Április 25,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Majd egyszer, talán…

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Réges-régen meséltem itt egy történetet Gracielláról, aki takarítónő az irodaházunkban. Szüleik halála után évekig istápolta a drogfüggő testvérét. Akkor még dolgozott nálunk. Tegnap felhívott, és boldogan elújságolta, hogy felvették az állatorvosi egyetemre – ez volt gyerekkora óta az álma. Ma dolgozott utoljára, és jót cigiztünk a tetőteraszon. Ragyogott a boldogságtól, bár dolgoznia is kell majd az egyetem mellett, mert drága az albérlet, amelyben ketten laknak a másik fivérével.

– Ha majd lesz megint kutyád, keress meg! – mondta, és nyomott egy puszit az arcomra, mielőtt újból kézbe vette volna a tollseprűt.

Tegnap este éppen csak hazaértem, és két perc múlva becsengetett az ajtón a Fülöp-szigeteki szomszédom. Nyugdíjas, ám nagyon fiatalos hölgy, özvegy, és ő a „ház szeme”. Mindenkiről tud mindent – ki mikor jött, egyedül-e vagy társaságban, kit keresett a postás, ki vett új mosógépet, ki császkál fel-alá a lakásban még hajnal kettőkor is. A ház dolgait is ő intézi, tárgyal a közös képviselővel, dirigálja a takarítót, rendbe teszi a postás által a ládák fölött hagyott leveleket. Egyszóval semmi nem történhet az ő tudta nélkül. Kedves, spanyolul tökéletesen beszélő szomszédom azt mondja, amikor kinyitom az ajtót:

– Későn jöttél haza! Peter elutazott megint, ugye? Figyelj csak, értesz a távirányítókhoz? Ha nem, az sem baj, majd kitalálok valamit, viszont ha lenne babérleveled, még ma este beáztatnám a lencsét, holnap jön az unokám, tudod, lencselevest kért, és hát elfelejtettem venni. Nagyon fáj a térdem már megint, a közért felújítás miatt bezárt, a másik meg piszok messze van, te is tudod. Ja, és képzeld, az oroszok új hűtőt vettek, ma szállították ki nekik.

Mindezt nem egy szuszra, de olyan folyamatos monológban adta elő, hogy megnyikkanni sem volt esélyem. Lett elem a távirányítóba, találtam babérlevelet is, örültem az új hűtőnek, és szörnyülködtem a fájó térde miatt. Ez utóbbit kár volt, mert vagy százszor hallottam a térd kálváriáját, de újból meg kellett hallgatnom, miközben a történetet időnként megszakítva dicsérte a virágaimat. „Látszik, hogy szereted őket. Csak akkor ilyen szépek, ha szeretettel gondozzák őket”. Még mondott volna valamit, de megcsörrent a telefonom, és hosszas pusziszkodás után végre elment, távirányítóstul.

Hétvégén békés készlet-feltöltésbe kezdtem. Leginkább zöldség hiányzott, mert „olyanok vagytok, mint a nyulak”, szokták mondani néhányan a baráti körből. Főképpen a spanyolok, akiknek a zöldségről csak valami saláta jut eszükbe. Sem leves – kivéve a gazpachot, – sem főzelék, sem egy finomságokkal felturbózott szendvics. Abba csak paradicsom kell, minek az a sok egyéb? Szóval, a pakisztáni kedvenc zöldséges, aki amikor meglátott, fülig szaladt a szája, és azonnal letette a kezében lévő mobilt. Figyelmesen nézte, miket válogatok össze, kivette a kezemből a cukkinit, és hozott helyette másikat a raktárból. Fizetés után adott egy nagy fürt szőlőt ajándékba, még azt is tudja, melyiket szeretem.

Hónapokkal ezelőtt felhívott egy magyarországi ismerősöm, mondhatom jó szívvel, barátom. Harmincas éveinek közepén járó hölgy, válás után egyedül nevel két gyereket. Online-angol tanárt keresett a tíz éves fiának, és én jutottam először eszébe, mert régebben foglalkoztam tanítással. Megállapodtunk abban, hogy próbaképpen küldök a fiának egyszerű és nagyszerű tanulnivalót, meglátjuk, hogyan reagál a gyerek. Azóta sem tudom, mert sem Anyuka, sem a kisfiú annyit sem mondtak, bikkmakk, köszönöm, bármi.

Pár hete egy valaha „nagyon fontos” magyar személyiség, aki sok évig ült az Európai Parlamentben, megkeresett, mondván, olyan régen beszéltünk. Ez tény – utoljára Brüsszelben, egy terem avatás alkalmával. Kért egy kis segítséget azzal kapcsolatban, hol tudna olcsón nyaralni szeptemberben Spanyolországban. Az elküldött információra nem reagált, annyit sem, hogy köszöni.

Vidéki barátnőm, aki csúnyán összetörte magát, leesve egy létráról, évekig az én és közös barátaink lelki és anyagi segítségével tudta csak átvészelni a több műtéttel járó rettenetes időket. Ma is bottal jár, amikor tud, mert olyan sikeresek voltak a beavatkozások, hogy anélkül nem tud járni. Miután utoljára utaltam neki egy kis összeget, amit megköszönt ugyan, de inkább ne tette volna, arra az egyszerű kérdésre sem válaszol, hogyan érzi magát. Viszont naponta csodás lepke fotókat posztol Facebookon.

Össze-vissza beszédnek tűnik, de nem annak szántam. Azért írtam le mindezt, hogy érzékelni lehessen a különbséget. Nem a földrajzi, nem a társadalmi, és még csak nem is ideológiai különbséget.

Hanem egy számomra emberszabású, nyitott világ és egy egészen más közeg között.

A munkámnak köszönhetően sokat utazom. Nem mondom, hogy mindenhol ismerem a zöldségest. Nem kapok ajándékba semmit, csak mosolyt leginkább, miután fizettem. És persze azt is, hogy köszönnek, amikor bemegyek és kijövök.

Az ökölbe szorított lelkű, elfásult, mindenbe beletörődött honfitársaim nagy részét, természetesen, nem ismerhetem. Amiket látok a közösségi oldalakon, még a kifejezetten NER-elleneseken is, szikrázik a hatalmon lévők iránti gyűlölettől. Ami nagyszerű, csak nem vezet sehova. Mert ezzel őket megfosztani a hatalomtól nem lehet, viszont ami belőlük árad, a gyűlölet, az már megfertőzött szinte mindent.

Szeretnék egy olyan Magyarországra menni legközelebb, ahol a szomszéd kölcsönkér pár gerezd fokhagymát. Ahol a házunk portása a Blahán nem gyanakodva néz rám, amikor megérkezem a bőröndömmel, hanem azt mondja:

– Üdv, Anna! Ismét itthon?

Én pedig majd boldogan mosolyogva bólinthatok erre.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.