Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Még szépíthetünk

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Két fajta emberrel nem tudok mit kezdeni. Az arcán a legelkeserítőbb helyzetben, az alkalomhoz abszolút méltatlan módon üdvözült mosollyal vonuló hurrá optimistával, meg a bármilyen – csipcsup vagy nagyobb – ügy miatt világvégét kiáltóval. Mert egyik sem sokat lendít ám az egyébként is a bányászbéka ülepe alatt imbolygó mostani közhangulaton. Sem az, ha az egzisztenciális kútfenék alján ülőt napsugaras jókedvvel olyan épületes baromságokkal etetjük, minthogy a felhők fölött mindig kék az ég. De épp ilyen hasznos az is, ha ugyanezt a delikvenst még azzal is megtaláljuk: nem baj, hogy nem látsz most kiutat, hisz’ úgyis mindmeghalunk. Pedig mostanában mindkettőből épp elég kijut nekünk.

Itt van egy nyavalyás vírus. Ez a pár mikronnyi rettenet, ez a mikroszkópikus veszedelem, amely a nálánál látszólag jóval nagyobb és elvileg fejlettebb emberiséget úgy küldte a sarokba, ahogy óvodást szokta a szigorú dadus. Ez az aprócska teremtmény – ne szégyelljük – totálisan leigázott minket. Vagy legalábbis rámutatott arra, hogy az, amit emberi civilizációnak nevezünk, mennyire törékeny ácsolat.

Szóval lehet utálni ezt a mutáció tekintetében a gránitszilárdságú törvényeinkhez fogható metamorfózisra képes organizmust. Pedig csak teszi a dolgát, él, szaporodik, a közreműködésünkkel vagy az ellenében. Sok van már a számláján. Amerre csak jár, aggodalom, félelem, fájdalom kíséri útját. Nem látni, honnan támad, csak érezzük: ott liheg a közelünkben az alkalomra várva, ócska pszichothrillerré változtatva mindennapjainkat. Egyelőre nincs ellene oltás, nincs gyógymód. Úgy tűnik, a COVID–19 – emberiség meccs jelenlegi állása: 1:0.

Kevés okunk van tehát a felhőtlen jókedvre. De én még most is megrögzött optimista vagyok, bár nem öltöm magamra naponta a házaló Biblia-árusok derűjét. Mert minden keservünk, minden bánatunk, minden kilátástalanságunk ellenére mégis csak jót (is) tett velünk ez a kis rohadék. Ha mélyen belegondolok, egészen filozofikus az, ahogy ez a jószág beleavatkozott az életünkbe. A jelenléte okán karanténba kényszerült emberek ugyanis egyszerre csak képletesen és szó szerint kinyitották az ajtajukat.

Az eddig a társadalom többsége részéről kevés együttérzést kiváltó nővérekért, ápolókért, beteghordókért esténként megtelnek az erkélyek. Egészen felemelő látvány, ahogy a betonmonstrumokból kidugják a fejüket a szobafogságra ítélt lakók. és egy bátorító taps meg egy imbolygó öngyújtó láng erejéig megköszönik a megköszönhetetlent. Hogy ez kevés? Az! De az arrogáns, a most ünnepelteken máskor átnéző fölényesek megnyilvánulásainál még így is mérföldekkel több. Hogy ne mondjam: emberibb megnyilvánulás.

Paradox módon a kikényszerített távolság hozza közelebb az egymás mellett élőket. Épp csak látásból ismerősök szólítanak le hogylétünk felől érdeklődve. Olyanok, akikkel azelőtt egy udvarias Jó napot! Jó napot!-on túl nem sok szót váltottunk a lépcsőházban. A ránk osztott apokalipszis akarva-akaratlanul némelyünkből kihozza a mélyen szunnyadó emberséget. Így aztán egy gyors körtelefon után kövér pakkal érkezünk meg, no nem Nyilas Misihez, hanem a nyugdíjas szomszédainkhoz, hozzátartozónkhoz, hogy egy rövid csengetés után már el is tűnjünk onnan.

Ezekben a napokban világlik ki igazán, hogy ki, mit cipel a fogantatásunkkor hátunkra kötött batyuban. Ki csinál egyből papírsárkányt a gazdaságot megsuhintó válság szelét megérezve. Kevésbé költőien: ki az, aki az első nagy ijedtségre négyszeresére srófolja fel a csirkemell árát. Ki az, aki a profitcsökkenést megneszelve nem gondolkodik semmilyen áthidaló megoldáson, hanem azonnal szélnek ereszti dolgozói jó részét. A szerencsére bízva azokat, akikért felelősséggel tartozik. És ki az, aki pénzre váltja mások kétségbeesését, nyomorát. Aki jó érzékkel bespájzol ebből-abból, hogy a megfelelő időben tisztes marzzsal adjon túl a holmin.

Szeretem a tiszta helyzeteket és hálás vagyok, amikor egyértelműen kiderül, kitől, mire számíthatok. A nyerészkedőktől nyerészkedésre, a máskor meg színtelen-szagtalan szomszédtól jó szóra, segítségre. Az örök pesszimistáktól sirámokra, az életre igennel válaszolóktól meg ha másra nem, hát együttérző hallgatásra.

Keresem a kapaszkodókat, a mentális fogódzókat, amelyek nem engedik, hogy én és a hozzám – csatolt fileként – tartozó családom belecsússzunk a minket körülvevő kétségbeesés ingoványába. Megnyugvással tölt el azt látnom, hogy ebben az áldatlan helyzetben a sokszor szidott informatikus koponyák által szőtt világhálón felütötte a fejét a jóakarat. Ügyes kezű asszonyok ingyen vagy a napokban elveszett munkájuk bérének pótlásaként maszkokat varrnak. Mások esténként díjtalanul mondanak verset, altatót, zenélnek vagy tartanak online tornát az arra vágyóknak. Megint mások a leckével egyedül senyvedő gyerekeknek nyújtanak online korrepetálást – ellenszolgáltatást nem várva.

Sokáig sorolhatnám, hogy közvetve vagy közvetlenül, ez a kártékony mikroorganizmus mire nyitotta fel a szemünket. És most, hogy így belegondolok, úgy hiszem: az a bizonyos koronavírus elleni meccs még nincs lejátszva. Csak a félidőnél járunk. Még szépíthetünk.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.