Január 27,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Mani kövek


Spectator: A Sztálin bunker

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,840,123 forint, még hiányzik 1,159,877 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

1941 késő őszén, amikor német csapatok szinte megállíthatatlanul közeledtek Moszkvához, a szovjet vezetés október 15-én elhatározta az államigazgatási szervezetek, kulturális intézmények és a külképviseletek  evakuálását. A német előrenyomulás elől még kimenekíthető ipari üzemeket – nem csak a moszkvai körzetből – Oroszország távolabbi területeire, jelentős részben az Ural hegységbe vagy az Uralon túlra telepítették át. Tartalék fővárosként több város is szóba került; végül a Moszkvától 1000 km távolságban levő dél-oroszországi, (1935 – 1990 közötti időszakban Kujbisevre átnevezett)  Volga-parti Szamarára esett a választás.  (1943. augusztusig  ez a város maradt az ország fővárosa.) A ma már 433 éves, másfél millió lakosú város a 40-es években is jelentős település volt ugyan, a számottevő növekedéséhez mégis az akkor ide áttelepített ipari létesítmények, gyárak (köztük leginkább a repülőgépgyártás) járult hozzá. A szovjet legfelső vezetés az áttelepítéssel egyidejűleg 6 másik orosz városban is megerősített légvédelmi bunker építését rendelte el. Ezek között azonban kétségtelenül a szamarai Sztálin bunker a legnevezetesebb. Kujbisev (Szamara) zárt város volt egészen 1990-ig, a bunker megléte is szigorú államtitoknak számított. 1991-ben feloldották a város zárt minősítését és városközpontban elhelyezkedő bunker léte ekkor a helyi lakosok számára meglepetés volt (és akkor ragadt rá a Sztálin bunker elnevezés is, eredetileg 1. számú objektum volt a neve).

A bunker mai bejárata

Az építkezés teljes titokban, fallal körülvett munkaterületen, lényegében a belvárosban történt. 1942 február és november között mai szemmel nézve is elképesztő méretű, nagy teljesítményű gépek nélkül végzett földalatti munka folyt. A moszkvai metróépítésben tapasztalt 2500 aknamélyítésben és alagútépítésben jártas munkás, 221 technikus és 579 mérnök dolgozott itt anélkül, hogy a lezárt területről kijöhettek volna. Szigorú, élethosszig tartó titoktartásra kötelezték embereket, ami – lássuk be – a sztálini időszakban nagyon könnyen betartatható volt. Az építkezés három fő vezetőjének a neve ismert mindössze, senki más nem ismert, aki részt vehetett az építkezésben. Valamelyik levéltár azonban talán őrizheti a pontosan ismert létszám mögötti emberek felsorolását. Ugyanez a helyzet a tervrajzokkal is, azok ugyanis állítólag elvesztek. (A helyi városi legenda – persze fél évszázaddal később – tudni véli, hogy kényszermunkások, sőt német hadifoglyok dolgoztak és az építkezés befejezése után kivégezték őket. Ez azonban nagyon valószínűtlen, mert a munkásoknak egyfelől fogalmuk sem volt, hogy kinek készül a légoltalmi bunker, másfelől speciálisan képzett munkások voltak, akik máshol hasonló munkát folytattak a későbbiekben valószínűleg. Tudott dolog volt már, hogy Kujbisev a tartalék főváros és ennek megfelelően nagyszabású munkálatok is folytak a városban. Igaz, ez a bunker a központban volt, de – mint tudjuk – ott történt más mélyépítés is. A német hadifoglyokat illetően ugyancsak képtelen a feltevés, mert az adott időszakban éppen fordítva állt a helyzet.)

November elejére ugyan műszakilag elkészült a létesítmény, de átadásának dátuma 1943. január 6.

