Szeptember 28,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Az ember nem az arca

Csupa rettenetesen fontos kérdések foglalkoztatnak mostanában. Például a minap órákat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, hogyan is állunk ezzel az ózonnal, de sajnos, nem sikerült megtalálnom a jó választ. Ugyanis egész nap azzal riogattak mindenféle csatornákról, hogy megnövekedett az ózonkoncentráció, ezért ajánlatos tartózkodni a szabadban való fizikai megerőltetéstől, mivel az ózon komoly károkat tehet a tüdőben. Az embernek persze szöget üt a fejébe, hogy az az ózon, amelyik arról híres, hogy borzasztó hamar reakcióba lép és elbomlik, ebben az esetben miért nem teszi? Erre nyilván létezik magyarázat, csak éppen a Google adósom maradt, és ennyi hiábavaló keresgélés eléggé fárasztó tud lenni ahhoz, hogy végül feladjam. Nyilván nincs hozzá semmi közöm, nem rám tartozik, persze akár még arra is alkalmas lehet ez, hogy kreáljak belőle egy helyes kis összeesküvés-elméletet, mely szerint a háttérhatalmak már az ózont is manipulálták, még az is előfordulhat, hogy parányi chip van mindegyik molekulában, amelyek irányítják őket, hogy csak akkor fejtsék ki a hatásukat, amikor a tüdőbe érkeznek. Majd még eldöntöm, hogyan legyen, ha valaki ismeri a titkot és megosztja velem, megköszönöm. 

A másik, amibe belebonyolódtam itt magammal, az a mostanában többektől olvasott nagy igazság, hogy egy bizonyos kor felett az ember arca nagyon is tükrözi a belső tulajdonságait. Ezt nagyon is szívesen hozzák fel indokként ezzel vagy azzal a közéleti szereplővel kapcsolatban, akinek nem túl megnyerő az arca. Régen is sokszor hallottam, hogy minél idősebb valaki, annál inkább felelős az arcáért, a belső tulajdonságaink állítólag megjelennek az ábrázatunkon is, így ez alapján bátran következtethetünk. Persze ennek ellentmondó példákat is lehetne sorolni, láttam én már karón varjút, látszólag bölcs, valójában végtelenül ostoba embereket, szimpatikus, kimondottan vonzó gonosztevőket. Van egy másik mondás is, mely szerint az ember nem az arca, ő az arc mögött van. 

Elnézegetem Müller Cecíliát, mit lehetne leolvasni az ő arcáról? Ha csupán az arckifejezésére támaszkodom, valóban azt sugallja, hogy ez az asszony egyfolytában kétségbe van esve, rettenetes szenvedéseken mehetett keresztül szegény, amelyek látható nyomot hagytak a vonásain. Teljes és folyamatos fájdalom ül az arcán, reménytelenség, még az is lehet, hogy foglalkozási kellék ez nála, elvégre világjárvány veszélyeztet bennünket, és ő, mint legfőbb védekező, nagyon is tisztában van a ránk váró katasztrófával, amelyről egy országot tájékoztatni mégse lehet mosolygós arccal. Talán éppen ez tette alkalmassá őt a feladatra. 

Valójában azonban önös érdek vezérelt abban, hogy behatóbban lovagoljak ezen az arc-ügyön. Megérkezett az unokám Angliából, aki már nyolc hónapos és most láttuk egymást először. Nekem ő nagyon tetszett, de a dolog nem volt kölcsönös, amikor meglátott, olyan keservesen sírni kezdett, hogy elszégyelltem magam, arra azért nem voltam felkészült, hogy én leszek a mumus. A második napon már megbarátkozott, beszélgettünk is, de az első élménytől teljesen megzuhantam, mire a fiam azt mondta, hogy biztosan azért, mert olyan az arcom, mint aki mindjárt sírni fog, ráadásul néha úgy nevetek, mintha zokognék. Azon gondolkodtam, hogyan tudnék ezen változtatni, hiszen nem ilyen vagyok, évtizedek telnek el anélkül, hogy sírva fakadnék, olyankor se nyilvánosan teszem, leszámítva olyan rendkívüli helyzetet, mint közeli hozzátartozó elvesztése, akkor hosszabb időre váltam labilissá, de ez nem általános. 

Meg tudja-e változtatni az ember az arcát? Nyilván egy plasztikai sebész tudna kezdeni ezzel valamit, de nem hiszem, hogy érdemes lenne belevágnom, öreg vagyok már az ilyen hívságokhoz. Persze nem azért tenném, hogy szebb legyek, hanem hogy az arcom valóban olyan legyen, mint amilyennek én látom magamat, a benti énem és a külső látvány ugyanis köszönő viszonyban sincs egymással, nyilván én magamat adom, az viszont, aki velem szemben áll, talán csak a disszonanciát érzékeli, valami hamisságot, és ez nyilván nem jó. Lehet, hogy aránylag egyszerűen is módosítható ez, talán csak ügyesen kellene sminkelni, fene tudja, jobb híján Cecíliát tanulmányoztam ilyen szemmel. A fájdalmas kifejezést nagyban erősíti a szemöldökének vonala, ami láthatóan rajzolt vagy tetovált, akkor viszont érdemes lenne másféle ívet kipróbálnia – már amennyiben nem szándékosan ilyen, mert az más, de ha csak találomra választotta, holott ő valójában nem is ilyen, amit nagyon valószínűnek tartok, nem ártana tennie egy próbát. 

Ez az írás most távolról sem sikerült olyanra, amire bárki is kíváncsi lenne, hacsak nem azért, hogy ne ítéljen meg könnyedén embereket aszerint, hogy milyen arcot hordoznak magukon. Az is egy fajta másság, ha az ember kénytelen olyan arcot viselni, amilyen van neki, még akkor is, ha nem szeretne, éppen eléggé nagy teher ez is. Mert van, amikor valóban jellemző vonásokat vélünk felfedezni, de azért jobban járunk, ha nem az arcuk, hanem az emberek mondandója, cselekedetei alapján alkotunk ítéletet. 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!