Április 20,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: Egy korszak születése: az oroszországi történet

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

1806-ban Oroszország kiterjesztette tényleges befolyását a mai Azerbajdzsán területére, 1813 után közigazgatásilag is a cári birodalom része lett a terület. Ezzel Oroszország a kor legjelentősebb olajkitermelési területéhez jutott. Itt, Baku környékén és az Absheron félszigeten már a középkor óta ásott kutakból gyűjtötték ki a nyersolajat és szállították karavánokkal a környező közép-ázsiai országokba. A cári kormányzat természetesen állami monopolizálta és legfeljebb négy év időtartamra bérbe adta a kőolaj lelőhelyeket, ahol már 1829-ben 550 tonna nyersanyagot termeltek ki 82 primitív módszerekkel kialakított kútból. Elképesztő pazarlás és környezetszennyezés folyt a voluntarista kitermelés miatt.

Az első olajkutatás céljából lefúrt kutat 1846-ban mélyítették kézi módszerrel a Bakuhoz közeli Bibi-Eybat településen. Az orosz ipartörténet ezt tekinti a világ és az orosz olajipar kezdetének, a fúrás több mint egy évtizeddel megelőzte Drake Titusville-i felfedezését. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a Bibi-eybati fúrás csak olajnyomokat igazolt, kereskedelmi mennyiség híján hamar feledésbe is merült ez az esemény. Valójában Oroszországban az első meggyőzően sikeres, felszálló olajat adó kutat – hosszas kísérletezések után – a Taman félszigeten (a kaukázusi olajrégióban) fúrták 1866-ban.

Bakuban az első, olajat kutató fúrást I.M. Mirzojev vállalkozó 1868-ban mélyítette. Ennek a kútnak a mélysége 42 m volt, a felszökő nyersolaj jelentős mennyiségű földgázt és homokot is felszínre hozott. A földgáz az olajat kísérő, benne oldott gáz, ami a felszínre hozza a folyadékot, a homok megjelenése sem váratlan, mert nagyon laza homok réteg tartalmazza a szénhidrogént. (Az ásott kutak esetében is nagy mennyiségű homokot termeltek ki, ez itt természetes volt.) 1873-ig összesen mindössze hét kutat fúrtak az új függőleges fúrási technikával, miközben több mint ezer kézzel mélyített olajkút volt akkor az Absheron félsziget területén.

 

Kézi erővel fúrt olajkút (Forrás: Azerbaijan International.com)

1872-ben az orosz kincstár aukción a Baku környéki területet felparcellázta és értékesítette, mai kifejezéssel privatizálta (oroszos csavarral persze: a parcellák hivatalosan a terület megvásárlásával magántulajdonba kerültek, azonban ez bérleti szerződés nélküli bérlet volt, évi 10 rubelt kellett még ezután az államkincstárnak befizetni évente).

Ez azért nagy lendületet adott az olajipar fejlődésének, a befektetők a 2000 km² kiterjedésű félsziget mellet Baku város szélesebb környékén is lázas kutatásba és kitermelésbe kezdtek. Orosz befektetők megalakították az első részlegesen vertikális integrált – saját olajkutakkal, finomítóval és tengeri szállító hajókkal – vállalkozást, a Baku Oil Company-t 1874-ben. (A vertikális integráció azt jelenti, hogy az adott vállalkozás a kutatási –  kitermelési – szállítási – feldolgozási – értékesítési folyamat minden tevékenységét elvégzi.) Ebben a tekintetben valóban a világon az első ilyen típusú olajipari működési forma volt.  Sok amerikai fúrási szakember is érkezett, akik az ütve működő fúrási technológiát széles körben alkalmazták, hasonló módon, mint amivel a sós vizet és olajat is otthon felszínre hozták. A XIX. század elején már több száz ilyen olajkút működött és ahol nem felszálló olajtermelés volt, ott szivattyúval hozták azt a felszínre. Hamar megépült még két további finomító a kitermelési helyekre települve.

Olajkutak (1903) (Forrás: Azerbaijan International.com)

Az olajláz és kitermelés azonban szüntelenül azzal szembesült, hogy a nem volt elég tárolóhely és a termelőkutak között kialakított sekély, elsáncolt medencékben gyűjtötték a termelvényt és az idők folyamán kaotikussá vált földtulajdon viszonyok csak bonyolították a helyzetet. Baku és környéke egyszerűen fúrótornyok erdejévé és a mindenhol jelenlevő olajfoltok, pocsolyák vidékévé vált.

