Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Ennek nem lesz vége. A járványnak igen, annak, hogy kinyújtott kézzel, levett kalappal, lehajtott fejjel kelljen élnünk, annak nem lesz vége

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Megtanultuk. Megszoktuk. Beépült az életünkbe, a lelkünkbe. Megnyomorította a lelkünket. Már észre sem vesszük, már azt gondoljuk, így természetes, máshogy nem is lehet.

Tegnap elcsíptem néhány percet egy műsorból. Egy nő sírt. Beteg a kicsi gyereke, de ő reménykedik abban, hogy élhet, hogy meggyógyulhat. Mert van a betegségére kezelés, de iszonyatosan drága. Egyedi kérelem alapján lehet hozzájutni, mármint a pénzt kell egyedileg kérni, és majd a magas hatóság eldönti, az ő gyereke kaphat-e, vagy végig kell néznie, ahogy meghal. Eszembe jutott egy kicsit régebbi történet egy rákbeteg nőről, a csontsovány, meggyötört, de reménykedő arca, mert van kezelés arra a betegségre, csak drága. Egyedi kérelem kell, de az övét elutasították, mert valami paraméter nem fért bele a szabványba. De ő élne, negyven éves sincs, ott vannak a gyerekei, még kellene az anyjuk, még ő is maradna, hiszen alig élt, járna még neki idő.

Ilyenkor keressük a számlaszámot, ahol segíthetünk. Mert ráér még a konyhaablak cseréje, mert a hűtő talán kihúzza még ezt a nyarat, majd sűrűbben kicsavarjuk a rongyot, amit az ajtajához tömködtünk, hogy feligya az olvadó, kicsorgó vizet. Már két éve ki kellett volna cserélni, de két éve volt az a férfi, aki egyedül gondoskodik a magatehetetlen feleségéről és éheznek, nem telik gyógyszerre, és aztán a család, akiket kilakoltatnak, mert nem tudják fizetni a törlesztőt, és ott volt a gyerekeit egyedül nevelő apa, aki beleroppant a gyászba, és a másik kicsi fiú, akinek van gyógyszer a betegségére, de iszonyatosan drága, de összeadtuk és már járni tanul, élhet, esélyt kapott. Ő kapott. Tőlünk kapott.

Kérni kell. Néha kicsit könyörögni. A hivatalnak, hogy élhessen az anya, az apa, a gyerek. Kérni kell a polgármester asszonyúrtól, hogy idén kaphassunk közmunkát, legalább azt, mert enni kell, élni kell. Kérni kell Novák Katalintól, hogy örökbe fogadhassuk azt a kicsit, aki senki másnak nem kell, aki máshogy nem juthatna családhoz, de neki nem jár és nekünk sem jár. Alanyi jogon nem jár, hogy hazavihessük, szerethessük, gondoskodhassunk róla, mert nem élünk házasságban, esetleg nem is élhetünk házasságban, mert a párunk, a társunk az életben azonos nemű velünk. De talán a kérelem, a könyörgés, az majd segít. Ha jó napja van valakinek, akinek a kezébe kerül, ha szerencsénk van, most az egyszer az életben, és kedvezően bírálják el, akkor tovább élhetünk, meggyógyulhatunk, gondoskodhatunk egy gyerekről.

Ha szeretnénk valamit, meg kell tanulnunk kérni. Szépen kérni. Könyörögni. Reménykedni abban, hogy ahol koncertre jut támogatás, talán elektromos rokkantkocsira is jut. Meg kell tanulnunk, hogy az élet drága dolog, de nem mindenki élete egyformán értékes az állam szemszögéből. Mit beszélek, dehogyis állam! Egyének, egyes emberek döntik el, a mi gyerekünknek lesz-e holnap, mert lássuk be, az a 700 millió forint a kezeléséért nagyon sok pénz. Könyörgünk hát, de azért a közösséghez is fordulunk, mert ilyenkor mit sem számít a büszkeség, ha kell, lefekszünk a porba, sárban kúszunk, bármit megteszünk a gyerekért. Bármit, és ez így van jól. De sietni kell, mindössze négy hónap az élet, ha annyi idő alatt nem sikerül, ha nem üti rá a pecsétet az a valaki, ha nem érkezik annyi adomány, akkor mindegy, vége, nincs tovább.

