Október 23,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Bomba

Gondolatok Vadász nevű vendégszerzőjük Fagylalt című írásához

Egyetértek mindazzal, ami Vadász cikkében megjelent. Pontosabban: én megjutalmaztam volna, kapott volna egy jelest magyarból a jó, szellemes fogalmazásért. (Már ha ő volt a szerző.) Aki pedagógus pályára lép, tudhatja diákkorából, hogy bizony gúnyolni szokták a diákok a tanárokat. Alig van tanár, akinek ne lenne gúnyneve. Mikor Csokonait eltanácsolták a Debreceni Kollégiumból (mutatis-mutandis), az egyik vádpont ellene épp az volt, hogy tanárgúnyoló nótákat énekeltek, ráadásul az illető tanár ablaka alatt. Számos irodalmi alkotásban találhatunk erre példát (Jókai: És mégis mozog a föld, stb). Ez ellen tiltakozni kár, szélmalomharc.

Elmondom, hogyan éltem meg én Máramarosszigeten a diákoktól eredő szatírát. A városban egy hatalmas gimnázium található ma is, a piaristák építtették, ennek az iskolának volt tanára rövid ideig Juhász Gyula. Az  iskola „természetesen” román, mire én odakerültem, egyetlen sor magyar osztállyal. Nyolc román osztály mellett egy magyar meg egy ukrán. Szokás volt, hogy ballagás előtt 1-2 órával a tizenegyedikesek elbúcsúztatták a ballagókat. Mikor az első ilyet hallottam (ezt a diákok mindig maguk, tanárok megkérdezése nélkül  készítették), elborzadtam. Olyan volt, mint egy temetési szertartás. (Erdélyben akkor még  ismeretlen volt a szalagavató, először Magyarországon találkoztam vele 51 éves koromban.)

A következő tanév elején szóba hoztam a tizenegyedikeseknek a dolgot, megkérdeztem, hogy mennyire tetszett nekik a 4 hónappal azelőtti  műsor. Részint már nem emlékeztek rá, részint – főleg a lányok – azt  vallották, hogy az nekik tetszett. Megkérdeztem, nem szeretnének inkább egy vidám műsort?  Értetlenül néztek rám. Elmagyaráztam, hogy olyan  műsornak volna átütő sikere, ahol görbe tükröt állíthatnának a végzős diákok meg a tanárok elé. Azt, hogy a diákokat… elfogadták, de hogy a tanárokat is? Erre megkérdeztem, hogy tudnak-e a tanárok hibáiról, modorosságairól, kedvenc szóhasználatukról. Kórusban kiáltották, hogy IGEEEEN! Nosza, mondtam, akkor ebben a szellemben próbálják elkészíteni a műsort. Megígértem, hogy kipuhatolom, ki az a tanárok közül, aki nem venné szívesen, hogy karikatúrát rajzoljanak róla. (Erről jut eszembe, hogy az utolsó osztályomba járt egy lány, aki találó karikatúrákat rajzolt. Megkérdeztem, hogy hajlandó volna-e rólam is rajzolni egyet. Hosszasan rám nézett, fogta a ceruzáját, és percek alatt elkészült, bárki rám ismerhetne róla: köpenyben duzzadó pocak, borzas szakáll, még  pár vonás, és meglett. Ez 25 éve történt, de ma is féltve őrzöm. Az egyik osztálytalálkozóra, mivel úgy gondoltam, hogy illenék nekem is megjutalmazni őket, mindegyikük kapott belőlem egy-egy példányt: fénymásolóval készíttettem.)

Visszatérve az előzőekre: megkérdeztem minden (magyar) tanártársamat, hogy vállalnák-e. Ennél többet nem tettem a műsor érdekében, mert mindig tudtam, hogy a diákok (még inkább a diákközösségek) sokkal tehetségesebbek, mint a tanáraik. Magam is kíváncsian vártam, vajon milyen lesz. Ragyogó volt. A terem zsúfolva szülőkkel, két osztály diákjaival, illetve az alsóbb osztálybeliekkel. Mindenki élvezte. Én, természetesen a magaméra emlékszem leginkább, a  legutolsóra. Az engem „megtestesítő fiú” arcán festett nagy bajusszal (akkor még szakálltalan voltam, szigorúan tiltották, hogy a tanárok szakállt viseljenek – ma sem értem, miért), görkorcsolyán gurult be a terembe. (Több iskolában tanítottam, néha épp csak berobogtam az osztályba egy másik iskolából jőve – volt olyan tanév, hogy három iskolában tanítottam, gyakran reggel héttől este hétig – persze kisebb-nagyobb szünetekkel.) Levette az üveg nélküli szemüvegét, hosszasan törülgette a nem létező üvegét a pápaszemnek, majd felküldött egy diákot a tanáriba, hogy hozza le a naplót. Aztán elővett a zsebéből egy körömcsipeszt, és szórakozottan játszadozni kezdett vele. De akkor már harsogott a nevetés…

Szerencsénkre az igazgatónő nem tudott semmiről, mert menten kirúgott volna. (Ahogyan Ákost kirúgták a Garayból.) De fegyelmi nélkül biztosan nem úsztam volna meg. Ezután az osztályok kivonultak az udvarra, és végigszenvedték az igazgatónő dagályos, haza- és pártpufogtató szólamait. Ezután, míg el kellett jönnünk – nem örömünkben! – minden évben ez ismétlődött a ballagás előtt. Egy érdekesség: pár év múlva nekem panaszkodtak azok a tanárok, akik kimaradtak a műsorból. Nehezteltek, hogy róluk miért nem esett szó.

ÉS MINDEZT A SZATÍRÁT LEGTÖBB ESETBEN A SZERETET, A TISZTELET  SZÜLTE !

Ilyesmivel egyszer próbálkoztam Bátaszéken is. Nem volt olyan szerencsém, mint Máramarosszigeten.

László János

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!