Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Miért ülünk le, ha felállni, és miért vagyunk csendben, ha beszélni kéne

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Sok támpont mentén próbálják meghatározni különböző kutatók és politológusok, miért születnek rendre olyan eredmények a többségében gimnazistákról vagy fiatal egyetemistákról szóló felmérésekben, hogy politikai és közéleti aktivitásuk egyenesen a nullához közelít. Persze könnyedén rávághatnánk, csak bele kell lapozni a kormánypárt valamelyik propagandalapjába, esetleg megnézni egy parlamenti ülésnapot, de a tágabb kontextus elemzése sem hagyható ki a tisztább képért. Ez esetben én a magyar ’68-as generáció rendszerrel szembeni önmeghatározását, pontosabban ön meg nem határozását és mindazt a gulyáskommunizmusba belekényelmesedett megalkuvó társadalmi mentalitást szeretném kiemelni, aminek ismeretében nem meglepetés, ha a ’68-asok gyermekei és unokái sem képesek kiállni az érdekeikért.

A huszadik század egyik legmeghatározóbb évében forrongott a világ: újbalos és marxista, de többségében félreértett ideológiák által hajtott rendszerellenesség Franciaországban, szexuális forradalom egész Nyugat-Európában, Martin Luther King meggyilkolása, a hippik kulturális szerepének mainstreambe emelése, prágai tavasz, majd annak kíméletlen megtörése magyar segítséggel.

Csak pár esemény, ami 1968-ban történt és amely események által azok ellentmondó mivolta miatt a mai napig éles viták kereszttüzében állnak mindazon emberek, akik formálták azokat vagy egyszerűen csak véleményük van róla. A magyar belpolitika tévesen „jobboldalinak” nevezett része egyértelműen negatív értelmezésben tálalja a fogalommá váló évszámot, anarchista kábszeresek és elveszett lelkek elégedetlenségi mozgalmára leszűkítve azt.

Mondani sem kell, ahogy megannyi más interpretálás tőlük, úgy ez is hazug.

Az 1968-ban történt események objektív értékelése és az abból való következtetés napjainkra azért igazán nehéz, mert egy csomó egymástól különálló, de a ’68-as keretrendszerbe beleillő eseményt kell egymástól szorosan elválasztani. ’68 igazi töréspontja kelet és nyugat, az egyik oldalon a kommunista rendszerek autoriterségét megtörni kívánó Csehszlovákia a példa, a másikon a nyugat-európai, többségében diákok által kezdeményezett életmódbeli, oktatási forradalom és a fogyasztói társadalom újbaloldali-típusú elítélése.

De hol volt ebből a történetből Magyarország? A történelemkönyvekben hány bekezdést kapnak majd a Magyarországról és az itt történt eseményekről szóló összefoglalók? Elárulom, nem sokat.

Annak ugyanis nincs nagy hírértéke, bármennyire is fontos a néplélek későbbi megértéséhez, hogy történetesen 1968 volt az az év, amikor hazánkban a fridzsiderszocializmus, vagy más néven gulyáskommunizmus révén először lehetett hivatalosan Coca-Colát kapni, de ismerős lehet a Túró Rudi vagy a szocialista rendszer egyik emblematikus édessége, a Mese sajt is.

Arról nem beszélve, hogy Kádár kiváló reálpolitikus lévén kezdetben szimpatizált a Csehszlovákiában 1967-ben megindult új gazdasági mechanizmussal, olyannyira, hogy egy évre rá már Magyarországon is „kapitalistásat” játszhattak az emberek.

A kis alkuk és kompromisszumok országa lettünk 1956 után nem sokkal, ez pedig még fájóbb, ha Csehszlovákia példáját nézzük.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a rendszerrel szemben kifejezett kritika nem volt példa nélküli, ott volt a maoista csoportosulás, akik balról szálltak bele a kádárizmusba, vagy az Agitátorok című film, esetleg a semmittevéssel a Kádár-korszak lényegét kifejezni kívánó A sípoló macskakő, de lényegi ellenállás az igényes, de hatástalan metaforákon és halk utalgatásokon kívül nem történt.

„Tűzhalált halok, akárcsak az a csehszlovák fiatal, aki 19-én gyújtotta fel magát. Így tiltakozva az orosz megszállás ellen”.

Ezt Bauer Sándor 1952-ben született autószerelő-tanuló írta búcsúlevelében. Története sajnos nem eléggé ismert: ő volt az, aki a cseh Jan Palach példájának hatására kiállt a Múzeumkertbe, vásznat csavart a testére, benzint öntött magára, majd öngyilkos lett. A fiatal bár kommunista volt, a végletekig elutasította a megszállást. Tettét követően az állampárt évekig vegzálta családját, barátait, ismerőseit.

Csak egyetlen példa Bauer Sándor és Jan Palach, egyúttal pedig Magyarország és Csehszlovákia akkori állapotára: Palach temetésén 800 ezer ember vett részt, Bauerén csak a legszűkebb család. A propagandalapok eltitkolták és lejáratták őt és a tiltakozását, a magyar emberek alig tudtak róla, ahogy sok minden másról sem.

A gulyáskommunizmus tehát megszülte azt a kompromisszumot, amiben tagadhatatlanul nem voltak kiegyenlítettek a szerepek, a kézfogás azonban mégis megtörtént. Ennek a levét isszuk talán a mai napig: a példa azt mutatja, amikor egész Európa harcban állt és reformokat követelt, nyugaton a szabad oktatásért vagy a munkásjogokért, keleten a zsarnoki állampárttal szemben, addig Magyarországon Túró Rudit ettek, Coca-Colát ittak és beatzenét hallgattak a Táncdalfesztiválon.

Az okai mindennek megvannak, de jó referencia, hogy 2019-re miért ülünk le, ha felállni, és miért vagyunk csendben, ha beszélni kéne.

Fazekas Adrián