December 9,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Vége A Dalnak

Legalábbis eddigi formájában. Az MTVA illetékes vezetése és hírhamisító vezérigazgatója úgy döntöttek ugyanis, hogy nem indítanak magyar versenyzőt a 2020-as Eurovíziós Dalfesztiválon. Ugyanezen a címen ugyan legyártják és leadják magát a televíziós műsort, de a nyertesnek kikiáltott énekes vagy formáció nem vesz részt a nagymúltú – 1956-ban indított és azóta évenként celebrált – megmérettetésen. Afféle X-faktor klón lesz tehát az országon belülre redukált dalnokiádából, amelynek már semmi köze nem lesz a nemzetközi rangos nótaparádéhoz.

Cseh Tamás 1979-ben egy mosókonyhában jól kitalálta azt, hogy majd mi lesz. A Jövőt kérte ő, hogy bármit is akar, de ne ugyanez legyen a dal. Attól félt: nehogy majd minden ugyanígy legyen. „Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!” – énekelte. És láthatta repeső szívvel, hogy épp 10 évre rá valóban megbolydult a világ, minden megváltozott, más lett a Dal is. Fájdalmasan korán itthagyott bennünket, nem érhette meg azt, hogy 2010-ben – ha a világ nem is, de – az országa hátat fordított a szabadságának, az önrendelkezésének, európai mivoltának, a korábbi reményeinek – azaz önmagának. Nem láthatta, amint a nép jelentős hányada bedőlt a hétpróbás szemfényvesztőknek, az alaptalanul riogatóknak, a nemzeti mézesmáznak. Nem tiltakozhatott akkor sem, amikor a nemzeti fószerfészer – a „Magyar Parlament” – főgonosza a Polgárok Háza ötödik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen előadta: „Ő a mi katonánk, a legjobb katonánk, a legjobb harcosunk volt. Kegyeleti okokból ezt most nem is minősítem. A lényeg: visszatértek ugyanazok az idők, ugyanazok a hatalmi módszerek, ugyanazok az emberek, felemás köpönyegben – mely azóta is forgandó. És persze – szívből fájlalom, drága Tamás – ugyanaz A Dal van megint. Amely ugyan megbicsaklott kicsinyég nemrégiben, de a politikai dalnokok máris torkukszakadtából dajdajoznak újfent és reményeik szerint mindörökké.

Csak éppen külhoni színpadra – jelen esetben ez Rotterdamban lesz – nem engedik a könnyűzenei színvonalunkat. A dalfesztivál nézettségét 100 és 600 millió közé saccolták az utóbbi években, egyike a legrégebbi és a legtöbb nézőt vonzó televíziós műsoroknak a világon. Gyermekkorom maradandó élménye volt például Bobby Solo: Una lacrima sulviso című, a sanremói dalversenyen előadott slágere, küldöm hát szeretettel, akik szeretnének könnyet hullatni az Eurovíziós dalkavalkád magyartalanítása okán. 

De hát ilyen ez a popszakma, mit tehetnénk?!… Az országimázs most éppeg másfelé van kihegyezve. Egy ennyire szupersikeres ország – ezek lennénk mi – nem engedheti meg magának, hogy sosem ő nyerje meg a versenyt. De még a popzenei félsikert – vagy pláné: sikertelenséget – sem tolerálhatja tovább. Elég populáris a politika, nem kellenek ide a polipkultúra dekorelemei,  se a pop-art, se a popopornó, se a Poptarisznya, és a rihorászó Poppy is kerüljön el ezidőtájt bennünket. A hollandusok meg dínom-dánomozzanak, danolásztassanak (dom-dana, dana-dana dom) kedvükre – ám tőlünk függetlenül. Küldhetik továbbra a sajtjaikat, kakaójukat, de őket is tárt karokkal várjuk – még mindig – díszmigránsoknak, ha politikai üldözöttekként – vagy akárcsak az ottani nyomor, megélhetési kilátástalanság miatt – kopogtatnának az arrafelé légies határainkon. Egyedül csak és kizárólag a magyarfaló, kétes hátterű és jelentésű Judith Sargentini (megközelítő holland nyelvű kiejtése: judit szarhentini) maraggyon má’ magának ott ahol van! Ő sem minek nem engedte be amszterdami előadására az előszeretettel trollkodó Echo tévét!

