Június 2,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


A Merkel film margójára…

Angela Merkel és a menekültek… A történet talán onnan kezdhető, hogy a szíriai háborút megelőzően a Földközi-tengeren át érkező afrikai menekültek problémája az érintett határországokon kívül (Olaszország, Spanyolország) nagyjából senkit nem érdekelt. A szíriai háború 2011-ben kezdődött. Aki tudott, már az elején menekült. Voltak, akik Nyugat-Európába is el tudtak jutni, mert pl. volt ott rokonuk vagy ismerősük. Ők, a szerencsésebbek, itt húzódtak meg és nyújtottak be menekültkérelmet. Ha ezeket a menekültkérelmeket a hatóságok elbírálták, akkor az esetek legnagyobb részében határozott időre ugyan, de menekültstátuszt kapott a kérelmező. Jogosan, hiszen Szíriában, Irakban valóban háború dúlt, és ezt nem lehetett ignorálni.

Itt kell megjegyezni, hogyha valaki menekültstátuszt kap pl. Németországban, akkor ott egyidejűleg az ország teljes szociális rendszeréhez is hozzáférésre jogosult.  Gyakorlatilag a szociális juttatásban nincs különbség egy német munkanélküli és egy menekültstátuszban lévő szír között. Ez a gyakorlatban lakástámogatást, ingyenes egészségügyi ellátást, ingyenes nyelvtanulási lehetőséget, szakmai továbbképzést vagy átképzést, havi zsebpénzt és az integráció lehetőségét jelenti. Ez a fajta jogi egyenlőség a helyi lakosságot a legtöbb esetben irritálja, ami leginkább a szélsőjobboldali politikai pártok malmára hajtja a vizet.  

De kanyarodjunk vissza a filmhez, és a 2015-ös eseményekhez. A háború kitörése óta eltelt 4 év, a hazatérés lehetősége a rosszabb helyekre menekültek számára sem változott. Szíria továbbra is háborús övezet volt, elrettentő civil mészárlásokkal. A csalogató információk pedig terjedtek határon innen és túl, leginkább azoktól, akik már megvetették a lábukat Nyugat-Európában, és bekerültek az ottani szociális rendszerbe.  Lassan-lassan a többi menekült is elkezdte latolgatni, hogy „mitévő legyen?“ S egy szép napon a török, jordán és egyéb szomszédos országokba menekültek fogták a sátorfájukat, és elindultak gyalog Nyugat-Európába, mondván: ha az unokatestvéremnek a faluból sikerült, akkor nekem miért ne sikerülhetne? Minek dolgozzak Törökországban egy varrodában napi 12 órát fillérekért, ha Németországban ingyenes ellátást kaphatok menekültként? Szíriába visszamenni úgysem tudok, hiszen ott minden le van bombázva, a saját és a családom érdekeit kell néznem. Egy menekültstátusszal még mindig jobb életem lehet Svédországban, mint például Libanonban… Nagyjából ez a szimpla gondolatmenet fordult meg milliók fejében, és adott a történéseknek egy olyan saját dinamikát, amire se szabály, se eszköz, se tapasztalat nem volt, hogy ezt politikai szinten miként kezelje Európa, miként kezeljék az egyes országok.

Tulajdonképpen ebben a kényszerhelyzetben, ahol a Dublini Egyezmény a gyakorlati megvalósításban már rég hatályon túlra helyeződött és az ott megfogalmazott előírásokat a tömegek méretét illetően lehetetlen volt betartatni, a magyar kormányzat az ellehetetlenített Keleti pályaudvari helyzettel, a Bicskére elterelt Ausztriába tartó vonattal, gyakorlatilag kikényszerítette, hogy Angela Merkel „meghívja“ a menekülteket Németországba. Ez egyfelől szimpátiával járt, hiszen kiállt a segítséget nyújtó, humánus személyes elvei mellett, másrészt kényszer hozta döntés is volt, mert ez volt az egyetlen mód arra, hogy a közel 5 éve tartó, Orbán-ellenes politikai arcát európai szinten kifelé is megőrizze. A pech a történetben csupán az volt, hogy Angela Merkel a Keleti pályaudvaron ragadt menekülteknek szóló egyszeri segítségnyújtásnak szánt akcióját milliónyi Törökországban és Görögországban várakozó, indulásra kész menekült meghívólevélként fogta fel. A következmények dimenzióját, szinte biztosra vehető, hogy abban a pillanatban maga a kancellár asszony sem lát(hat)ta be.

Végezetül meg kell jegyezni, hogy Magyarországon sem 4 évvel ezelőtt, sem pedig most nem működik olyan szociális ellátó rendszer, ami vonzó lenne egy menekültnek. Ez az oka annak, hogy mi nem voltunk és ma sem vagyunk célország. Minket ilyen szempontból a hétköznapi életben elkerül a menekültválság. Egyre többeknek viszont, akiknek nincs vesztenivalója, vagy egyszerűen csak jobb életet szeretnének, a fizikailag megközelíthető, fejlett Nyugat-európai országok jelentenek úticélt. A média figyelmét aktuálpolitikai szempontból jelenleg az Afrikából érkezők kötik le, de nem feltétlenül azért, mert az elmúlt 6 évben 18 ezren fulladtak bele a Földközi-tengerbe… hanem azért, mert még mindig jönnek…

Itt jut eszembe Harriett Beecher Stowe-tól a „Tamás bátya kunyhója“, mely regény a 19. századi Amerikában tette fel a kérdést: „Vajon van joga a niggernek egy jobb életre, annál mint amibe beleszületett?“

Xidius

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.