NEHAZUGGY

Mennyire szánalmas állandóan magunkat győzködni arról, hogy nem mi őrültünk meg, hanem a világ körülöttünk

Vogronics András | 2021. Július 11, Vasárnap | 18:53

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az mennyire gáz már, hogy nem az a napi feladata valakinek, hogy jobb legyen az ellenfelénél, meg elsősorban saját maganál, hanem hogy rosszabb és silányabb. Hogy ne felül-, hanem alulmúlja magát napi szinten. Hogy nem azon dolgozik Rogántól Habonyig mindenki az állampártban, hogy színvonalas és megkérdőjelezhetetlen kampányt hozzanak össze, hanem pont fordítva. Egy aljas, szemét, karaktergyilkos, uszító szarságot. Megint a négy évvel ezelőtti Soros és Gyurcsány, Brüsszel és a migránsok. Ha ezzel jövőre választást fognak nyerni, akkor ez az ország menthetetlen, az holtbiztos. Akkor azt mondom én is – bár eddig sem esett nehezemre együttérezni Ady tehetetlen dühével -, hogy ide Mohács kell. Akkor ne könyörüljön rajtunk senki. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Ez a magyar abszurd, ez a magából kifordult csodaország, a szó legrosszabb értelmében véve. A rapid elbutulás, a lustaság, az önállóságra való képtelenség. A jó zsigeri elutasítása, ezzel szemben a rosszra való kifejezett igény. Mint aki nem azért megy el a moziba megnézni egy horrorfilmet, hogy kikapcsolódjon, hanem hogy rettegjen egy jót. Ez a magyar valóság: a félelem és a bizonytalanság napi szintű átélése, és minden este annak konstatálása, hogy ezt napot is túléltük. Mert rettegni jó és izgalmas. Már lassan nem is tudják sokan, milyen az, ha nyugalom és béke van, mert 12 éve nem megy más csak a riogatás és a pánikkeltés. Aztán némi álnyugtatgatás ordító melldöngetéssel fűszerezve. Ennek ez lett az eredménye: egy kiskorúsított és hülyének nézett populáció, amelynek Kósa Lajosok osztják az észt, amelyet Bayerek és Jeszyenszkyzsoltok anyáznak, és amelynek Gulyások hazudnak rezzenéstelen arccal bele a pofájába.

Ez az a csodaország, ahol Varga Juditok vállalhatatlan parancsokat hajtanak végre jó zsíros fizetésért, és állítják be nemzeti szuverenitási kérdésnek a vállalhatatlan törvényeket.

Ahol emojik szintjén kommunikál az állampárt az adófizetők pénzén a sajátjaival, mert ez lett a szint.

Ahol a kevés a sok, és a sok a legtöbb, de az is csak pár ember kezében összpontosul.

Ahol semminek nincs következménye, mert úgy tekeredett rá az orbáni maffia az ország testére, és fojtotta meg a jogot meg az államot, mint egy anakonda. És ha az ország véletlenül levegőt szeretne venni, akkor még erősebben szorítja, hogy a végén belefulladjon a saját mocskába.

Ahol tudjuk, hogy nagy lesz a küzdelem és sok áldozattal fog járni, de mégiscsak Dávid és Góliát szintjén kell majd megvívni ezt a csatát, amit választásnak hívnak.

Ahol a nehéztüzérség ellen kőbaltákkal és nyilakkal kell majd küzdeni, ahol a vastag páncél védi majd az arcukat, a mienket meg semmi.

Nincs morál, nincs erkölcs, csak az érdekek és a túlélés a cél a napos oldalon, az eszközök meg rendelkezésre állnak minden szinten, mert a háborúhoz pénz kell, méghozzá sok, ezt már Montecuccoli is megmondta: A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz. És az van nekik a végtelenségig, mert 12 év alatt még a Napot is ellopták.

Belegondolni sem akarok, mennyire szar lehet állandóan önigazolni, és magunkat győzködni arról, hogy nem mi őrültünk meg, hanem a világ körülöttünk. Ezt csinálják, és mi fent ülünk ezen a szájbetekert ringlispílen, amit sokan kívülről néznek, és senki nem tudja megállítani, mert egy tébolyult magára zárta az irányítószoba ajtaját, és folyamatosan nagyobb sebességre kapcsolja a szerkezetet. Már azt sem tudjuk, milyen lehet biztos lábakon állni, olyan régóta forog velünk a világ. Azt hiszik sokan, ez a normális, pedig nem. De aki tudja a szíve legmélyén, hogy itt valami kurvára nincs rendben, az sem tesz semmit. Mert megalkuszik, mert beletörődik, mert legyint az egészre, és azt kérdezi: de miért pont én tegyek valamit? Ez a vállalhatatlan gazember közben meg lehúzta a saját libaszaros gumicsizmája szintjére az országot, és ott törli belénk a lábát, ahol tudja. Nem csak azokba, akik látják, hogy mi folyik, hanem a saját lenézett, lebutított szavazóiba is. Ez a legnagyobb árulás: amikor azokat nézed hülyének, és baszod át lépten-nyomon, akiknek a bizalmából ott ülhetsz, ahol ülsz, és azt hiheted, hogy bármit megtehetsz. És meg is teszel velük bármit és mindent.

Ő az, aki erre a feladatra jelentkezett: a paradoxonok királya, a felcsúti küldetéstudat. Az összes negatív jellemvonás, ami egy silány emberben fellelhető, az benne kivétel nélkül megtalálható. Egy velejéig szemét ember, aki napi szinten közvetíti magát a Facebookon, nyomul az egyszerű kispolgár szerepében, és igyekszik összemosni magát a tisztességes kispolgárral. Miniszterelnökként azt hiszi, hogy ez a menő, ez jön be a kispolgárnak is: zsebre dugott kézzel vonulászik, szotyit köpköd, kanállal eszi a pörköltöt, sőt még le is zabálja magát. A lánya egy másik országban eldobálja az autópálya mellett a gyereke szaros pelenkáját, a legjobb haverja pedig a nevére vette a fél országot. Beszélget a disznókkal és mezítlábasan issza a feketét. Ez a követendő példa. Így kell viselkedni. Ez az igazi keresztény és magyaros példamutatás. Az. A bűzös mocsár legalja, egy elszabadult egó szomorú diadala a normalitás felett, az ép ész megállítása, ami a sírva röhögés kényszeredett és kínos szégyenérzetét idézi a szemlélőben. Mert például Bohuš szerethető figura volt Az örökség, avagy gutentág faszikáim című cseh filmben, de ez nem az a mozi. Nem kell Bohušt utánozni, az a szerep már foglalt, ráadásul benne legalább megvolt a jószándék, ellentétben a magyar miniszterek elnökével.

Borzasztó látni, miként épül le valaki a szemünk láttára. Az meg hasonlóan borzasztó, amikor nem egy ember, hanem egy fél ország teszi ugyanezt. Mit mondhatnék? Mohács ide vagy oda, azért még mindig bízom benne, hogy úgyis vége lesz ennek a rémálomnak.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!