Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


A dolgok néha változnak

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nagyon szétszakad a fejem, nem fogja ez a jó idő kibírni péntekig, azt hiszem. Inkább csak szerdáig. Két Gripen éjjeli gyakorlórepülést végez, hiányoztak ezek nekem, mint sörfőzdébe az áramszünet. Amúgy rántotta készül, pirítottam alá egy kis párizsit jó csípős paprikával, tudom, hatalmas burzsujság manapság párizsival és tojással egyszerre rendelkezni itthon, de ilyen ez, gyümölcsízű köleskását tankolva nem lehet napokig a ketteslétrán szaladozni.

Kicsit szeretném, ha már jövő május lenne, mert tele vagyok kérdésekkel, és aki azokra jelen pillanatban határozott választ adna, az úgyis hazudik. Kérdéseim főként a határainkon belül majdnem világszínvonalú egészségügyünkre, valamint a más országok mozdonyai által lomos szerszámoskocsiként vontatott gazdaságunkra vonatkoznának, bár azt se volna rossz tudni, hogy hová tettem a (ide tetszőlegesen be lehet helyettesíteni akármelyik kéziszerszám nevét). Közben elkészült a rántotta, utána szundikázni kéne, úgyhogy majd valamelyik nap innen folytatom. Nincs itt lóhalála, kéremszépen, semmiképp.

És máris eltelt három négy húsz(+?) nap, naugye. Ami nem változott, az a valami rejtélyes okból kormánynak nevezett maffia viselkedése, továbbá a fejfájás. Mindkettőről írások ezrei hemzsegnek a neten, ezért én ma inkább elmesélek valakit.

Még egyszer megnézte az üzenetet, aztán gondosan átszámolta az asztalra kipakolt pénzt, nem szeretett tévedni. Harminckétezer, ahogy megegyeztek. A bankókat a farzsebébe gyűrte, a slusszkulcsot a jobb elülsőbe, aztán beütötte a riasztó kódját, ajtót zárt, és mire az utolsó gyors csipogás abbamaradt, már a motoros kapu is becsukódott mögötte. Az autó mellett elszívott még egy cigit, valamit gondolt az útszéli szilvafával kapcsolatban, de az órájára nézve elfelejtette: 11:03 volt, haladnia kellett. Délre beszélték meg a találkozót, és késni ugyanúgy nem szeretett, mint tévedni.
Nagyjából betartotta a sebességkorlátozásokat, de alkalomadtán azért zsiványkodott, és élvezte a kétszázharminc lóerő által nyújtott lehetőségeket. A városi forgalomban cikázva az jutott az eszébe, hogy hazafelé már óvatosabbnak kell lennie: a tévé, amiért útnak indult, a hátsó ülésen fog heverni, és nem kéne összetörnie. Az egyik netes piactéren akadt rá, nagyon kedvező áron hirdették, ő pedig régóta akart már egy normális tévét vinni az anyjának, de – ha mód van rá – nem bolti áron. „Nincs pénzed, ha szétszórod”, ez volt az egyik jellemző mondása. Amióta volt pénze, még kevésbé akarta szórni.
Az utolsó pirosnál bekapcsolta a rádiót, de Balázs hangját meghallva azonnal ki is nyomta a készüléket, utálta azt az önelégült nyervákolást, az erőltetett, idióta „viccelődésekkel” együtt. A városból kivezető főúton meghajtotta az autót, aztán már egyre lassabban haladt, mert kátyús mellékutakra, végül földútra vitte a GPS. A Liliom utca 9. előtt megállva nem volt teljesen biztos abban, hogy ő onnan kapni fog bármiféle tévét: az épület teteje roggyant volt, oldalát hiányos vakolat takarta, a kapu pedig talán csak azért nem dőlt ki a járdára, mert akkor ment volna vele a hajdanában zöld kerítés is.
A csengetésre egy negyvenes nő indult a házból, óvatosan közelített a kapu felé, nyomában egy tízévesforma fiú jött ki a szúnyoghálós ajtón, majd egy nagyon kicsi lány is. A nő megállt a kapu túloldalán, barátságtalan tekintettel nézett kifelé.
– Jó napot…
Nem érkezett válasz, a kislány megvakarta az állát.
– Én telefonáltam délelőtt a tévé ügyében – próbálkozott tovább.
– Elviszi? – a nő hangja lágy, de közönyös volt.
– Azért jöttem.
– Leporoltam, be van dobozolva, mellette van a távirányító is – mondta a nő ugyanolyan hangon.
Érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta, mi. A kislány éppen a fülét húzogatta, majd egy hajtincsével körbetekerte a homlokát, szemlátomást jól elfoglalta magát. Hirtelen ötlettől vezérelve őt szólította meg:
– Mondd csak, szoktad nézni a tévét?
– Si. Ano. Of course, hombre.
Erre a válaszra egyáltalán nem számított, teljesen lefagyott tőle. A nőre nézett, de az állta a tekintetét, majd némi szünet után vállat vont, és megjegyezte:
– Nem tudom, hogyan csinálja… Ha nem zavarom ki az udvarra, egész nap is nyomogatja a gombokat, aztán az esti fürdésnél felmond egy verset spanyolul, vagy éppen oroszul énekel.
– Biztos csak halandzsázik…
– Nem. Irodalmat tanítottam az apjuk halála előtt, a halandzsát felismerném – a nő arca szigorú volt, de szeme sarkában mosolyt lepleztek a feltorlódó ráncok.
– És a fiú? – intett a másik gyerek felé, maga sem tudta, miért.
– Ő nem annyira beszédes. Rovarokat rajzolgat metszetben, vagy virágok szárát. Ha együtt tévéznek, mindig Attenborough-t nézik, csak éppen teljesen mást fogadnak be ugyanabból.
A beálló, zavart csendet a nő törte meg:
– Akkor elviszi a tévét?
– Nem.
– Gondoltam, hogy nem komoly.
Meg sem sértődött, alig hallotta a szavakat. A két gyereket nézve valami egészen szokatlan érzése támadt, egy fura gondolat járt a fejében, de mivel soha nem tett még ilyet, azt sem tudta, hogyan kellene jól csinálnia. Végül aztán kiszedte a farzsebéből a gondosan összetekert pénzt, bedugta a kapu rozsdás vasai közé, és egy bátortalan félmosolyt megeresztve visszament az autóhoz. A nő a köteget bámulta, majd őt, arca hitetlenkedést sugárzott. Mindkét vállát felhúzta, szemöldöke felszaladt, ekkor felkacagott a kislány, és szélesen vigyorogva, hangosan kiabálni kezdett:
– Qué? Qué?
A nő ki akarta nyitni a kaput, de már elkésett. Mosolyogva intett nekik a kocsiból, és elhajtott.
Lassan ment, rengeteg dolog kavargott a fejében. A városban megállt az egyik szaküzletnél, vett egy megfelelő méretű középkategóriás tévét az anyjának, aztán hazaugrott kávézni, mielőtt kivitte volna neki. A teraszon ülve a lustán parázsló délutáni Napot figyelte, a pénzköteg és a két gyerek járt az eszében, és egyszer csak így szólt:
– Nem szórtam, egyáltalán nem szórtam. Sőt.

Tanulság? Nincs. A dolgok néha változnak, és kész.

Mogorva

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.