Az óvóhely  központi részét lényegében a 37 méter mély és 8 m (nettó 6,5 m) átmérőjű függőleges akna alkotja, amelyet az alagútépítésben használt vasbeton és acél bordázat tart szilárdan. 25000 m3 földet termeltek ki és szállítottak el zárt teherautókban éjszakánként. A létesítmény tulajdonképpen egy 12 emeletes építménynek megfelelő mélységű. Belül az emeleteket lépcső köti össze, a lépcsőházban közvetlenül látható az acélból készített szerkezet. Természetesen a létesítményben lift is van; egy lift a főbejárattól két szinttel lejjebb szállít, a másik lift pedig innen a bunker aljáig, a tárgyaló helyiségekig.

Belül 8 emeletre tagolt a létesítmény; az akna legalsó 3 m-es szakasza víztároló és víztisztító berendezéseket tartalmaz. Az 1. emeleten, vízszintesen kibővített  folyosóból nyílik  a 70 m2-es nagy tárgyaló és Sztálin dolgozó- és pihenő szobáját.  A bútorzat gyakorlatilag a pártvezető Kremlbeli dolgozószobájának igényes anyagokból elkészített replikája (2 valódi és 4 álajtó van a szobában.) Amikor Rommel tábornagy fia, Stuttgart főpolgármestere, Manfred Rommel meglátogatta a bunkert felajánlották, hogy Sztálin íróasztalánál készítenek fényképet róla, mosolyogva elhárította a lehetőséget azzal, hogy attól tart, hogy ő nem találná itt a helyét.

A szemközt elhelyezkedő nagy tárgyaló fala faburkolatú, hasonlóan a feljebbi szinteken levő folyosókhoz. A tárgyaló termet középen elhelyezett, zöld posztóval borított hosszú tárgyalóasztal  uralja és a fal mellett elhelyezkedő, hasonló hosszúságú keskeny asztalsor keretezi, ahol a tárgyalóasztalnak háttal ülő jegyzőkönyvvezetők foglalhattak helyet. Az egész helyiség térbeli kialakítása vízuálisan hasonló a moszkvai metró Repülőtér nevű (azóta már rég nem üzemelő) állomásának beltéri látványához, a berendezési tárgyak  az Állami Védelmi Bizottság Kremlben levő tárgyalójának másolata.

A konferenciaterem

Feljebb két emelet helyiségeiben a világháború és főleg annak Szamarához kapcsolódó képeiből álló kiállítás tekinthető meg. Magyar látogatóként megragadó volt látni a színház 1941-1942 évi repertoárját: a hazafias előadások és orosz klasszikusok mellett öt Kálmán Imre és három Lehár Ferenc mű is szerepelt a műsorrendben (Rögtön tegyük azt is hozzá, hogy nem egy vidéki társulatról van szó; ekkor már valamennyi jelentős moszkvai színház áttelepült Kujbisevbe/Szamarába, a helyi színház patinás épületében játszották darabjaikat.)

A kiállítási két szint feletti szintek helyiségek a korabeli műszaki berendezéseket tartalmaznak és szolgálati helyiségek is ezeken az emeleteken voltak. Ezek manapság nem látogathatóak a csoportok számára.

14 m-rel a felszín alatt alakították ki a bunker rejtett vészkijáratát. Szemben lépcső vezet fel a bunker egykori fő lejáratához, ami a felette levő épület földszintjén van. A Sztálin bunker tetőszerkezetét úgy alakították ki, hogy bármelyik akkor ismert légibomba robbanásának többszörösét is kivédje. 3 m vastag vasbeton, 1 m vastag kavicságy és újabb 1 m vastag vasbeton alkotja födém szerkezetét.

Az óvóhely önálló áramfejlesztő egységgel és akkoriban még újdonságnak számító levegőregeneráló, keringtető berendezéssel rendelkezett. Teljes elszigeteltség esetén 100-110 ember ötnapos túlélését biztosító eszközöket és tartalékot tároltak a bunkerben. Külön akkumulátor egység váltóáram kimaradása esetén három napig biztosíthatta az energiaellátást. A bunkerben a hőmérséklet napjainkban is egyenletesen 19 fok külön ventillációs rendszer nélkül.

