Mani kövek

Spectator: A Sztálin bunker

1941 késő őszén, amikor német csapatok szinte megállíthatatlanul közeledtek Moszkvához, a szovjet vezetés október 15-én elhatározta az államigazgatási szervezetek, kulturális intézmények és a külképviseletek  evakuálását. A német előrenyomulás elől még kimenekíthető ipari üzemeket – nem csak a moszkvai körzetből – Oroszország távolabbi területeire, jelentős részben az Ural hegységbe vagy az Uralon túlra telepítették át. Tartalék fővárosként több város is szóba került; végül a Moszkvától 1000 km távolságban levő dél-oroszországi, (1935 – 1990 közötti időszakban Kujbisevre átnevezett)  Volga-parti Szamarára esett a választás.  (1943. augusztusig  ez a város maradt az ország fővárosa.) A ma már 433 éves, másfél millió lakosú város a 40-es években is jelentős település volt ugyan, a számottevő növekedéséhez mégis az akkor ide áttelepített ipari létesítmények, gyárak (köztük leginkább a repülőgépgyártás) járult hozzá. A szovjet legfelső vezetés az áttelepítéssel egyidejűleg 6 másik orosz városban is megerősített légvédelmi bunker építését rendelte el. Ezek között azonban kétségtelenül a szamarai Sztálin bunker a legnevezetesebb. Kujbisev (Szamara) zárt város volt egészen 1990-ig, a bunker megléte is szigorú államtitoknak számított. 1991-ben feloldották a város zárt minősítését és városközpontban elhelyezkedő bunker léte ekkor a helyi lakosok számára meglepetés volt (és akkor ragadt rá a Sztálin bunker elnevezés is, eredetileg 1. számú objektum volt a neve).

A bunker mai bejárata

Az építkezés teljes titokban, fallal körülvett munkaterületen, lényegében a belvárosban történt. 1942 február és november között mai szemmel nézve is elképesztő méretű, nagy teljesítményű gépek nélkül végzett földalatti munka folyt. A moszkvai metróépítésben tapasztalt 2500 aknamélyítésben és alagútépítésben jártas munkás, 221 technikus és 579 mérnök dolgozott itt anélkül, hogy a lezárt területről kijöhettek volna. Szigorú, élethosszig tartó titoktartásra kötelezték embereket, ami – lássuk be – a sztálini időszakban nagyon könnyen betartatható volt. Az építkezés három fő vezetőjének a neve ismert mindössze, senki más nem ismert, aki részt vehetett az építkezésben. Valamelyik levéltár azonban talán őrizheti a pontosan ismert létszám mögötti emberek felsorolását. Ugyanez a helyzet a tervrajzokkal is, azok ugyanis állítólag elvesztek. (A helyi városi legenda – persze fél évszázaddal később – tudni véli, hogy kényszermunkások, sőt német hadifoglyok dolgoztak és az építkezés befejezése után kivégezték őket. Ez azonban nagyon valószínűtlen, mert a munkásoknak egyfelől fogalmuk sem volt, hogy kinek készül a légoltalmi bunker, másfelől speciálisan képzett munkások voltak, akik máshol hasonló munkát folytattak a későbbiekben valószínűleg. Tudott dolog volt már, hogy Kujbisev a tartalék főváros és ennek megfelelően nagyszabású munkálatok is folytak a városban. Igaz, ez a bunker a központban volt, de – mint tudjuk – ott történt más mélyépítés is. A német hadifoglyokat illetően ugyancsak képtelen a feltevés, mert az adott időszakban éppen fordítva állt a helyzet.)

November elejére ugyan műszakilag elkészült a létesítmény, de átadásának dátuma 1943. január 6.

Az óvóhely  központi részét lényegében a 37 méter mély és 8 m (nettó 6,5 m) átmérőjű függőleges akna alkotja, amelyet az alagútépítésben használt vasbeton és acél bordázat tart szilárdan. 25000 m³ földet termeltek ki és szállítottak el zárt teherautókban éjszakánként. A létesítmény tulajdonképpen egy 12 emeletes építménynek megfelelő mélységű. Belül az emeleteket lépcső köti össze, a lépcsőházban közvetlenül látható az acélból készített szerkezet. Természetesen a létesítményben lift is van; egy lift a főbejárattól két szinttel lejjebb szállít, a másik lift pedig innen a bunker aljáig, a tárgyaló helyiségekig.

