Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Nálunk nem is őshonosak a majmok

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Talán mindenki ismeri azt az érzést, amikor ott áll az ember a hűtőszekrény, vagy kamra előtt, és nem lehet tovább halogatni a dolgot, ki kell takarítani. Aki sokkal szorgalmasabb, és rendszeresen elvégzi ezt a nemszeretem feladatot, az persze nem szembesül az üres tojástartók, a hűtő hátuljába csúszott, felbontott, de már lejárt parizerek, beszáradt tejfölök rémes képével, aki igyekszik megúszni a dolgot – mint például én, bármennyire nem vagyok rá büszke -, az persze igen. Tudom jól, hogy meg kell csinálni, de mindig ráér, mindig van fontosabb tennivalóm, jól van az még úgy, nem annyira vészes, meglesz gyorsan. Aztán egyszer nem lehet tovább odázni, egyértelműen nem ér rá, nincs az jól úgy, igenis vészes. Akkor van az, hogy elmegy rá egy fél nap, és megfogadom, soha többé, ezután nyomban kidobom, letörlöm, kimosom, rendesen letakarom, ellenőrzöm. Aztán mégsem, és megint eljön az a pillanat, amikor neki kell gyürkőzni. Valami ilyen szar, feszengő érzés van bennem már jó ideje. Hogy ki kell nyitni azt az ajtót, át kell nézni a cuccot, fel kell használni, ami menthető, ki kell dobni, ami nem, le kell mosni és fertőtleníteni kell a polcokat. Mert már undorító, büdös és veszélyes.

Néztem pénteken a tévét, a független bölcsek éppen megbeszélték, hogy a meccsen füttyögő és fújoló kiskorúakkal volt-e baj, vagy a letérdelő focistákkal. Ha jól értettem, inkább a focistákkal, vagy nem is velük, hanem a térdeléssel. Mert üres gesztus, mert az nekünk semmit nem jelent, hiszen nem voltak soha rabszolgáink, mi nem vertük soha a négereket – legfeljebb most verjük, ha módunk nyílik rá. Ez nem a műsorban hangzott el, csak az én szédülő agyamon futott át -, mi nem értjük a térdelést. És amúgy is, a gesztus már nem jelent semmit, üres, jelentését veszítette.

Tényleg, nekünk nem voltak néger rabszolgáink, miért is kellene értenünk azt, hogy okádék ocsmány dolog valakit a bőrszíne, származása, vallása, szexuális irányultsága miatt bántani akár szavakkal, akár fizikailag? Nem értjük, mert ebben élünk. Csak bele kell nézni a közpénzből kurvaanyázó lakájmédiába, az ’56-ban fegyvert ragadó fiatalok megnevezését egyedül viselni méltó portál majomhimlőről szóló híradásba, annak is mindjárt a címébe: A homoszexuálisokat védenék a majomhimlőtől a németek. Már a cím, már önmagában az, hogy valakinek eszébe jut ilyen címet adni, az meg is jelenik, és természetesnek vesszük. A cím elég is, vonzza azokat, akiket vonzani szándékozott. A habzó szájjal buzizókat, akik az utcán vernék agyon azt, akin kiütéseket látnak, mert az biztosan majmot dugott, és most el akarja terjeszteni a kórságot, hogy a normálisak is kipusztuljanak. Ők már azt is tudják, hogy a Pride egy fertőzési góc, onnan akarják széthordani a betegséget, kiirtani a teljesen normális, heteroszexuális fehér embereket.

És akkor kiüresedett a térdelés, moralizáljunk ezen, azzal is telik az idő. Holott talán azon is érdemes lenne eltöprengeni, hogy meg lehetne, meg kellene, rohadtul meg kellene tölteni tartalommal azt a térdelést, vagy ha nem azt, valami mást. Mert most itt állunk a nyitott ajtó előtt, és minden mindennel össze van rohadva, bűzlik, nyúlós és undorító. Ami még nem romlott meg, az is hamarosan tönkremegy, mert a penész, a bűz, a szutyok ott van mindenhol. Nem az a kérdés, hogy a gyerek a hibás, vagy a felnőtt. A baj az, hogy ilyesmi előfordulhat, sőt, természetes. Hogy valakinek nem egyszerűen csak eszébe jut füttyel, fújolással, bármi módon demonstrálni a saját taplóságát, hanem hogy azon kell agyalni, hogy mennyire elfogadható egy gesztus akkor, ha soha nem voltak gyarmataink, ha nem égettünk boszorkányokat, ha nem vertük agyon intézményes módon a melegeket. Közben – ha már a múltba meredünk – eszébe nem jut senkinek a nem is annyira távolba vesző történelem, a mi történelmünk, a zsidókat, cigányokat, melegeket, fogyatékosokat lelkesen bevagonírozó, de akár a nyílt utcán is meglincselni kész csürhe, akik a mi honfitársaink voltak. Csak éppen nem találtak semmi kivetnivalót abban, hogy agyonverik, feljelentik, közvetlen vagy közvetett módon elpusztítják a szomszédaikat, ismerőseiket, egykori barátaikat, munkatársaikat. Hiszen ők csak védekeztek, védték a heteroszexuális, fehér, keresztény embert.

Most megint ott tartunk, hogy egy fertőző betegségről az jut sokak eszébe, hogy ki kellene irtani a buzikat, de legalább el kellene menni a Pride-ra, és összerugdosni néhányat. Ott tartunk, hogy a fasz közünk van nekünk az amerikai négerekhez. És keressük, hogy ki a felelős a botrányért, mert persze nem az a baj, ha valami vállalhatatlant teszünk, hanem az, ha ez kiderül. Ott tartunk, hogy nem látjuk a túltolt polkorrekt és az életveszélyes gyűlölet szítása közötti határvonalat, nem értjük, hogy mi dolgunk lenne nekünk ezzel. Majd amikor az első felhergelt, félhülye náci összerugdos az utcán egy pattanásos kamaszt, mert biztosan majomhimlős buzi, aki az ő életére tör, akkor megint össze lehet ülni, és lehet egy jót dumcsizni arról, hogy nálunk nem is őshonosak a majmok.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.