Október 28,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Őmircisége

Valahogy úgy alakult, hogy nálunk a macskák mindig is pedigrések voltak. Legalábbis annyiban, hogy mindnek ugyanaz volt a neve. Mint a kékvérű királyi családok leszármazottainak, akik annyiban különböznek csak felmenőiktől, hogy ugyanazon a néven, ám más “rajtszámmal” kerülnek be a történelemkönyvekben. (Thorton Wilder remek kisregényt írt ebből A hosszú karácsonyi ebéd címen. Érdemes elolvasni.) Na, nálunk pedig a macskák örökölték generációról generációra a Mirci nevet. Ez a történet viszont “A Mirciről”, az első, az igazi, hamisítatlan Mirciről szól. Arról, amelyik talán túlontúl korán tanított meg engem a “pokol útjai jószándékkal vannak kikövezve” szomorú igazságára.

Nem rémlik, hogy mikor lett családtag nálunk Mirci. Úgy emlékszem, ő konstans szereplője volt a gyerekkoromnak, örök idők óta velünk élt a nagy, szürke tigriscsíkos, büszke tartású kandúr. Az a szelíd, busa fejű, nagy orrú fajta volt, amolyan közönséges házimacska, aminek vidéken nem sok becsülete van. Bezzeg nálunk!

Anyámmal versenyt hízelegtünk a kis dögnek, de ő valamiért mégis apámért volt oda. Pedig apám nem cirógatta, nem dögönyözte, sőt még a legfinomabb falatokkal sem ő kényeztette. Ennek ellenére valami méltóságteljes, “telibe viszonzott” szerelem fűzte cirmosunkat a ház urához.

Ha létezik lélekvándorlás, Mirci előző életében egészen biztosan kutya volt. Abból is a legjobb féle. Macska létére olyan hűséges volt, amilyenről azóta sem hallottam. Tartása, önérzete, állati mivoltához mért önuralma nem véletlenül került be a családi legendáriumba.

Anyám sokat emlegette azt az esetet, amikor a főzés idején a konyhaasztalra helyezett húsra megejtő rajongással nézett a kandúrunk. Sóváran figyelte az illatozó cupákokat, mégsem nyúlt a tálhoz. Egyetlen egyszer tett felé egy tétova mozdulatot, amire anyám, egy határozott nemmel válaszolt. Egymásra szegeződött a két zöld szempár és a dolog elrendeltetett. A macska soha többé nem próbálkozott, anyám pedig tudta, hogy Mirci innentől úgy strázsálja a húst, mint senki más.

A legmeghatóbb viszont mégiscsak az volt, amikor Mirci szigorúan kiszámoltan, pár lépéssel mindig lemaradva követte a kertbe az önként gazdájául fogadott apámat. Tisztes távolban leült, lefeküdt a nyirkos hantra és türelmesen kivárta, míg apám befejezi a munkát. Órák múlva, mikor már friss földszagot párállott a föld és a gazda szedelődzködni kezdett, Mirci is felállt. Felpúposított hátát, és ahogy szokta: három-négy méterrel előreengedve az öreget, megindult a ház felé. Soha nem szaladt előre, nem dörgölődzött, nem incselkedett. A jelenlétével, a távolságtartásában formát öltő tisztelettel adta tudtára, kihez tartozik igazán.

Nem tudom, talán hat-hét éves lehettem akkoriban. Apám-anyám addigra már alaposan megfertőztek engem az állatok szeretetével. Így aztán amikor egy nem túl távoli kisboltban egy doboznyi csipás szemű kiscicát próbáltak rám tukmálni, nem ellenkeztem. Kiválasztottam az alomból egy tejeskávé színű, mélykék szemű kis szőrgombócot. Gyerekfejjel úgy hittem, jót teszek ezzel a csöppséggel, hiszen arról – még akkor is, ha szüleim erősen óvtak a valóságtól –, szörnyű sejtéseim voltak, hogy faluhelyen az ilyen nemkívánatos szaporulatra milyen sors vár.

Hazavittem hát a kismacskát és a főúri etikett szabályait betartva bemutattam az új jövevényt Őmirciségének. A kis ártatlanra meglehetősen hűvös pillantásokat lövellt a kandúr, mint aki úgy véli, ez a nyálas vakarcs épp most fosztja meg az őt megillető előjogaitól.

Apám – aki egyébként nem az a kifejezetten ellágyulós típus volt – sem tudott ellenállni az újoncnak és megeresztett egy mosolyt felé. Azt hiszem, ekkor rontottam el végérvényesen mindent. Mirci ezt látva, a szokásos nyugodt lépteivel elindult az ajtó felé, büszkén kihúzta magát és eltűnt.

Már nem emlékszem, hogy meddig nem került elő. Hívogattuk, csábítottuk a kedvenc ételeivel, de hiába. Hitegettük magunkat, hogy a szomszédban vernyogó, bagzó macskalányok miatt hagyott itt időlegesen bennünket, de legbelül éreztük: ez hazugság.

Talán hetek teltek el nélküle. Apám mint mindig, délutántól késő estig tett-vett a kertben. Soha nem beszélt arról, hogy hiányzik neki hallgatag kísérőtársa, de mikor úgy hitte, nem látja senki, azért óvatosan körülsandított.

Egyszer aztán, mintha mi sem történt volna, lassú léptekkel felbukkant Mirci. Eltűnésére nem adott magyarázatot és túlzásba se vitte az ismételt találkozás örömét. Mint egy cirmos bőrbe bújt Mary Poppins, egyszerűen megint ott volt. Csak apám megjelenésére esett ki a szerepéből, akkor egész lényéről sugárzott, hogy végig erre a pillanatra várt. Így hát, amikor nyikorogva kinyílt a kertkapu, ketten léptek a szépen gondozott veteményes ágyások közé. Úgy tűnt, helyreállt a világ rendje.

És ekkor jelentem meg a kert végében én. Kezemben az addigra már szépen megerősödött, de még mindig ványadt kismacskával. Előttem van a kép, ahogy a zajra megfordult Mirci. És előttem van az is, ahogy kétségbeesve apámra emelte tekintetét, aki fel se nézett a frissen kiforgatott földhalmok közül.

Jó öreg kandúrunk nem nyávogott. Nem fújt. Csak meggörbítette hátát és büszke fejtartással elindult a szomszéd felé. Úgy húsz-harminc méter lehetett közöttünk, majd a távolság nőttön nőtt. Alakja egyre jobban elmosódott. Szürke cirmos teste lassan beleolvadt a ribizlibokrok sűrűjébe. Én meg még mindig ott álltam, ölemben a betolakodóval, akinek – Mircivel ellentétben – már a nevére sem emlékszem.

Távolodtában még egyszer visszanézett a kandúr, akit elárultam. Mintha csak egy utolsó esélyt adott volna nekem, hogy visszacsinálhassam, amit elrontottam. Akkor és ott végérvényesen elszalasztottam ezt a lehetőséget.
Soha többé nem láttam őt.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!