December 3,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


A munka, vagy értékalapú társadalmaké-e a jövő?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 94,129 forint, még hiányzik 2,905,871 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az elmúlt időszakban több írás is foglakozott azzal a kérdéssel, hogy megszabadulhatunk-e a napi rabszolgamunkától, vagy legalább a napi/heti kötelező munkaidő rövidülhetne -e? Nos, a problémánkra a két válasz összekapcsolása jelentheti a megoldást. Egyrészt az államnak gondoskodnia kell polgárairól – garantált jövedelemmel a létminimumot meghaladó szinten -, másrészt a kötelező napi munkaidő rövidülésével munkahelyeket teremthetünk, de ehhez  ki kell szabadulnunk nekünk is az „összeszerelő” ország státuszból .

A munka, vagy értékalapú társadalmaké-e a jövő?

Az, hogy a világ válságban van, nem kétséges. Világgazdasági és világméretű érték- és háborús válság van. Az, hogy a válság milyen hosszan húzódik, már kérdés, de az sem lehetetlen, hogy egy végtelen, és a hagyományos gazdaság-, és társadalompolitikai eszközökkel, elavult kérdésfeltevéssel és elavult válaszokkal, gazdaságpolitikai módszerekkel megoldhatatlan válság előtt állunk. A gazdaság világméretekben képtelen megfelelni a bolygónkat nyomasztó biológiai tehernek és igényeknek. A világunkat egyszerre sújtja az el nem különíthető gazdasági- és értékválság.

Az emberiség lélekszáma közel nyolcmilliárd. A legnépesebb országok nem Európában, vagy az amerikai kontinens északi felén találhatóak, hanem Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában. A probléma mégis globális. A kérdés az, hogy lehet-e értelmes munkát találni, kitalálni és adni ennek a nyolcmilliárd embernek. Lehet-e, kell-e munkaalapú társadalmakról beszélni az értékalapúakkal szemben?

Mielőtt ennek a kérdésnek az általános, majd hazai, konkrétabb vizsgálatába kezdenénk, néhány, a munkával és értékkel kapcsolatos fogalmi félreértést kell tisztázni.

Vajon mi az emberi élet értelme és célja? Az-e, hogy a többség állat módra éljen a földön, napi 12-18 óra rabszolgamunkát végezzen  egy szűk kisebbség gyönyörűségére, vagy hogy a modern fogalmaink szerinti jólétben, kulturális, oktatási, egészségügyi és szociális gondoskodásban éljen az emberiség többsége, lehetőleg minél nagyobb hányada.

Ismert tény, hogy a keletkező érték kilencven százaléka az emberiség kevesebb, mint tíz százalékánál koncentrálódik, míg a keletkező értéknek csak kevesebb, mint tíz százaléka jut az emberiség kilencven százalékának úgy, hogy az alsó decilisben élők, hétszázmillió ember még az élet fenntartásához szükséges napi élelmiszerhez és ivóvízhez sem jut hozzá, és szinte semmilyen, a modern értelemben vett egészségügyi és szociális ellátásban nem részesül. Naponta tízezer számra halnak éhen vagy szomjan.

Mondhatnánk, hogy de nem is végez semmilyen érdemi munkát. De mi a munka? Nem korábban keletkezett definíciókat kívánok adni, hanem olyan kérdéseket szeretnék feltenni, amelyekre válaszolva a hétköznapi ember számára is érthetővé válik a fogalom. Mert ma világméretű és hazai  probléma is, hogy míg az otthoni gyermeknevelést nem, csak az intézményes körülmények között végezve tekintjük munkának, addig a csokoládétojásba rejtett műanyagfigura gyártást viszont „hasznos” munkaként kezeljük. Vajon munka-e minden emberi tevékenység vagy nem, s vajon hasznos-e minden látszólagos „munka”? És mi a „hasznos” tevékenység a társadalom számára? Hogyan mérhető a „hasznosság”? Vajon csak az a „hasznos”, ami azonnal eladható, közvetlenül pénzben mérhető a tevékenység eredménye, vagy esetleg más is? Ha más is, akkor a gyermeknevelés, a  művészeti alkotótevékenység vagy a sportolás munka-e?

