NEHAZUGGY

Rajtunk is számonkéri majd az utókor, hogy miért hagytuk ezt a szégyenfoltot szétkenődni az ország testén

Vogronics András | 2021. Június 25, Péntek | 10:29

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,324,946 forint, még hiányzik 675,054 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A német-magyar mérkőzés még nem kezdődött el, amikor ezt a cikket írtam, de az érzést nem tudtam leküzdeni magamban: mi már biztosan veszítettünk. Akkor is, ha netán nyerni fogunk. Tökéletesen gondoskodott erről Orbán, aki az olasz szélsőjobbos, saját magát poszt-fasisztának tituláló Olasz Testvérek nevű párt elnökével, Giorgia Melonival vacsorázott akkor, amikor a magyar válogatott éppen sorsdöntő meccset játszott Münchenben a továbbjutás reményében. Nehezen tudom visszafogni magam, hogy ne nevezzem dísznácinak ezt az embert, akinek sikerült a világ figyelmét ránk irányítania. Persze véletlenül se valami emberi gesztussal vagy kiemelkedő teljesítménnyel, hanem egy gusztustalan és undorító törvénnyel.

Egész Németország meg van rökönyödve, az egész Európai Unió, a tagországok zöme, tulajdonképpen mindenki, csak mi nem. Pontosabban ebben az országban minden úgy megy, mintha mi sem történt volna. Ennyit tudunk, és ez már nemcsak Orbán szégyene, hanem a mienk is, akik lényegében nem csinálunk soha semmit. Vagyis de. Eltűrjük, elviseljük. Sőt ennek a pribékjei vonulásznak majd horogkeresztes tetoválásokkal, és képviselnek minket, ahogy kell, a Green Monsters zászlaja alatt.

Gyönyörű panoráma rólunk abban az országban, ahol történelmi okokból teljes joggal hirdettek zéró toleranciát a náci ideológia ellen. Orbán akkora szélsőjobbos a szememben, mint az Allianz Aréna. Szégyellem magam miatta. De ez kevés. Nagyon kevés ezzel az elszabadult uszítóval szemben, ezzel a hol nyíltan, hol sunyi módon, de szélsőséges ideológiákat hirdető, rendre mindenkit megbélyegző és kirekesztő, fasisztákra is emlékeztető alak ellen. Ez ellen a hatalommániás alak ellen az összes törvényes eszközt bevetette már mindenki, nulla sikerrel. Ez az ember mindent a saját javára fordít. Ha kell, az 1-1 es döntetlent is győzelemként hirdeti, és a szolgamédiája az ő személyes sikerének könyveli el.

Emlékszünk még a 2016-os eredménytelen és érvénytelen kvótanépszavazásra, amikor a szavazásra jogosultak 40,17 százaléka adott le érvényes szavazatot, amelynek 98,32 százalék mondott nemet, 1,68 százaléka pedig igent a letelepítési kvótára, miközben a leadott szavazatok 6,3 százaléka érvénytelen volt? Nos, egy eredménytelen és érvénytelen népszavazást adott el akkor is hatalmas győzelemként Orbán és a Fidesz, egy érvénytelen népszavazás ellenére módosította az alaptörvényre keresztelt alkotmányt. Na ez Orbán. Akkor mérte le valójában, hogy meddig mehet el. És kiderült, hogy bármeddig. Semmiféle ellenállásba nem ütközött. Akkor rohanta le igazán az országot. Nem úgy, ahogy Hitler az első világháború hajnalán Lengyelországot, nem háborúval, fegyverekkel, harckocsikkal. Sőt, nem is semmisít meg fizikailag embereket, még nem foglal el más országokat, de a fékevesztett tombolásáért igen súlyos árat fizetünk így is. Most került igazán a nemzetközi rivalda fényébe, most mutatta meg a valódi arcát Európának és a világnak. Most láthatja az is talán, aki még nem látta, ki is ő valójában: egy hatalommániás, kirekesztő szélsőjobbos diktátorocska. Ezt már nehéz lesz magunkról lemosni. Nekünk is nehéz lesz, akik látjuk, tudjuk, érezzük magunkon bűzös ideológiájának leheletét. Nekünk is nehéz lesz azt mondani, hogy semmi közünk hozzá, mi nem vagyunk megszállott orbanisták. Mert rajtunk is számonkéri majd az utókor, hogy miért hagytuk ezt a szégyenfoltot az ország testén szétkenődni.

És akkor olvasom, hogy megint erősödött a Fidesz szimpatizánsok tábora. Hogy megint ezekre adná le egy rakás szavazó a voksát. Ha ez így van, akkor ez az ország menthetetlen. Ha ennek az országnak valóban ez kell, akkor nincs itt miről írnunk. Akkor élvezze a sok rajongó, vagy kevésbé rajongó, haszonleső, vagy egyszerűen csak félrenéző, gyáva megalkuvó, aki képes erre az embertelen, nacionalista tolvajra szavazni. A pofámról ég a bőr, és gyomrom fordul fel, hogy ezek szerint az emberek jelentős része – mármint az a része, amelyik hajlandó arra, hogy felemelje a hátsóját, és elmenjen szavazni – erre az emberre bízná továbbra is az ország sorsát. Aki minden leszerepelt és lejáratott minket, aki olyan gyáva, mint egy tengerimalac, és aki bárkit és bármit elárul, beáldoz azért, hogy ő megússza. Jockey Ewing Orbánhoz képest egy Martin Luther King.

És tényleg ott van megint ez a sztori, ahol lennie kell. Mi már tudjuk, hogy ebből sem lesz semmi. Ez is csak egy lap az ország történelemkönyvében, egy dátum, egy esemény. Semmi érdekes, csak a szokásos, amibe már belefásultunk. Következmény nem lesz, csak a szégyen marad és a bélyeg rajtunk: gyáva, megalkuvó magyarok. Akik hagyják, hogy a fejükre szarjon egy 160 centis diktátor, aki hülyének néz mindenkit. Lehet, hogy tényleg azoknak lesz igaza, akik azt vizionálják, hogy ez marad a nyakunkon, ameddig levegőt tud venni. Lehet. Itt már bármi lehet. Ahol olyan orrfacsaró bűz van lassan 12 éve, mint ebben a polgárháborús pszichózisba kergetett pöcegödörben, ott aligha tűnik fel, hogy naponta még néhány vödör fekáliát hozzáöntenek a többihez. Megszoktuk, sőt hiányozna, ha nem lenne. Olyanok vagyunk, mint a láncra vert kutya, aki akkor is csóválja a farkát, ha verik, és örül, ha este enni kap, mert legalább nem hal éhen, a gazdi gondoskodik róla, aki meg netán megszánja, és meg akarja simogatni, azt megharapja. Mert azt hiszi, ez a normális, ez az élet rendje.

Pedig mi nem vagyunk kutyák, bármennyire is azt akarja elhitetni velünk ez a sintér. Legyen már tartásunk, legyen már eszünk! Ébredjen már fel az, aki eddig még nem tette! Nem ezt érdemli ez a nemzet, nem ez a jó és helyes út. 1-0-ra vezetünk közben. De ahogy nem tudom, mi lesz a mérkőzés végeredménye (időközben megtudtam), úgy nem tudom azt sem, mi lesz a vége ennek az ámokfutásnak. Egyet tudok: most már talán figyel ránk a világ. Árgus szemekkel, undorodva, teli előítéletekkel.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!