Kérjük szépen a fizetésünket, köszönjük szépen, kérjük a pénzt a túlóráért, de a minisztérium nem ér rá most velünk foglalkozni, ütögetik az ügyünket, mint egy golflabdát, és vele ütögetik a lelkünket, mert sehogy nem értjük, ha megdolgoztunk érte, miért nem jár, miért kell még hulla fáradtan a 12 órás műszak után kisikálnunk nagyságosék vécéjét ahhoz, hogy hó végén is legyen valami a hűtőben, ha a kamasz gyerekünk feltépi az ajtaját.

Megtanultunk kérni. Szülő a gyerekért, gyerek a szülőért, kőkeményen az életért vagy csak azért, hogy éhezni ne kelljen, aztán azért, hogy lehessen gyerekünk akkor is, ha nem illünk bele a keresztány-konzervatív családmodellbe, kérvényeket írunk, vagy csak az olvasóknak próbáljuk elmondani, hogy esélytelen reklámokból megélni, mert mi ellenségnek számítunk a másféle véleményünkkel, nem itt csörög a nagy cégek reklámpénze. Megtanultunk kérni, ha kerekesszék kell, ha gyógyszer kell, ha magunk nem oldhatjuk meg azt a feladatot, amit nem kértünk, azt pont nem kértük, de az élet adta.

Közben már nem marad energiánk belegondolni, hogy mi mindig adunk, pedig nem kérnek, csak elvesznek. Adjuk a fizetésünk majdnem felét, adjuk az áfát, amikor veszünk egy kiló krumplit, egy buszjegyet, amikor végre összejön a pénz lecserélni a hűtőszekrényt, amikor betesszük abba a hűtőszekrénybe a felvágottat, tejet, darab sajtot, hogy a gyerek ne csalódottan és éhesen csukja vissza az ajtaját.

Kérünk szépen támogatást autóra, lakásvásárlásra, felújításra is, mert ad a nagylelkű kormány, ha megfelelünk a feltételeknek. És kérjük, mert ingyenpénz, azt szeretjük. Kérjük, mert kérés közben legalább nem jut eszünkbe eltöprengeni azon, hogy ha eleget keresnénk, nem kellene kérni, mert futná rá a fizetésünkből. Nem jut eszünkbe, hogy a befizetett, az évtizedek alatt befizetett adókból és járulékokból kellene legyen gyógyszer és vécépapír a kórházban, kellene kapnia kerekesszéket, gyógyszert, terápiát annak, akinek szüksége van rá. Kérés nélkül is kellene kapnia, mert jár neki, mert ha nem ő, akkor mi, a szomszédunk és másik négymillió ember betette a rávalót a közösbe. Jár annak is, aki a járvány miatt nem tud dolgozni, aki már felélte minden tartalékát, és már felélte a jövőjét és annak lehetőségét is, hogy majd talpra tudjon állni, ha vége ennek.

De ennek nem lesz vége. A járványnak igen, annak, hogy kinyújtott kézzel, levett kalappal, lehajtott fejjel kelljen élnünk, annak nem lesz vége.

Angliában egy pub tulajdonosa elzavarta a vendéget. Mert a vendég egy politikus, akinek az volt a dolga, hogy képviselje annak a pubnak a tulajdonosát is, a vendégeit is. De nem kérdezte meg őket, mit akarnak, nem kérdezte, hogyan kellene, nem kérdezte, mit tehetne, hogyan segíthetne, hogyan szolgálhatná azokat, akik megválasztották, akik megbízták a képviseletükkel, akik fizetik azért, hogy kiálljon értük. A pub tulaja nem kér, hanem elvár. Ez a különbség, amit mi itt nem értünk, mert nem tanultuk meg. Pedig kellene. Nagyon kellene.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.