Lépcsőház részlete

 

A műszaki kiszolgáló helyiségek egyike

A bunker felett egy ötemeletes épület áll, ennek földszintjén számos ajtó nyílik, ezek közül az egyik mögött vastag öntöttvas ajtó van, a bunker bejárata. Itt állandó biztonsági őrség teljesített szolgálatot. Különösebben nem is szúrt szemet, hiszen maga az épület a Kujbisevi Területi Végrehajtó Bizottság, a helyi legmagasabb szintű párt- és igazgatási központ volt. (Jelenleg az épületben a Kultúra és Művészetek Intézete van; a 90-es évek elején, a titkosítás feloldása után tett első látogatás során még ennek földszintjén keresztül lehetett a bunker bejáratához jutni. Maga a bunker  nem az épület alatt, hanem mellette van. Két évtizeddel később, a már múzeumként látogatható óvóhely az épület hátsó udvarán levő bejáraton keresztül közelíthető meg.)

Ma Szamara egyik nevezetessége a Sztálin bunker, csak csoportosan és kötött időpontban, vezetővel látogatható. A létesítmény rászolgál hírére, amit persze körülleng a félévszázados megőrzött titok, jóllehet az egykori Szovjetunió bővében volt a titkoknak és a titkosított helyeknek. Méretei a saját korában épített hasonló célú óvóhelyekhez viszonyítva is lenyűgözőek: Hitler berlini bunkere 16 m mély volt, Churchill londoni háborús kabinetjének pedig alig 10 m mély, két emeletes földalatti építmény adott otthont.

Maga Sztálin – minden egybehangzó és hiteles forrás szerint – soha be nem tette a lábát az óvóhelyre. Egyes helytörténészek ugyan azt állítják, hogy Sztálin meglátogatta Kujbisevbe menekített lányát, Szvetlánát és ebben az objektumban találkozott vele. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy talán ez is csak a folklór egyik eleme.

A Sztálin bunkerhez kapcsolódó hírnév árnyékában háttérben maradt az a helyi lakosok által is kevéssé ismert tény, hogy még két további légoltalmi bunker is van a városban, egyike a szamarai főtér alatt, nem is messze a Sztálin objektumtól. (A város 15 ezer négyzetméteres főtere egyébként Európa legnagyobb tere, a világon is mindössze négy nagyobb tér van.)

Hasonló módon, hasonló szerkezeti elemekkel ugyancsak alagútépítők készítették, de lényegesen sekélyebb mélységben van és célja az ideiglenes fővárosban tartózkodó párt- és állami vezetők légoltalmának biztosítása volt. Ma Kalinyin bunkernek is nevezik, a Legfelsőbb Tanács elnöke (ő volt a szovjet államfő, bár tényleges hatalma gyakorlatilag nem volt) után. A létesítmény állagmegőrzése messze elmarad a Sztálin óvóhelyétől. A másik, még elhanyagoltabb állapotú, talajvíz által is megrongált védelmi objektum a hadsereg átmeneti időszakra épített kommunikációs központja. Mindkettő titkosítását feloldották, de érdekesség és érdeklődés szempontjából nem hasonlíthatók a Sztálinról elnevezetthez.

Mint köztudott Sztálin és a hadvezetés nem hagyta el Moszkvát az evakuáció során. Természetesen a fővárosban is volt megerősített óvóhely, 17 km-re a Kreml-től, Izmailovo városrészben. A 30-as években kezdődött nagyarányú metróépítéshez kapcsolódóan készült egy metróhálózattól független alagút Izmailovóba is. Itt egy grandiózus, 120 ezres sportstadion építésébe kezdtek, ennek munkálatai fedték el és biztosították a nagyarányú földalatti építés titokban tartását. Amikor 1939-ben, két évvel az ország megtámadása előtt elkészült a bunker, a stadionépítés azonnal befejeződött (a tervezetthez képest mindössze 20 ezres befogadóképességgel). Sztálin a hadsereg vezetőivel (Sztavka) 1941 októberében és novemberében több alkalommal tanácskozott ezen a helyen. December 5-e (a moszkvai ellentámadás kezdete után) azonban a feljegyzések szerint soha nem tért ide vissza. Ma kitűnő állapotban, teljesen rekonstruált formában az orosz hadsereg egyik múzeuma.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!