Június 7,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Levél a várba. Maguk, nagyságák, csak azért nem lopták még el alólunk a Lánchidat, mert nem tudnak úszni. Habár…

Én írok levelet magának, először, de nem biztos, hogy utoljára. Elküldöm a várnak azon szobájába, ahol ön trónol. Örülök neki, hogy szép otthont kapott a pénzünkből. Megérdemli. Mit szólna, ha rezsiutalványt ajánlanék fel, kifizethetné belőle az elemlámpájába az új elemet. Duracell és tartós. Így lenne igazságos, hogy én is megmondhassam, mire költse el az államtól ajándékba (lószart ajándék) adott pénzt. Így sem lennénk soha kvittek. Mifelénk azt úgy tudják és nevezik is: közpénz. Köz. Tetszik érteni, ugye. Be tetszett lenni rúgva, amikor önhatalmúlag eldöntötte, hogy a vén rüfkék és vénséges rüfke urak, mire költsék el az irdatlan mennyiségű kilencezer forintot. Nem teljesített elég jól az utalványos cég?

Bocsánat, tisztázzuk. Nem akarom nevén szólítani önt: az úr nem jön a számra, tegezni sem akarom, mert akkor hajlandó vagyok elragadtatni magamat, egészen a te piszkos disznóig, de nekem volt gyerekszobám. Önnek?

Látta, hogy a kilencezer forintos utalványt öt-hatezer forintért árulják a hirdetési oldalakon? Tessék, tessék, vegyenek, ötezer forint az ára, de csak máma! Tudja, ha pénzt kapnak a nyugdíjasok, azt nem szokták olcsóbban beváltani. Az a helyzet, hogy kénytelen leszek elmenni dolgozni, mert képzelje el, a cicáim lassan elpusztulnak. A tíz deka parizerből már nem bírok hagyni nekik enni. Gázzal meg árammal nem laknak jól. Finnyás macskák ezek. Kérem, legyen tekintettel Fricire meg Francira. Enni kellene, a szép varázslatos hosszú téli estéken majd gyertyalángnál bebújunk az ágyba, jól betakarózunk három-négy pokróccal. Bírjuk a hideget és a sötétséget is – utóbbihoz hozzászoktak önök is, nem valami világító szellemek uralkodnak fölöttünk. Csak a pofájuk éghet! Csessze meg az utalványait.

Kérnék öntől protekciót, de nem teszem, mert azt tudom, hogy ön tetőtől talpig becsületes, tisztességes ember, gyűlöli a korrupt rohadtakat. Azért tanácsot adhatna: nagyon szívesen elmosogatnám a kávés csészéket a Lölő haverjánál, ez minden vágyam, ott szeretnék dolgozni. Mit gondol, ha lefizetem? Adnék neki egy ezrest. Elég lehet? Mert ez még nem korrupció. Így segíthetne szegény kisnyugdíjason.

Megköszönném az átlagnyugdíjasok nevében, hogy tetszik adni emelést – havi 1000 forintot. Mégis valamiért úgy érzem, hogy olyan rohadtul megaláznak bennünket, mint egy kutyát, amelyiknek havonta odadobnak egy csirkelábat – zabáljatok.

Tudja, az a nagy baj, hogy maguk mindent maguknak akarnak, nem tudja, hogy nem gebinbe kapta az országunkat. Nem azért, hogy kitermelje magának meg rokonainak, haverjainak az aranybányát – a mi pénzünkből és munka nélkül. Éppen arra gondoltam, hogy például a Lánchidat csak azért nem lopták még el alólunk, mert maguk nem tudnak úszni. Igaz, a szomszédom állítja, hogy ön bír a vízen is járni. Én még nem láttam, hogy valaki kettő lábbal lépeget a vízen, de ha mondják az ön hívei, biztosan igaz. Isteni lehet.

Valójában liberálisból diktátorrá lett emberként rosszkor van jó helyen. Jó hely lenne ez az ország, szeretjük, mert a mienk is, tudja, nyugdíjasok sokasága már akkor ezért a talpalattnyi földért dolgozott, amikor maga még gyerekként mezítláb toporgott a tyúkszarba. Persze, valójában értékőrzők – magántestőrökkel védetik magukat, mert be vannak szarva, és abban is igaza van, hogy a nyugdíjak értékét is őrzik. Így van. Németországban meg Svédországban. Mire gondolt, amikor azt írta:

Egy nemzet vagyunk, ezért úgy gondoljuk, ha sikeres a gazdaság, akkor annak eredményéből részesülnie kell az idősebb nemzedéknek is!

Hazudik. Aki nem fideszes, az nem magyar, az ellenség. Éppen úgy gondolkodnak hazáról, magyarságról, érdemekről, megbecsülésről, mint a… Ki nem mondom, mert még valamelyik smasszere feljelent. Tanítványa, a nemzet anyja is a meghibbanás határán van, de jó mestere maga neki:

A négygyermekes családok a legboldogabbak emberek. Boldogabbak, mint bárki más.

Undorító ez a nő. Képzelje, sokan felneveltünk négy vagy több gyereket: tanárokat, ápolókat, orvosokat, szakmunkásokat, és sem ők, sem mi nem vagyunk boldogok. A maga tiszteletlen úri társasága miatt. Sehogyan sem jön ki ez a magyar boldogság recept: akiket becsületben felneveltünk, már nincsenek itthon. Maguk miatt. Mi pedig itthon sírunk – boldogtalanul.

A kompenzációjukról pedig csak annyit: olyan frankón lesz ez, hogy vannak, akik az átlagnyugdíjasok pénzének éppen kétszeresét kapják, mások aprópénzt, amivel kitámaszthatják a rozoga szekrényük ajtaját. Trógerek maguk – busásan jövedelmező trógerek. Figyeljen ide, nézze marhának a saját szürke marha állományát, tudja, Magyarország nemzeti állata a szürke marha. Mostanában a következő fajta az úr:

Az uralkodó szürke marhák tönkre vágják a legelőt, eleszik társaik elől a takarmányt és fölszlapálják az összes vizet. Úgy viselkednek, mintha csak ők számítanának. A közös legelőre általában nem mennek, oda csak tojnak. Különös érzékkel bírnak: mindig nekik jutnak a legszebb szénabálák. Vezéreik pofájáról eltűnt a bőr, sok közöttük a gerinctelen. A szenvedő egyedek közül még mindig sokan vakon bíznak az uralkodó szürke marhákban. Mekkora barmok!

Ám…! Számuk csökken. Ha rajtunk múlik, biztosan. Maga a „szabad és emberséges” államrend építéséről szónokol a bagázsa sötét árnyékában, és rezzenéstelenül tűri, hogy a tűző napon főjünk meg a saját levünkben hányingerrel küszködve, de ne reménykedjen… Nincs az a könyöradomány, ami annyira elveszi az öregecske eszünket, hogy október 13-án a poshadt narancsra húzzuk be az ikszet.

Az istenfáját a mutatványos utalványának! Is.

Magyarország, 2019. szeptember

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.