Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Színes szőttes

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Döbbenet és sajnálat… Ez a két érzés munkál bennem az újra és újra fellángoló rasszizmus, idegengyűlölet kapcsán. Megdöbbent ez az emberi butaság, korlátoltság. Ugyanakkor sajnálom is ezeket a gyűlölködőket, akik talán soha életükben nem találkoztak egyetlen feketével, ázsiaival sem, de gyűlölik őket, mert… Maguk sem tudják, miért. Talán mert „fentről” ezt sugallják. Én viszont szerencsésnek érzem magam, mert volt alkalmam megismerni néhányukat. Ha nem bánjátok, akkor elmesélek egyet-kettőt a történeteimből.

Mikor befejeztem a gimnázium első évét (70-es évek), a nyári szünetben elmentem dolgozni egy gyógyszertárba. Nagyon büszke voltam a fehér köpenyre és arra, hogy a férfi vásárlók „kezitcsókolommal” köszöntek rám, miközben a pult mögött patikamérlegen méricskéltem a porokat, kenőcsöket. Volt ott egy másik „vendégmunkás” is, egy fekete férfi, John Warren. Az egyetemi gyakorlatát töltötte. Egészen jól beszélt magyarul, és persze ő már kiszolgálhatott, hiszen gyógyszerész volt. Vidám, nevetős, és nagyon udvarias férfi volt, még velem, a kis tizenéves csitrivel is, aki életében először látott feketét „élőben”. Egy nap, mikor éppen John volt a „pultban” (én meg méricskéltem), bejött egy nő, és mikor meglátta Johnt, hisztérikusan követelte, hogy őt valaki más szolgálja ki, mert mit lehet tudni, hogy „ez az ördögfajzat” milyen mérget akar rásózni. A döbbenettől majdnem leestem a székről. John meg csak mosolygott, és átadta a vevőt egy „fehér embernek”.

A főiskolán nagyon sok vietnami és afrikai diák tanult. A „vietek” (az egyszerűség kedvéért így neveztük őket) nagyon barátságos, vidám népség volt. Nagyon szerettem őket, és megtiszteltetésnek vettem, mikor Holdújévkor meghívtak a kollégiumba, hogy velük együtt ünnepeljek. Mikor megérkeztem, mintha egy hangyabolyba csöppentem volna. Azt sem tudták, mivel kedveskedjenek. Mai napig őrzöm az ajándékaikat: kagylóból készült nyaklánc, selyemre festett kép, egy hatalmas tengeri korall… És az az ebéd! A „nem rán” annyira ízlett, hogy már szégyelltem többet venni belőle.

Az afrikai diákok fegyelmezett, zárt közösséget alkottak, de azért velük is lehetett kommunikálni. Volt egy vezetőjük, egy Denzel Washingtonhoz hasonló fiú. Egyszer volt egy hatalmas zenés-táncos buli, vietek, magyarok, feketék. Épp egy fekete fiúval roptam vadul a diszkózenére, mikor egy – már nem szomjas – magyar évfolyamtársam erőszakosan el akarta taszítani tőlem a srácot, „takarodj haza, te nigger majom” felszólítás kíséretében. Köpni-nyelni nem tudtam a félelemtől, azt hittem, verekedés lesz. De nem. „Denzel Washington” egy szemvillanással magához parancsolta a fekete srácot. Én meg a szégyentől sírva rohantam haza.

Eltelt néhány év. Már két gyerekes anyukaként gyakran jártam egy kínai boltba ruhákat vásárolni a lurkóknak. Egyszer már annyira kifogytunk a ruhákból, hogy a lányomnak több „rend” cuccost is kellett vennem: melegítő, dzseki, cipő, stb. A kasszánál megkaptam a blokkot. Nézem, nézem, valami nem stimmel, valami kimaradt. Mutatom a blokkot a kedves kínai hölgynek, kétezer forinttal kevesebbet számolt. Nem. Annyi az. Ugyanebbe a boltba gyakran jártam a szőke, kék szemű kicsi fiammal is. A kínai hölgy annyira szerette, hogy olykor-olykor egy százast csúsztatott a kicsi kezébe, majd egyszer félénken megkérdezte, hogy adhat-e egy puszit a kis buksijára. Igen! Tudom, hogy másoknak ezek apró, jelentéktelen történetek. Nekem nem.

Csak sajnálni tudom azokat az ok nélkül gyűlölködőket, akiknek nincsenek ilyen emlékeik, és akik még nem jöttek rá, hogy milyen színes is tud lenni az élet, mert a fehéren kívül léteznek más, nagyon szép színek is.

Sági Zsuzsanna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.