NEHAZUGGY

Az Úr adta, az Úr elvette

Pável Melinda | 2020. November 4, Szerda | 10:25

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,462,800 forint, még hiányzik 537,200 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Gyerekkoromban megszállott mesefaló voltam, minden mesét elolvastam, amihez hozzáfértem. Azt nem mondanám, hogy általában imádtam a meséket, mert voltak szép számmal, amelyeket nem kedveltem, de többségük nem ebbe a csoportba tartozott. Máig bánom, hogy huszonéves koromban egy adománygyűjtő akció alkalmával nagyszámú mesekönyvemet valami távoli iskolai könyvtárnak felajánlottam, nyilván attól a szándéktól vezérelve, hogy okozzanak azoknak az ismeretlen gyerekeknek is annyi örömet, amennyihez én jutottam általuk. Bízom benne, hogy legalább részben sikerült ezt elérni, ha már így megfosztottam a saját később született gyerekeimet ettől a lehetőségtől.

Az egykori mesék az életem részeivé váltak, némelyik a világlátásom alakításában is szerepet játszott. Volt egy távol-keleti mese, vietnámi, ha jól emlékszem, amelyet még olvasni is borzasztó volt. Egy szegény asszonyról szólt, aki nagyon szeretett volna gyermeket, végül aztán született egy fia, akinek azonban csak feje volt, ettől még roppant boldog volt az anya és szeretettel nevelgette a kis Kókuszdiót. Hogy mi történt végül a teremtménnyel, arra nem emlékszem, az is lehet, hogy végig se olvastam, de ott gyökerezhetett bennem a bizonyosság, hogy amikor egy nő gyermekáldásról ábrándozik, semmiképp nem fogalmazhatja meg úgy ezt a kívánságát, hogy mindegy, milyen, csak gyerek legyen. Nem irreális elvárásokra gondolok, hogy szép legyen és okos, emellett rendelkezzen mindenféle tehetségekkel, és majdan tudós, művész, élsportoló váljon belőle, de azért alapvetően fontos, hogy legyen meg minden adottsága ahhoz, hogy képes legyen emberi életet élni.

Nem olyan régen még leginkább a véletlenen múlt, hogy egy gyerek egészségesen születik-e. Olyankor, ha nem, a szülőknek át kell szervezniük a további életüket, hiszen egy jelentős fogyatékossággal született utódot korántsem lehet úgy nevelni, mint azt, aki nem ilyen, nem egyszer műtétek sora áll előttük, amelyek ráadásul még csak biztos sikerrel sem kecsegtetnek, a fejlődésük is jelentősen elmarad kortársaikétól, speciális terápiákra szorulnak, amelyek nem elérhetők akárhol, emellett meglehetősen sokba kerülnek. Súlyos próbatétel mindez a családok számára, nagyon sok apa nem bírja sokáig a terhet és megfutamodik, az anyák pedig egyedül maradnak a hatalmas feladattal.

A tudomány lehetőséget kínál most már arra, hogy még a születés előtti stádiumban megállapítható legyen, ha a magzatnak súlyos rendellenességei vannak és ez lehetőséget biztosít a terhesség megszakítására, a legtöbb országban a szülők eldönthetik, hogy mindennek ismeretében vállalják-e a következményeket. Nem ismerem a számokat, de gyanítom, hogy a többség nem vállalja. Ez egyáltalán nem könnyű, van olyan ismerősöm, akivel megtörtént, és utána hosszú ideig a hatása alatt volt, gyötörték a kétségek, hogy helyesen döntött-e, de még mindig szerencsésebb volt, mint egy másik ismerősöm, aki kilenc hónapnyi boldog várakozás után olyan gyereknek adott életet, akinek létfontosságú szervei hiányoztak. Néhány napig élt csak, addig úgy nézett ki, mint bármelyik csecsemő, majd meghalt, az anya pedig, bár tudta, hogy semmi esély az életben tartására, végül úgy összeomlott, hogy évekig nem tért magához.

Most a nagyon keresztény Lengyelország kormánya törvényt hozott és megfosztotta a nőket ennek a döntésnek a lehetőségétől (igaz, most úgy tűnik, mégis inkább halasztanák az abortusz további szigorításának bevezetését), mondván, az élet a fogantatástól kezdődik és joga van megszületni mindenkinek. Aztán hogy halva születik vagy szinte azonnal meg is hal, az más kérdés, az Úr döntött, hogy legyen, aztán ha bármilyen fogyatékossággal ellátta, ha utóbb úgy szerepel a terveiben, hogy ne legyen, akkor majd elveszi, ez isteni kompetencia, ember ebbe nem avatkozhat. Isten kezében vagyunk, el kell fogadnunk, amit ránk mér.

A lengyel nők kitartóan tiltakoznak a szigorítás ellen, nálunk egyelőre nincs szó hasonlóról, de már gyanakszunk, hiszen a mi kormányunktól is kitelik ugyanez. És míg sok magyar nő szolidaritásáról biztosította a lengyel nőket, egyre hangosabbak azok, akik épp ennek ellenkezőjét hirdetik, nagyon is egyetértenek a törvénnyel. Keresztényi indíttatása lenne ennek? Létezhet olyan asszony, aki ha biztosan tudja, hogy születendő gyereke halmozottan fogyatékos lesz, mégis akarja, vállalja, hogy az az utód mindenképpen jöjjön világra? Még akkor is, ha a már élő családtagok életét megnyomorítja, értelmetlen és emberfeletti áldozatok vállalására kényszeríti őket? Nem hiszem, hogy ép gondolkodású nő hozhat ilyen döntést, ha mégoly keresztény is. Persze minden döntésnek van felelőssége, és kényelmes álláspont, ha mindent átháríthat egy felsőbb hatalomra, de mégiscsak kellene lennie annyi józanságnak bárkiben, hogy ne álljon a közelgő úthenger elé, ha ki is térhet előle.

Istennel nem állok kapcsolatban, nem ismerem, de ha valóban ő rendelkezne minden felett, hát lépten-nyomon azt bizonyítja, hogy nem tévedhetetlen. Elkövet hibákat, és ha némely hibákat az ember képes korrigálni, akkor nagyon helyes, ha megteszi. Nem hiszem, hogy az Úr rossz néven venné.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!