A természeti népek nem is ismerik ezt a fogalmat, az ő számukra a napi megélhetésért folytatott tevékenység az élet, nem munkát végeznek, hanem élnek. Ebből következően a munka valamilyen elkülönült tevékenység, amelyet szervezett formában végez az ember, s ennek a tevékenységnek az eredményeképpen valamilyen többletértéknek kell létrejönnie, amely az életminőség javítását szolgálhatná. De akkor a következő kérdés az lehet, hogy szabad-e kisajátítani egy kisebbségnek, jelesül a társadalom kevesebb, mint tíz százalékának az így keletkező többletet, és azt olyan módon felhasználni, ami a többiek kárára történik, a társadalom és a természet kizsákmányolása is egyszerre?

További probléma maga a közmunka, de a közhasznú munka – mint büntetés – alkalmazása is. Ez utóbbi esetén talán a bíróság által megállapított idejű  büntető adó alkalmazása is hatékonyabb eszköz lehetne.

Az egyik esetben „félpénzért” végeznek emberek sokszor felesleges munkát, de sok esetben olyat, amellyel devalválják a versenyszférában végzendő munkát.

A másik esetben valódi büntetés a munka, de itt kiviláglik a szabadon választott munka és a büntetésként végzett munka közötti ellentmondás. Miszerint primitív munkával mentesülni lehet bizonyos – egyébként súlyosabb – jogkövetkezményektől, míg ugyanezt a tevékenységet szabadon választva sokszor még a megélhetés sem biztosítható ebből. A közmunka (közfoglalkoztatás ) és a közhasznú munka önmagukban is leértékelik az értékteremtő munkát, lefelé nyomják az amúgy is alacsony béreket. S a versenyszéférából a közmunka és a közhasznú munka miatt kiszorulókat lejjebb löki, míg maguk is az önkéntes, vagy kényszerű közfoglalkoztatottak között találják magukat.

S még egy apróság  A beteg emberek állapota javítható értelmes munkával, míg az értelmetlen munka (amelynek még a beteg sem látja értelmét, például a falevelek egyik helyről a másikra söpörtetése) tovább rontja a beteg állapotát.

Persze a fentiekből az is következik, hogy csak az önkéntes munka lehet hatékony és állíthat elő valóságos értéket. Az önként végzett, hatékony, értékteremtő munkát a mai szintnél lényegesen nagyobb megbecsülésben kell részesíteni, a mai béreink többszörösét kell kapnia. Tudom hogy az ellenvélemény az, hogy ezzel rövidtávon bizonyosan az ország versenyképességét rontanánk, viszont nem csak „pirruszi győzelmeket” arathatnánk, és hosszútávon akár meg is fordíthatnánk a jelenlegi negatív tendenciákat.

S mi az érték? Valami olyan dolog, ami pénzben (vagy valamilyen más, a közösség által elfogatott értékközvetítő eszközben) mérhető, vagy ma már olyan dolog is, amit a gazdaság egyes szereplői tőkebefektetéssel, reklámmal és marketinggel azzá tesznek, s egyébként  lehet, hogy ezek a dolgok az ember számára alapvetően feleslegesek?  S ami nem piacosítható, az lehet-e értékes? Miért értékesebb egy futballista, mint egy Nobel-díjas orvosprofesszor? Miért értékesebb a gyémánt, mint a levegő?  Nos, ezek a modern közgazdaságtan nagy paradoxonai, amelyekre  értelmes válasz alig-alig adható. Vagy a válasz valamilyen értékválságot takar. Olyan torzulás az emberiség történetében, amely a társadalmi fejlődés általunk ismert alakulásán keresztül nem is magyarázható.