1870 után lépett be az oroszországi, bakui olajiparba a Nobel testvérpár. Robert Nobel vegyészként hamar felismerte a helyi kőolaj finomításában rejlő üzleti lehetőséget; megvásárolt egy kis finomítót, modernizálta és 1875-ben már 300 hordó petroleumot szállított Szentpétervárra. Robert testvére, Ludwig Nobel a technológiai és logisztikai lehetőségekre koncentrált. Azt tapasztalta, hogy a Kaszpi-tengeren történő olaj- és finomított termék exportjának útvonala gyakorlati szempontból fejletlen.  Kezdeti lépésként olajvezetéket létesített. Az első, 12 km hosszú oroszországi olajvezeték megépítése – nem kevés adminisztrativ és tulajdonjogi probléma megoldása után – az Absheron félszigetről (Balakhan olajmezőből) a Nobel finomítójához és a kikötői mólóhoz továbbította az olajat. A vezetékes szállítás hetedrészére csökkentette a korábbi szállítási költséget. A helyiek először rákényszerültek a Nobel vezeték használatára, majd saját vezetékek kiépítésébe fogtak, de – feljegyzések szerint – többen az idegen csővezetékből történő lopástól sem idegenkedtek annak ellenére, hogy a vezetékeket őrtornyok és kozákok őrizték.

„Black City” (Nobel olajipari létesítmények) (Forrás: Azerbaijan International.com)

A Nobel testvérek tevékenységéhez fűződik a másik nagy logisztikai probléma megoldása. Korábban kisebb hajókon juttatták el a Volgához a kitermelt nyersanyagot, onnan pedig vontató uszályok szállították a folyással szembeni irányba a rakományt. A nyersolaj szállításhoz fából készült tartályok roppant drágák voltak, áruk fele volt annak, mint a szállított olajé, tehát eleve gazdaságtalan, de szükség által kikényszerített megoldás volt. Ludwig Nobel viszont kifejlesztett egy a kiegyensúlyozottság érdekében belső szektorokra osztott 240 tonna űrtartalmú tartályhajót, amit Svédországban gyártottak és vízi úton került Bakuba. 1885-ben már  tizenegy hajó szállított a Kaspi tenger – Volga útvonalon, a tankerek között volt 3000 tonna befogadóképességű is.

Mivel a hajózási útvonalak télen befagynak, Ludwig Nobel kialakította és megszervezte a vasúti tartálykocsival történő szállítást is és 1881-ben már Szentpétervárra érkezett az első szállítmány. 2-3 év alatt 60 db, egyenként 25 tartálykocsiból álló vasúti szállítási kapacitást épített ki és tartott fenn (az orosz állami vasút ugyanis nem volt hajlandó fenntartani ezt a parkot). Ezek a fejlesztések természetesen iszonyú költségbe kerültek és menet közben további tőke bevonására volt szükség. A megfelelő pénzügyi háttér megteremtése érdekében 1879 nyarán megalapította Bakuban a három Nobel testvér és Bilderling tábornok a BraNobel nevű, első Oroszországban működő külföldi olajipari részvénytársaságot.

Az oroszországi olajipar valójában tehát Azerbajdzsán területén született, itt formálódott és fejlődött meghatározó iparággá; ezen lényegesen az sem változtat, hogy az első minden tekintetben  sikeres olajfúrás a kaukázusi olajrégióban történt.

A Kaszpi parti országban kitermelt kőolaj jelentősége a II. világháború során vált nagyon nyilvánvalóvá. 1941 végén, amikor reális veszéllyé vált, hogy a német csapatok elérik a kaukázusi olajmezőket, a nyersanyag utánpótlás kritikus helyzetbe kerülhetett volna. Nyikolaj Bajbakov, a bakui születésű olajipari szakember, egykori energiaügyi népbiztos emlékirataiban beszámolt Sztálin személyes parancsáról. Ő utasításba adta Bajbakovnak, hogy ha a németek a kaukázusi lelőhelyek közelébe érnek fel kell gyújtani a kutakat. Ha Bajbakov nem gyújtatja fel idejében, akkor fejbe fogják lőni. Ha felgyújtatja és a németek mégsem foglalják el, abban az esetben is főbelövik őt. Hát, sajátos motiváció… (A történet Bajbakov számára szerencsésen zárult, 2008-ban, 98 évesen halt meg). Az azeri kitermelt kőolaj 1941-ben 23,5 millió tonna volt, több mint a kaukázusi mezőkből származó. Kielégítően megbízható forrásnak bizonyult a hadsereg által igényelt nagy mennyiségű üzemanyag előállításához. Később a háború során a felhasznált nyersanyag forrása is kibővült iráni eredetű kőolajjal.

Az oroszországi olajipar születésekor, XIX.- XX. század fordulóján egyáltalán nem volt sejthető, hogy a későbbi hét évtized során ennek az iparágnak még két nagy felfedező kalandja lesz, amelyek eredményeképpen tartósan kőolaj- és földgáz nagyhatalommá vált az eurázsiai térségnek ez a része.

2019.03.06.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.