Belül 8 emeletre tagolt a létesítmény; az akna legalsó 3 m-es szakasza víztároló és víztisztító berendezéseket tartalmaz. Az 1. emeleten, vízszintesen kibővített  folyosóból nyílik  a 70 m²-es nagy tárgyaló és Sztálin dolgozó- és pihenő szobáját.  A bútorzat gyakorlatilag a pártvezető Kremlbeli dolgozószobájának igényes anyagokból elkészített replikája (2 valódi és 4 álajtó van a szobában.) Amikor Rommel tábornagy fia, Stuttgart főpolgármestere, Manfred Rommel meglátogatta a bunkert felajánlották, hogy Sztálin íróasztalánál készítenek fényképet róla, mosolyogva elhárította a lehetőséget azzal, hogy attól tart, hogy ő nem találná itt a helyét.

A szemközt elhelyezkedő nagy tárgyaló fala faburkolatú, hasonlóan a feljebbi szinteken levő folyosókhoz. A tárgyaló termet középen elhelyezett, zöld posztóval borított hosszú tárgyalóasztal  uralja és a fal mellett elhelyezkedő, hasonló hosszúságú keskeny asztalsor keretezi, ahol a tárgyalóasztalnak háttal ülő jegyzőkönyvvezetők foglalhattak helyet. Az egész helyiség térbeli kialakítása vízuálisan hasonló a moszkvai metró Repülőtér nevű (azóta már rég nem üzemelő) állomásának beltéri látványához, a berendezési tárgyak  az Állami Védelmi Bizottság Kremlben levő tárgyalójának másolata.

A konferenciaterem

Feljebb két emelet helyiségeiben a világháború és főleg annak Szamarához kapcsolódó képeiből álló kiállítás tekinthető meg. Magyar látogatóként megragadó volt látni a színház 1941-1942 évi repertoárját: a hazafias előadások és orosz klasszikusok mellett öt Kálmán Imre és három Lehár Ferenc mű is szerepelt a műsorrendben (Rögtön tegyük azt is hozzá, hogy nem egy vidéki társulatról van szó; ekkor már valamennyi jelentős moszkvai színház áttelepült Kujbisevbe/Szamarába, a helyi színház patinás épületében játszották darabjaikat.)

A kiállítási két szint feletti szintek helyiségek a korabeli műszaki berendezéseket tartalmaznak és szolgálati helyiségek is ezeken az emeleteken voltak. Ezek manapság nem látogathatóak a csoportok számára.

14 m-rel a felszín alatt alakították ki a bunker rejtett vészkijáratát. Szemben lépcső vezet fel a bunker egykori fő lejáratához, ami a felette levő épület földszintjén van. A Sztálin bunker tetőszerkezetét úgy alakították ki, hogy bármelyik akkor ismert légibomba robbanásának többszörösét is kivédje. 3 m vastag vasbeton, 1 m vastag kavicságy és újabb 1 m vastag vasbeton alkotja födém szerkezetét.

Az óvóhely önálló áramfejlesztő egységgel és akkoriban még újdonságnak számító levegőregeneráló, keringtető berendezéssel rendelkezett. Teljes elszigeteltség esetén 100-110 ember ötnapos túlélését biztosító eszközöket és tartalékot tároltak a bunkerben. Külön akkumulátor egység váltóáram kimaradása esetén három napig biztosíthatta az energiaellátást. A bunkerben a hőmérséklet napjainkban is egyenletesen 19 fok külön ventillációs rendszer nélkül.