Az MTVA felelős azért, hogy kiválassza az országot képviselő produkciót. De a kiküldetés helyett a válogatóműsor támogatandó nyertese ezalkalommal kénytelen lesz megelégedni a hazai fesztiválokon való részvétellel, a sokszáz tévécsatorna helyett az M1-en és a Duna Televízióban való tátikázással, a Petőfi Rádióban való promotálásával. A műsor politikaitermék-megjelenítést tartalmaz majd, efelől semmi kétség. Introdukcióként Szamóca (ki ne tudná: e becenév Eperjes Károlyt, a Nemzeti Színház igazgatóhelyettesét, a hatalomhoz dörgölőzés perjelét takarja) elszavalhatná a Nemzeti dalt…

Ki és mi állhat e szárnyaszegett taktika mögött, nem igazán publikus. A nagyobb veszteség szerintem nem az, hogy elrejtőzünk a világ elől, hogy elvesszük valamely született tehetség elől a szinte egyetlen lehetőséget, hogy a nemzetközi színtéren is megmutassa magát. Annak, hogy nyilvánvalóan politikai természetű presztízsmotivációk miatt nem képviseltetjük Magyarországot a lassan tényleg az egész világot jelentő színpadon, az a mérhetetlen negatívuma és főbb gyalázata, hogy megint kimaradunk valamiből, ami a világ népeinek az együvé tartozását, barátságát, a közös nyelv: a zene kooperatív istápolását hivatott szimbolizálni. Mert ebben rejlik a nagyszabású show igazi küldetése – mégha a színvonala adhat is okot némi fanyalgásra. Azért nem csak Európáról beszélek, mert a műsort a világ nagy részén közvetítik azon kívül is. A távoli Ausztrália pedig 2015 óta minden évben küldött versenyzőt a nemes versengésre. De mi, az öreg kontinens kicsinyke kontingensű őrző-védői,  inkább elbújunk, belterjesen versenyeztetünk, ventilláljuk nagymagyarságunk kusza képzeteit – és ezenközben szénné égetjük magunkat! 

Hát igen. Egy kiépült, kelet felé kacsintgató, bülbülszavú diktatúra nem igazán számíthat a szabad országok lakosainak a versenyszabályzatban biztosított szimpátiaszavazataira – márpedig azok nélkül csak sereghajtók lehetnénk. Ezek már nem azok az idők, amikor Puskás Öcsiről voltunk híresek és elismertek. Ma már Vezéréről ismerszik meg a magyar!

Miután a ner-praktikák pénzügyi zsenije, matolcsy épp e sorok írásakor közös eurázsiai pénzről, az atlanti korszak 500 évét leváltó eurázsiai korról értekezik a tőle telhető legnagyobb komolysággal, talán időszerű lenne nekiszegezni a kérdést: ha már ejtjük az Eurovíziót és az eurot, egy Ázsiavízió elnevezésű dalversenyt vajh’ nem szponzorálna-é a MNB?!… Ott, a néprokonainkkal teli sztyeppvidéken, a tundrákon, tajgákon és sivatagokban tenyésző diktatúrákban talán még lehetnénk népszerűek, szavazati szempontból. Valamikor volt egy dalmatám, nyaraltam már a dalmát tengerparton, kedvenc virágom a Dalmát Harangvirág (Campanula portenschlagiana), továbbá nótás kedvű volt az apám is, úgyhogy többirányúlag rettenetesen érdekelne a válasz. Az nem lehet, hogy aki képes csak úgy elmuzsikálni a nemzeti pénzünk értékét, épp az ne tudja: a muzsikusnak dalból van a lelke!

Mindezek után nem is értem: a szintén jövőre esedékes világkiállításon akkor miért veszünk részt? Jobb építészeink lennének, mint dalművészeink? A milánói 2015-ös magyar pavilon nem éppen ezt bizonyította. Nagyvonalúan lépjünk túl azon, ahogy a morálisan jobb sorsra érdemes Szőcs Géza kormánybiztos egy laza költői mozdulatával lesöpörte az asztalról a valóban európai szintű nyertes pályaművet, és helyette a Sámándobként emlegetett tákolmányt valósíttatta meg. A botrány az volt, hogy az építmény kivitelezése olyannyira „jól sikerült”, hogy még a tervezői is elhatárolódtak tőle

A történet ismeretében persze nem tartható puszta véletlennek az, hogy a 2020-as dubaji világkiállítás magyar pavilonjának megtervezésére az állam már egyáltalán nem írt ki építészeti tervpályázatot. Így legalább ebből nem lesz skandallum.

Pandula Dezső

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.