NEHAZUGGY

Szürke hétköznapok

Horn Anna | 2021. Október 11, Hétfő | 10:30

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Budapest, kormányablak.

– Jó napot kívánok – mondom -, elveszítettem az adókártyámat, szeretném pótolni. Tudom, hogy fizetni kell érte.

Az ügyintéző mered a képernyőjére, rám sem nézve vakkantja válaszképpen :

– Személyi, lakcímkártya.

Nem kéri, nem néz rám, még arra sem méltat, hogy letegye a mobilját, ami a kezében van. Láthatóan egy zavaró tényező vagyok reggel tízkor a fontos chatelés közben. Szó nélkül odaadom az irataimat, nagy sóhaj kíséretében bepötyögi amit kell, hogy tudja, én vagyok én, majd végre rám néz.

– Maga már öreg, minek magának adókártya?

Belém fagy a szusz, igyekszem leküzdeni a felháborodást, de próbálok udvarias maradni.

– Azt mondta az ügyvédem, hogy szükségem lehet rá.

– Minek? Lakást akar venni? Közjegyzői ügyei vannak? Mert ha nem, akkor fölösleges az adókártya. Adok egy igazolást az adószámáról, azzal mindent tud intézni.

Igen, tudom, válaszolok, de nekem mégis kell az adókártya, itt és most kifizetem a 3 000 forintot, csak essünk túl rajta. A negyvenes éveiben járó hölgyemény felhorkan, elkezdi veszettül bántani a klaviatúrát, és odaveti, hogy:

– Itt nem tud fizetni. Csekket adok, postára kell menni vele. A kártyát egy hónap múlva fogja megkapni, szintén postán.

Rákérdezek, miért tart olyan sokáig. Addigra már olyan ellenségesen néz rám, hogy alig várom, hogy felkelhessek a székből.

– Nyomdában készül, majd küldik.

Az egész jelenet szürreális, kábán hagyom el a nagyszerű hivatalt, amely pont annyira empatikusnak bizonyul, mint aki kitalálta. Félig kába állapotban betérek egy kis boltba a Népszínház utcában, egy kulcsmásolóhoz. A hölgy, aki átveszi a másolni való kulcsot, annyi idős lehet, mint az előbbi rém, a negyvenes évei közepén járhat. Csodálatosan hangulatos a legfeljebb 12 négyzetméteres üzlete, ízlésesen elrendezve minden, a gépei kézügyre esnek, és miközben nekiáll másolatot készíteni, megkérdezi:

– Valami baj van? Zaklatottnak látszik…

Röviden elmondom neki, hogyan bántak velem kormányék és ablakuk, mire csendes mosollyal válaszol:

– Ismerem. Én is oda tartozom, de évek óta nem oda járok. A szomszéd kerületben sokkal normálisabbak az ügyintézők.

Szóba elegyedünk, elmondja, hogy az üzletet az apjától örökölte, ez a szerencséje, mert a tulajdonjog az övé. Így is majdnem éhen hal, de legalább bérleti díjat nem kell fizetnie. Csodaszép régi kulcsok alkotják a dekoráció egy részét, a modern kulcsok logikus, átlátható sorrendben sorakoznak a falakon. Jó itt lenni, és amikor azt mondja, hogy a másolt kulcsokon ott van az üzlet titkos jele, bármikor visszajöhetek, bármilyen probléma esetén, visszamelegszik a szívem.

Egy másik szürke hétköznapon állok a Körút egyik zebrájánál, zöldre várva, amikor észreveszem, hogy egy fehér botot maga előtt terelgető hölgy jóval arrébb próbál átevickélni a túloldalra. Odamegyek, megkérdezem, segíthetek-e, hova akar eljutni.

– A metró bejáratához fog jönni a szociális gondozóm – mondja -, át tudsz kísérni oda?

Persze, átmegyünk, megállunk a metró kijárata közelében, senki várakozó nincs ott. Szóba elegyedünk, megtudom, hogy Ilona születése óta nemlátó, sokáig a családja, később a férje segítette. Aki nemrégen elhunyt, így Ili minden támasz nélkül maradt. Ötven éves elmúlt, tiszta, ápolt külsejű, pöttöm kis asszony, de a fejét büszkén felszegve viseli az élet csapásait. Van egy mobilja, amelyen minden egyes ismerőse hívása esetén más csengőhang szól, ebből tudja, ki keresi.

– És ha te akarsz hívni valakit? – kérdezem.

– Azt egyedül nem tudom. Meg kell kérnem valakit, hogy segítsen.

Állunk, beszélgetünk, majdnem félóra késéssel megérkezik a szintén negyven körüli, talpig sminkelt szociális segítség.

– Maga kicsoda? Bántott, Ilona?

Úgy néz rám, mint a kormányablakos. Vagy rosszabbul. Talán azt feltételezi, hogy mittudomén, mit akartam csinálni Ilivel.

– Dehogy. Átsegített a zebrán. Megint rossz helyen akartam átjönni.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!