Lépcsőház részlete

A műszaki kiszolgáló helyiségek egyike

A bunker felett egy ötemeletes épület áll, ennek földszintjén számos ajtó nyílik, ezek közül az egyik mögött vastag öntöttvas ajtó van, a bunker bejárata. Itt állandó biztonsági őrség teljesített szolgálatot. Különösebben nem is szúrt szemet, hiszen maga az épület a Kujbisevi Területi Végrehajtó Bizottság, a helyi legmagasabb szintű párt- és igazgatási központ volt. (Jelenleg az épületben a Kultúra és Művészetek Intézete van; a 90-es évek elején, a titkosítás feloldása után tett első látogatás során még ennek földszintjén keresztül lehetett a bunker bejáratához jutni. Maga a bunker  nem az épület alatt, hanem mellette van. Két évtizeddel később, a már múzeumként látogatható óvóhely az épület hátsó udvarán levő bejáraton keresztül közelíthető meg.)

Ma Szamara egyik nevezetessége a Sztálin bunker, csak csoportosan és kötött időpontban, vezetővel látogatható. A létesítmény rászolgál hírére, amit persze körülleng a félévszázados megőrzött titok, jóllehet az egykori Szovjetunió bővében volt a titkoknak és a titkosított helyeknek. Méretei a saját korában épített hasonló célú óvóhelyekhez viszonyítva is lenyűgözőek: Hitler berlini bunkere 16 m mély volt, Churchill londoni háborús kabinetjének pedig alig 10 m mély, két emeletes földalatti építmény adott otthont.

Maga Sztálin – minden egybehangzó és hiteles forrás szerint – soha be nem tette a lábát az óvóhelyre. Egyes helytörténészek ugyan azt állítják, hogy Sztálin meglátogatta Kujbisevbe menekített lányát, Szvetlánát és ebben az objektumban találkozott vele. Nagyon úgy tűnik azonban, hogy talán ez is csak a folklór egyik eleme.

A Sztálin bunkerhez kapcsolódó hírnév árnyékában háttérben maradt az a helyi lakosok által is kevéssé ismert tény, hogy még két további légoltalmi bunker is van a városban, egyike a szamarai főtér alatt, nem is messze a Sztálin objektumtól. (A város 15 ezer négyzetméteres főtere egyébként Európa legnagyobb tere, a világon is mindössze négy nagyobb tér van.)

Hasonló módon, hasonló szerkezeti elemekkel ugyancsak alagútépítők készítették, de lényegesen sekélyebb mélységben van és célja az ideiglenes fővárosban tartózkodó párt- és állami vezetők légoltalmának biztosítása volt. Ma Kalinyin bunkernek is nevezik, a Legfelsőbb Tanács elnöke (ő volt a szovjet államfő, bár tényleges hatalma gyakorlatilag nem volt) után. A létesítmény állagmegőrzése messze elmarad a Sztálin óvóhelyétől. A másik, még elhanyagoltabb állapotú, talajvíz által is megrongált védelmi objektum a hadsereg átmeneti időszakra épített kommunikációs központja. Mindkettő titkosítását feloldották, de érdekesség és érdeklődés szempontjából nem hasonlíthatók a Sztálinról elnevezetthez.

Mint köztudott Sztálin és a hadvezetés nem hagyta el Moszkvát az evakuáció során. Természetesen a fővárosban is volt megerősített óvóhely, 17 km-re a Kreml-től, Izmailovo városrészben. A 30-as években kezdődött nagyarányú metróépítéshez kapcsolódóan készült egy metróhálózattól független alagút Izmailovóba is. Itt egy grandiózus, 120 ezres sportstadion építésébe kezdtek, ennek munkálatai fedték el és biztosították a nagyarányú földalatti építés titokban tartását. Amikor 1939-ben, két évvel az ország megtámadása előtt elkészült a bunker, a stadionépítés azonnal befejeződött (a tervezetthez képest mindössze 20 ezres befogadóképességgel). Sztálin a hadsereg vezetőivel (Sztavka) 1941 októberében és novemberében több alkalommal tanácskozott ezen a helyen. December 5-e (a moszkvai ellentámadás kezdete után) azonban a feljegyzések szerint soha nem tért ide vissza. Ma kitűnő állapotban, teljesen rekonstruált formában az orosz hadsereg egyik múzeuma.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább