NEHAZUGGY

Olyan, mintha bedilizett volna: elszakad a valóságtól

Molnár Bálint | 2021. Szeptember 11, Szombat | 8:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,376,346 forint, még hiányzik 623,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Kevesebb küldetéstudatot, több fényt, józanságot, tisztességet és csudálatos jó reggelt kívánok mindenkinek! Tágabb értelemben a 2001. szeptember 11-ei tragikus, részben máig feldolgozhatatlan terrortámadások huszadik évfordulójának napja van, aminek az kölcsönöz megdöbbentő aktualitást, hogy az al-Káidának egykor menedéket adó tálibok szinte pontosan húsz évvel a New York és Washington elleni terrortámadás után foglalták vissza Afganisztánt, és nem könnyű megválaszolni a kérdést: mit tanult, tanult-e egyáltalán valamit az Egyesült Államok és a világ a két évtizede történtekből. Egyáltalán milyen régi és új veszélyek fenyegetik a nyugati civilizációt ennek az évfordulós egybeesésnek a tükrében, egyáltalán érvényesek-e a húsz évvel ezelőtti tanulságok most, húsz évvel később, amikor a dél-ázsiai ország rekord idő alatt borult térdre és kapitulált a terrorizmus előtt.

Mivel ezeket a sokrétű, kínzó kérdéseket most nem fogom tudni megválaszolni, gondoltam, hogy a szűkebb értelemben vett nyomorunkról szólnék szombati napindítás gyanánt néhány szót. Azt mondhatnám, hogy ameddig még nem mindenkinek kötelező Dalcsináló Ákos úr eucharisztikus koncertjeire járni, vagy az OV ’22 feliratú, a felcsúti önjelölt filozófus és látnok választási győzelmét támogató NER-divatos sapkát hordani, még van némi remény. Csakhogy közben még még mindig itt kísért a felcsúti vátesz csütörtöki, a NER magaslataiban ünnepinek számító tanévnyitó beszéde, amelyet az állampárt ún. elitképzőjén, a milliárdos vagyonnal kitömött Mathias Corvinus Collegiumban adott elő. Mind a 2147 szavát elolvastam a dörgedelemnek (egyes szavakat többször is), és azt kell mondanom, jobban üt, mint megannyi hűvös halomba hányt szamizdat, nyílt levél és péntek reggeli közpénzrádiós igehirdetés együttvéve. Az egyedüli dolog, ami ennél is ütősebb, az az, hogy bár számos hagymázas beszéde felboncoltatott már az idők során, szinte kívülről ismertek azok a fáradt körök, amiket évek óta fut, azok a megszállottságra és súlyos önértékelési zavarokra utaló, vaskos hazugságokkal feltuningolt részigazságok, amiket hirdet, azok a zavaros történelmi és politikai ívek, amelyeket leír egy-egy papírról felolvasott, indokolatlanul nagy lélegzetvételű beszédében, mégis ugyanúgy ki tud akasztani, mintha először hallanám.

Nem áll szándékomban ezúttal felboncolni a terjedelmes ámokfutást a sztyeppei népektől a muszlim dagályig, a Kelet felemelkedésétől a Nyugat időtlen idők óta tartó hanyatlásáig, csupán a (magyar) küldetésről és küldetéstudatról van mondanivalóm, amiről hosszasan delirált a szónok, amely az egész ijesztő, ragacsos hagymázat összekötötte, hogy ne hulljon darabjaira. Onnan indult, hogy ma a nyílt társadalom a Nyugat egyetlen koncepciója, ami megfosztotta a saját küldetésébe vetett hitétől, ezért a Nyugat ma gazdag és gyenge, ellepi a muszlim áradat, mindmeghalnak. Ezzel szemben virágzik Közép-Európa és azon belül természetesen mimagyarok, akiknek a létezés elemi föltétele a küldetéstudat.

Mi, magyarok eddig nem veszítettük szem elől a saját küldetésünket. Nehéz is lett volna. Szerencsénk is van, hiszen a világon egyedülálló nyelvünk van, és erre épült egy hatalmas népi és magas kultúra, zene, irodalom, politikai, államszervezési kultúra, sőt művészet is.

[…] Itt úgy alakul az élet, hogy a közösség, a nemzet minden tagjának munkája és személyes életteljesítménye összeadódik a küldetésünk teljesítésének nagy közös erőfeszítésébe. Minden gyermek újabb őrhely, minden becsülettel elvégzett munka és produktív élet hozzájárulás a nagy közös magyar vállalkozáshoz, a sok száz éves hivatásunk teljesítéséhez. Ezért vagyunk olyanok, amilyenek. Ezért van az, hogy errefelé minden magyar polgár önérzetesen büszke.

[…] A mindenkori magyar szellemi elit azonban onnan ismerszik meg, hogy nemcsak érzi, hanem tudatában is van ennek a sajátos magyar küldetésnek.

