi tenger, részben megőrizve a korábbi, jóval kiterjedtebb tenger emlékét.

A tenger aljzata három nagy, geológiai fejlődésében és felépítésben egymástól különböző medencerészre tagolódik. Az Észak-Kaszpi-medence 100 ezer km² kiterjedésű és egyben a legsekélyebb (4-8 m) része a tengernek. Nagyon idős üledékek sorozatából álló aljzat lényegében az Orosz tábla lezökkent folytatása. A szárazföldön számos, köztük jelentős szénhidrogén előfordulás ismert már a földtörténi ókorban lerakódott kőzetekből.  Ettől D-re a Középső-Kaszpi medence 137 ezer km²-es aszimmetrikus; nyugati oldalán 100 m körüli vízmélységű, ősi folyómedrekkel tarkított a medence aljzata, a keleti oldalon enyhe lejtésű a medence és ugyancsak folyómedrekkel tarkított. Számos helyen magasabbra kiemelt kőzetblokkok sora határolja a 150 ezer km² területű Dél- Kaszpi medencerész felől. A tengernek ezen a területén az aljzat felszíne viszonylag egyenletes, a víz mélysége itt a legnagyobb. Minden medencerész bonyolult, összetett felépítésű, az üledéksorok több ezer méter vastagságúak és az aljzatot fiatalabb geológiai korban keletkezett üledékek fedik egyenletesen. Természetesen a vízzel fedett medencerészek rétegei a szárazföldön is folytatódnak, jelentős számú kőolaj lelőhely keretezi a tengert.

Kaszpi-tenger aljazatának részmedencéi (Forrás: Lavrova,O. – Mityagina,M., 2017)

A földrajz szakembereinek belső vitájának tűnik, hogy tó vagy tenger. Természetesen nem az és régen túlnőtt szemantikai vita keretein. Ez esetben is gazdasági és politikai hajtóerő hozta felszínre ezt a kérdést és az arra adott választ, megoldást is.

1991-ig, a Szovjetunió felbomlásáig és az új, független köztársaságok megalakulásáig  a Kaszpi  tenger joghatósági felosztása egyszerű volt, az unió és Irán osztozott a területen. 1920-ban, majd 1940-ben ismételten megállapodott bilaterális szerződésekben a két állam, hogy tóra vonatkozó szabályozást tekintik mértékadónak, így a két ország a vízfelszínt és aljzatát egyenlő arányban osztják meg. Az Irán számára mára kedvező határmegállapítás az oka, hogy Irán vonakodik más szabályozást elismerni. A Kaszpi tó fogalmi használatának szabálya ekkor az lehet, hogy egyenlő részben felosztva, a területet övező öt ország 20 %ban részesedik a területből, vagy egyszerűen a határ menti országok kétoldalú megállapodásban rögzítik  egymás között a víz használatát.

Az újonnan alakult független part menti országok (Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkmenisztán és Oroszország kevésbé nagy meggyőződéssel) azonban hamarosan érvelni kezdtek amellett, hogy a Kászpi sok tekintetben tengernek tekintendő és ilyen módon az ENSZ tengerjogi szabályozását kell alapul venni a vizek felosztásban. Ezen szabályozás alapján az adott ország estében a vízfelület és a vízzel borított aljzat közelebb kerül a szárazföldhöz az adott partvonal hosszának megfelelően. Nem kevesebb mint 22 év tárgyalás, 50 szakértői munkacsoport és 5 elnöki szintű csúcstalálkozó után a kazahsztáni Atyrauban (korábban Gurjev) 2018. augusztusában megállapodtak és megegyezést írtak alá, ami a Kaszpi tengernek különleges jogi státuszt biztosít. (Az egyezmény viszont mégsem határozta meg, hogy a Kaszpit tengernek vagy tónak kell tekinteni.) A megállapodás szerint minden aláíró fél kizárólagos ellenőrzést gyakorol a parttól 15 tengeri mérföld (27,8 km) távolságra levő területen belül, további 10 tengeri mérfölddel (18,5 km) kiterjesztve pedig a halászatra. Az így le nem fedett területet pedig közösen kell megosztani a következő tárgyalásokig.

A megegyezés világos helyzetet igyekszik teremteni egyfelől, másfelől azonban létező problémákat görget előre.  Egyelőre nem ismertek a határok földrajzi koordinátái, sőt az elhatárolás elve sem. Mindössze annyi látszik körvonalazódni, hogy a határokat két- vagy háromoldalú tárgyalások során kell az érdekelteknek megállapítani. Megoldatlan még az egyik legfontosabb kérdés: néhány nagy olaj és földgáz kutatási és kitermelési projekt helyzete egyes országok által vitatott.  A kitermelés arányainak megosztására,  annak módjára sem tér ki a megállapodás, bár a korábbi multilaterális megegyezési kényszer most már bilaterálissá egyszerűsödik. Előrelépést jelent viszont, hogy legalább politikai szinten elhárul az elvi – jogi akadály a transz-kaszpi vezeték megépítése elől, ami türkmén és azeri gázt szállítana Oroszország megkerülésével Európába; Oroszország – nem hivatalos formában és környezetvédelemre hivatkozva – jelét adta nemtetszésének. A nagy infrastrukturális projektekről részletes tájékoztatást kell biztosítani a tervezőknek és kivitelezőknek, beleértve a környezetvédelmi intézkedések körét is.