Jó úton jár-e az a társadalom, amely a XXI. században munkaalapú társadalmat akar teremteni, nem az értékválságot akarja, ha nem is megoldani, de feloldani? Lehet-e ma a globális környezetben értelmes munkát adni minden munkaképes korú egyednek? Érdemes-e arra törekedni, hogy látszólag munkát, valójában értelmetlen tevékenységet végezzenek sokan, akiket hasznosabb lehetne a tényleges értékteremtésből keletkező többletértékből egy garantált, a létminimumhoz kötött pénzjövedelemhez juttatni, és egyébként pedig az adott terület erőforrásokkal való ellátottságának függvényében részesíteni más egészségügyi, szociális, infrastrukturális és kulturális javakból?

Szintén kérdés, hogy helyes-e a XIX. században elért 3 x 8 órás napi időmegosztást ismét olyan módon torzítani, hogy az egyes egyedek által végzett munka sokszor napi  12 –16 óra, s még ez is kevés a „normálisnak” vélt vagy mondott, illetve a modern kor által létrehozott fogyasztási szint és életnívó fenntartásához. Nem kellene-e a profitérdekek visszaszorításával a napi munkaidőt 6 órában maximalizálni, s ezzel egyrészt  1/4 –del több embert hasznos munkához, munkahelyhez, ezáltal jövedelemhez juttatni, másrészt az emberi élet értékét és értelmét felülvizsgálva több időt hagyni az emberi szervezet szellemi és fizikai  fejlesztésére, regenerálására? Meggyőződésem szerint ez már rövid távon is az egészségügyi kiadások csökkenéséhez, és az életminőség javulásához vezetne. E mellett természetesen el kellene ismerni a gyermeknevelést, szülő vagy ellátásra szoruló hozzátartozó gondozását valóságos munkának, és azt úgy is kellene társadalmi közkiadásként  honorálni!

Sajnos, ameddig a kapitalizmus XVII.-XX. századi kliséi között gondolkozunk, addig az a válasz, amelyet most igyekeznek adni – miszerint mindenki igyekezzen valamilyen, az otthonától elkülönült helyre eljutni, elutazni ( erőforrásokat pazarolva) és ott valamilyen hasznosnak vélt tevékenységet végezni (további véges erőforrásokat pazarolva), vagy legalább is az idejének egy részét ott eltölteni (szintén további erőforrásokat pazarolva, és erkölcsi és értékrombolást is végezve) akár helyes is lehetne, de fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a XXI. században élünk, és a helyzet és a körülmények alapvetően megváltoztak. A Covid járvány előhozta a távmunka lehetőségét, és rámutatott alkalmazásának fontosságára és időszerűségére. A távmunka megszüntet és feleslegessé tesz némely beruházásokat, lecsökkenti a környezetterhelést, és javítja a munkavállalók életminőségét, persze tudom, acélt nem lehet otthon önteni.

Jó néhány alkalommal felvetődött, számos cikk, tanulmány keletkezett és már számos ország alkalmazza az állam által juttatott garantált jövedelmet, amelyet egyénre, illetve a család létszámához alakítva biztosít, illetve a rész- és csökkentett munkaidőt. A magyar politikusoknak és az EU bürokratáinak is át kellene gondolni a helyzetet, és napjaink kihívásaira adekvát válaszokat adni, mert a jelenlegi válaszok elavultak és életképtelenek, avítt viszonyokat igyekeznek konzerválni, és ezzel a társadalmat is egy elavult és hosszú időre, évtizedekre  hibás pályára állítják!

Nem munka-, hanem értékalapú társadalmat és gazdaságot kell teremteni, nincs visszaút a XVII. századba!

Erre pedig megoldást   csak a magas színvonalú oktatás, a K+F (kutatás fejlesztés), az innováció, a magas hozzáadott értékű, hatékony termelés, de elsősorban  a modern XXI. századi,  de a XXII. századra előretekintő gondolkodás adhat hazai  és globális méretekben is.

Nemeskéri-Orbán István

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!