Semmi nem irritál jobban, mint amikor egy hírhedten nagypályás korrupt alak, akinek az egész környezete, pereputtya, holdudvara milliárdossá lett az ő küldetéstudatának fülkeforradalmi szárba szökkenése óta, a szájára veszi a becsülettel elvégzett munka szóösszetételt. Mintha legalább hírből ismerné, milyen az. De nem akarok elkanyarodni a dermesztő lényegtől: nincs ijesztőbb és veszélyesebb annál, mint amikor a hatalommánia és az erkölcsi romlottság küldetéstudattal párosul. Ebben a nem mellesleg tömény vallásos mázzal leöntött, messianisztikus, mindenféle rögeszmés félelmek kivetítésében koncentrálódó pszichózisban rejlik az ország minden tragédiája. Abban, hogy az a gyülekezet, amelyik magát szellemi elitnek tartja (de annak egy része bizonyosan) szó nélkül, gyáván, fejet lehajtva, szó nélkül hallgatja, eltűri, tudomásul veszi azt a mérgező moslékot, amivel etetik és aminek érvényt is szerez az igét hirdető. Ahogy egyébként a kivételeket megillető tisztelet mellett az állítólag önérzetesen büszke magyar társadalom is boldogan tűri. Hogy egy hamis próféta mindenféle hízelgő mítoszokkal, hiteltelen, üres szólamokat pufogtatva kenegesse a nyomorúság sebeit és tönkretegye az egész életét. Hogy aztán a saját nyomorult sorsa elől menekülve ennek a küldetéstudatos alaknak a patetikus téveszméi mögött keressen menedéket. Akinek elhiszi, hogy ő különleges, kiválasztott, egyedi és megismételhetetlen. Hogy azért kell hónap végén a sárga csekkekkel sakkoznia, mert ez a normális. Hogy azért van reggeltől estig görcsbe rándulva, azért dühös és üres, mert az élet állandó küzdelem és harc. Hogy azért boldogtalan és szerencsétlen, mert valakik valahol azon ügyködnek, hogy őt, a különleges kiválasztottat tönkretegyék. Hogy azért kell neki összeszorított fogakkal szívnia, hogy majd egyszer jobb legyen. Hogy azért kell mindenkit gyűlölnie, mert csak így menekülhet meg, a küldetéstudatos próféta csak akkor tudja megmenteni, ha közben szíjat hasogat a hátából.

Van néhány kiemelkedően dermesztő történelmi példa arra, hogy küldetéstudattal megvert, hatalomra került egyedek hogyan borították lángba a világot. Egy rohadék biztosan volt, akinek az volt a rögeszméje és a küldetése, hogy érvényt szerezzen a saját népe felsőbbrendűségének, amibe simán belefért, hogy kiirtásra ítélje azokat, akikről eldöntötte, hogy alacsonyabbrendűek. Hogy sikerült-e teljesítenie a küldetését? Aligha. Ellenben a küldetéstudatának felfoghatatlan szenvedés és halál volt az ára. Nem tudom, hogy melyik civilizáltabb égövön számít egészséges küldetésnek egy nép állandó uszítása és hergelése, a demokratikus intézményrendszer megszállása, a demokratikus nyilvánosság nyomorgatása, a törvénybe fércelt korrupció, egy egész társadalom egzisztenciális és szellemi nyomorba döntése, de van itt valami, ami idevág:

„A karizmatikus politikustól, aki a Sors küldöttének tartja magát, óvjon meg az ég.

A küldetéstudatos politikus veszélyes. Akit valami hatalmas ügy, például Magyarország megmentése vezérel, idővel megszállottá, agresszívvá válhat. Ellenfelét ellenségnek kezdi tekinteni, nézetéhez értékítéletet köt: aki másképp gondolkodik, mint ő, az rossz, gonosz, sőt sátáni, vagyis vele szemben minden megengedett. […] Politikusnak lenni foglalkozás. Nem prófétaság.

[…] azé a hatalom, aki a legkönnyebben érthető és leghízelgőbb mítoszokat adja az embereknek. A zsidók csinálják a bajt, a cigányok csinálják a bajt, a győzelem népe vagyunk – ez mind mítosz. És amikor a mítosz szerint kezd viselkedni az ember, az olyan, mintha bedilizett volna: elszakad a valóságtól. Ezért nem szeretem a karizmatikus politikusokat”. (Popper Péter, 2007)

Nem hiszem, hogy van akár egyetlen vessző, amivel vitába tudnék szállni, de most hogy már csak egyet kell aludni Ferenc pápa (úgy is, mint migránssimogató demens vénember) történelminek számító Budapestre érkezéséig, van itt a küldetésnek egy másik értelmezése is, ezt hajlandó vagyok elfogadni. Hogy ha van pozitív jelentéstartalmú küldetés, akkor az csak ez lehet: biztosítani a népnek a föld, a hajlék és a munka hármasát, az oktatást és az egészségügyi ellátást. Szolgálni és nem kihasználni a népet.

Ha az elmúlt tizenkét évet és a valóságtól egyre távolabb sodródó felcsúti lángoszlop lidérces küldetéstudatát nagyító alá helyezzük (holott szabad szemmel is látszik az), egyetlen kérdést kell megválaszolni: de sikerült?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!