Az egyezmény valószínűleg nem az utolsó lépés a Kaszpi aljzatában feltételezett nyersanyag feletti ellenőrzés kézben tartásáért. A nagyon lassú haladás eredményének tapasztalata, hogy autokráciák között is kialakulhat regionális együttműködés vagy erre irányuló szándék, ha azt a helyzet kikényszeríti. A Kaszpi tenger használatának szabályozása ugyanis távolról sem jó szándék kérdése. Az erre irányuló nemzetközi (vagy fogalmazhatunk úgy, hogy nyugati) igény már az 1990-es évtized elején sürgetővé vált. A Szovjetunió hirtelen szétesése után nemzetközi olaj- és gázipar érdeklődése azonnal erre a térségre összpontosult. Valójában nagyon kevés ténybeli ismeret volt, hiszen a szovjet rendszer a szénhidrogénipar területén is zárt volt, roppant kevés és még kevesebb megbízható információ áll a vállalatok rendelkezésére. Ami ismert volt, az nagy lehetőségekkel ígért az iparág szakmai és pénzügyi befektetői számára.

A gazdaságilag irányíthatatlannak látszó Oroszország és az új nemzeti államok megnyíltak a befektetők előtt, akik pontosabb és főleg gyors információt igényeltek a nyersanyag forrásokra vonatkozóan. Érvényes volt ez az igény a közép-ázsiai országokra is, ahol szintén nyitott kapuk várták őket, viszont átfogó információk legritkábban voltak elérhetőek.

Az amerikai Földtani Szolgálat (USGS) rendszeresen összeállított szakmailag megalapozott értékeléseket a Föld nagy szénhidrogén térségeire vonatkozóan. Ezek a kiadványok azonos módszertan szerint számba vették a potenciális szénhidrogén forrásokat. A számítások eredményei bizonyos valószínűségi szinten mutatták be a még felfedezhető kőolaj- és földgáz vagyonokat, azaz hogy milyen mennyiségű szénhidrogén lehet a vizsgált nagy medencékben. Az Egyesült Államok Energiaügynöksége is közreadta a közép-ázsiai területekre vonatkozó becsléseket, mintegy megerősítve azokat. Így született meg a kivételes nagyságú Kaszpi olaj- és földgáz  mítosza. Tény, hogy ezután elég hosszú ideig tartotta magát az iparág körében, hogy frissen függetlenné vált országok térsége olyan gazdag szénhidrogénben, hogy jelentősebbé válik majd, mint a Közel-Kelet.

48 milliárd hordó kőolajat és 8 trillió m³ földgáz volt a prognosztizált kitermelhető készlet. Megerősíteni látszott ezt a feltevést, hogy akkor már számos, nagyon jelentős előfordulás volt ismert ebben a térségben. A kitermelés nehézségei viszont nem. A frissen alakult államok hamar bele is élték magukat az új energia-nagyhatalom szerepébe, beengedték a nagy nyugati befektetőket, akik rendszerint kockázatmegosztás érdekében konzorciumot alakítottak. Meglehetősen szigorú, a saját nemzeti olajvállalatot kötelező partnerként bevonó nemzetközi vállalkozásoknak  koncessziós vagy szerviz  közreműködői szerződéseket kínáltak a fogadó államok. Az együttműködés esetenként nagyon nehéznek bizonyult a más körülmények közül érkező külföldi vállalkozásoknak. A kisméretű kutatást vagy termelésbe részt vállaló cégek hamar tönkrementek vagy elhagyták ezeket az országokat. A multinacionálisok – már körültekintőbben – nagy méretű projektekben kötelezték el magukat. A jogi, adózási és működési körülmények egyik problematikus eleme volt éppen a tengeren végzett kutatás vagy kitermelés, mert ott csak tárgyalható határok voltak.

A két évtizedes kutató és feltáró munka során egyre világosabbá vált, hogy a Kaszpi-tenger olajának és földgázának mítosza – egyes jelentős előfordulások felfedezése mellett is – elhalványult. A térség továbbra is jelentős a kőolaj és földgáz  szempontjából, de nem rendezte át és nem is fogja tudni soha átrendezni a világ szénhidrogén készleteinek a térképét.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább