December 8,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Csoki

Tudjátok mit, szarjunk ma a közéletre. Az önmagától is olyan, amilyen, hát ma hadd csinálja nélkülünk.

Néztük a Spektrumot 🙂

Hátezúgyvót, kéremszépen, hogy sssssu, vihar innen, aztán sssssu, vihar onnan, és egyszer csak itt kezdtem lakni, ahol azóta is. Minden harmadnap felocsúdtam, körbenéztem, de még mindig itt laktam ebben a romhalmazban, uhhh, adjunk ennek még egy napot, abból lett kettő, aztán persze aludni is kellett, ésígytovább.

Ülök kinn a garázs előtt a sűrű sötét félhomályban, egyszer csak azt mondja a csatorna, hogy „Nyau”. Vagy „Miju”. Vagy valami ilyesmi. Nem az enyém volt az az esőcsatorna, hanem az azóta is rém kedves szomszédom melléképületének a hátsó faláé, mindenesetre egészen addig egy szót se szólt hozzám, pedig akkor már öt hónapja itt éltem. Akkor meg hirtelen azt mondta, hogy „Nyau”, meg „Miju”. Egyből elkezdett rámtörni az aktuális felocsúdás: veszélyben egy gyerek, vagymi.

Falusi kölyök vagyok („Nagy jány, paraszt jány, naaagy paraszt jány” (by Hofi), csak éppen nem jány, ránézésre ezt mondjuk már el nem hiszi rólam senki, mer’ D-s kosár is kéne, bajuszom is akkora, na mindegy), szóval én rögtön levettem az éterből, hogy az ottan egy makka. Kisszisza. Vagy egy idegen nyelven beszélő vaddisznó, de a csatorna átmérőjéből én mégiscsak inkább egy makkára tippeltem. Odamentem, belenéztem, de gyorsan rájöttem, hogy nem vagyok elég magas hozzá, úgyhogy kerestem a garázsban egy tükröt, azzal megint belenéztem, és ott volt a csőben a makka farka hegye, nabazmeg, ez mit keres itten kilencven fokon túl, mindjárt felforr, gyorsan szedjem ki. Nem mondom, hogy nem tiltakozott, mert jobbára mégis, de nyolc napon belül gyógyulóan kiszedtem. A csatorna mondjuk azóta sincs visszarakva a falból kitépett bilincsre, de amíg itt focizok a kölyökkel hétvégente, addig nem is kell ezzel kapkodnom, mert mindig alaposan eltaláljuk.

Ott tartottam, hogy a kezemben tartottam egy hóttidegen kissziszát, és ehhez tartozik az is, hogy eléggé tanácstalanul nézegettem körbe-körbe. Nekem ugyanis akkor még nem volt macskám, másokat nem nagyon ismertem, lopni pedig nem szép dolog. Úgyhogy visszatettem a szomszéd melléképület tetejére (elvileg onnan pergett bele a csatornába), ő meg megint azt mondta, hogy „Nyau”, meg „Miju”, én hülye meg adtam neki pár karika lecsókolbászt ott a tetőn, és csak utána vittem vissza a szomszédnak.
Amikor másnap másodszor vittem vissza, akkor a szomszéd a’szonta, hogyaszongya:

Nem kell ám mindig visszahozni!

Aztán elmesélte, hogy a kocsma előtt találta az árokban, és hazavitte. Elmesélte mellé azt is, hogy hogyan vitt trágyát az arlói telkükre hajdanvolt kezdő sofőr korában, de az én szomszédom már csak olyan, hogy bármiből bármit el tud mesélni, és amúgy tényleg imádnivaló őszinte ember, megbeszéljük még azt a most éppen kerülendő közéletet is vele, de ezt majd máskor fejteném ki. Lényeg a lényeg: a makka másnap már csatornagyötrődés nélkül jött a lecsókolbászért, harmadnap pedig a lábamon aludt el, amíg én a fotelből a NatGeo csatornát néztem hasonló buzgalommal elaludva. Na, onnantól volt egy makkám.

Hogy utána én mennyit röhögtem, tttte… És még más is megváltozott.
Úgy siettem haza meló után, mint akinek gyereke van, és ez a makka itt várt a bejáratnál, már nem nyávogott, csak várt, a kocsim hangját simán felismerte. Én hazaértem, ő bezabált, elkísért a vécére, jött mellém aludni, és ha éppen ordibálós szar kedvem volt, akkor is ott volt, kivárta a figyelmemet, aztán kergette a lézert, a reklámújságok lapjaiból gyártott gombócokat, az előtte lengetett cipőfűzőt, meg bármit, ami az ember odafigyeléséről tanúskodott neki. Hosszú kihagyás után én akkoriban kezdtem el megint tiszta szívből röhögni valamin, és az a valami az ő buggyantsága volt, a tornászkodó lendülete, és még a szundikázós bújása is.
Aztán felnőtt. Nem figyeltem oda eléggé, adtam neki kaját, nem raktam káposztáskő alá, és hopp, egyszer csak felnőtt, nőni kezdett a hasa, kiccicái lettek, állatorvosi céliránnyal hordozóba már nem tudtam tenni a vadsága miatt (vagy én nem vagyok túl rideg mégsem), és akkor megint kiccicái lettek (majd őket is mind megírom egyszer külön), de mellettem aludt, jött velem és a fiammal is az akácosban mászkálni, ivartalaníttatni akartam végig, amíg hirtelen el nem tűnt pont úgy, ahogy érkezett, egyik pillanatról a másikra. Az egyik nap még volt Csoki, a másik nap már nem volt, én hónapokig vártam haza, de azóta se jött. Lassan egy éve nincs, csak ma eszembe jutott egy posztról.

Van itt amúgy őz, vaddisznó, róka, nyúl, mert mellettem a Világvége nyílik. Csoki nincs, talán elcsípte valami, talán csak elnézett egy ugrást, és én nem voltam ott neki. Lassan egy éve nincs meg minden kiccicám anyja, tegyem el szépen az emlékeim közé, még ha éppen bőgök is egy egészen picit.

Én amúgy makkának hívtam, meg kicciciámnak, meg néha piszok kutyának, büdös dögnek, kutyadisznónak, piszokkutyadisznónak, meg mikor hogy. Ő pedig dorombolt. Egyszer itt járt egy nagyon aranyos kislány, a rá jellemző hirtelenségével ő nevezte el Csokinak, és azóta így emlékszem rá. Kösz, Csoki, mindent, ezt a mostani négyet meg pláne.

Rendes kiccica voltál, most már pihengess 🙂

Mogorva

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.