December 15,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Viszontlátás /Luca ajtaja

Elérkezett végre a nagy nap. Minden útra kész. A közösség tagjai már napokkal ezelőtt ellátták őket mindennel, amire a hosszú úton szükségük lehet. Ruhanemű, élelmiszer, játék a gyerekeknek és persze az üzemanyag. Mindenki hozta, amit tudott, mindent, ami járt. Így van ez már az idők kezdete óta: együtt dolgoznak, ki itt, ki ott, ki mihez értett. De minden közös volt, senki nem szenvedett hiányt semmiben, senki nem vett el többet a közös vagyonból, mint amire szüksége volt. Így volt ez a nyaralásokkal is: egymás között beosztották, ki mikor menjen, hiszen pihenésre mindegyiküknek szüksége volt. Soha nem volt vita, mindenkire sor került. Ők már régen nem voltak nyaralni, legalábbis nem mentek messzire, hiszen a gyerekek még nagyon kicsik voltak, beérték a közelebbi pihenő telepekkel is. De most, végre elszánták magukat…

Betáplálta az adatokat a GPS-be, még egyszer ellenőrzött mindent, amíg családja érzékeny búcsút vett a közösség tagjaitól. Miután a felesége és a három csemete is biztonságosan elhelyezkedett, végre elindulhattak.

Kényelmesen hátradőlt a kagylóülésben és végre átadhatta gondolatait az emlékeknek:

Nem volt már egészen kisgyerek, mikor utoljára ott járt. Hármuk közül ő volt a legidősebb testvér, és ahogyan ő, az ő szülei sem akarták kitenni őket a hosszú út fáradalmainak, addig, amíg a fivérei nem érnek el egy bizonyos kort. Emlékszik rá, milyen áhítattal, tátott szájjal bámulta a tájat, mikor végre megérkeztek. Soha nem látott, gyönyörűséges látvány volt. A végtelennek tűnő, kék víz, a parti arany homok, az áldott árnyékot adó smaragdszínű fák, a soha nem látott, szivárvány színű madarak… és a szikrázó, csillogó, meleget adó fény. Amíg szülei tábort vertek a tenger partján, testvéreivel azonnal a vízbe vetették magukat. Ismerős volt a közeg, hiszen otthon is nap mint nap élvezhették az úszás csodáját, de ez mégis valahogy más volt… Hamarosan csatlakoztak hozzájuk a delfinek. Együtt szelték a habokat, ficánkoltak, játszottak, nagyokat kacagtak. Együtt fedezték fel a tenger alatti csodákat: korallok, kagylók, apró halakból álló, színes halrajok. Az önfeledt lubickolásnak édesanyjuk hívó szava vetett véget: kész az ebéd! Szófogadóan, de morcosan kiballagtak a partra. Az ebéd utáni szunyókálást követően kirándulni mentek, hiszen nem csak a tenger miatt jöttek ide. Beültek a járműbe, sötétedésig járták a környéket. Szépen megművelt földeket, tágas mezőket, sűrű, árnyas erdőket láttak. Nagy örömükre néha egy-egy szarvast, rókát, nyulat, sőt egyszer még egy medvét is megpillantottak. Estére visszatértek a táborhelyükre, a tűz mellé leterített takarókról bámulták a végtelent… És ez így ment vagy három hétig. Három hét csoda. Aztán felszedelőzködtek, összeszedték a holmijukat, nem hagytak nyomot maguk után, és elindultak. Haza.

Most ő hozza el a gyerekeit… A GPS szerint hamarosan odaérnek. Izgatottan néz ki az ablakon: valami félreértés lehet, valami meghibásodhatott… Ez nem az a táj. A műszer tévedett volna? Még egyszer ellenőrzi az adatokat, amiket végrendeletében még apja hagyott rá. Minden stimmel. A jármű nagyot zökken, megérkeztek. A gyerekek türelmetlenül tolonganak az ajtónál, alig várják, hogy kiszállhassanak. Ő is kiszáll, körülnéz. Lehet, hogy mégiscsak jó helyen járnak, hiszen itt van a tenger, a homok, a fák… De mégis… A gyerekek már a vízben vannak, ahogy annak idején ők is. Gyorsan felverik a tábort, megy utánuk. A parti homok már nem olyan arany színű, mindenütt szétszórt szemét, papírfecniket sodor az enyhe szellő, meg valami furcsa, kellemetlen szagot: a bomló hús szagát. Nem messze delfin tetemek fekszenek, fekete olajjal bemocskolt, haldokló madarak vergődnek… Beleveti magát a tengerbe, a gyerekek után úszik. A kicsik értetlenül szemlélik a víz tetején lebegő, töméntelen mennyiségű, átlátszó, hengeres valamiket, riadtan húzódnak el a bűzös olajfoltok elől… Próbálja megnyugtatni őket. Lebuknak a felszín alá annak reményében, hogy majd ott, a korallok és halrajok között talán meglelik azt a régi csodavilágot. De nem. Rozsdás fémdarabok, felismerhetetlen eredetű anyagfoszlányok csúfítják el a víz alatti tájat. A korallokat hulladék fedi. Halrajok sehol… Kitereli a gyerekeket a partra, kész az ebéd. Aztán, amíg a kicsik alszanak, megtervezi a délutáni kirándulást. A régi úton indulnak el, amerre annak idején… Szürke, felszaggatott föld a régi szántók helyén, kivágott, derékba tört, megcsonkított fák, szemét hegyek … sehol egy szarvas, róka, madár… Csak a pusztítás nyomai. A távolban hatalmas épületek, felettük sűrűn gomolygó szürke füst és orrfacsaró bűz, elviselhetetlen zaj. Visszafordulnak.

Nem tudja, mit tegyen. Olyan régen készült már erre az útra, annyira várta, hogy viszontláthassa azt a régi, csodálatos tájat, hogy megint gyerek legyen… Álmatlanul fekszik a tűz mellett, nézi a végtelent, mint akkor, régen… Mit mondjon a gyerekeinek? Hogy magyarázza el nekik, hogy ez nem az a világ, amit ígért nekik, amiről annyit mesélt? Aztán elhatározásra jut. A reggel szürke, ködös. Szerencsére. Így talán nem lesz olyan fájó búcsút mondani, talán a gyerekek is megértik. Összepakolnak hát, eltüntetik a nyomaikat, beszállnak a járműbe. A gyerekek nem tiltakoznak, csalódottak, mert nem azt kapták, amit megígért nekik.

Végre elindulnak. Még visszanéz, amíg lehet. Látja a megsebzett tájat, a füstöt, a lángnyelveket, távoli robbanásokat… Aztán már nem lát semmit, csak a végtelent. Gondolatban azért visszatér… száz évvel ezelőttre. Amikor gyerekként elhozták ebbe a csodálatos világba. Hiszen nem is olyan hosszú idő… mi történt? Miért romlott el minden?

Végre otthon vannak. Amíg az asszony meg a gyerekek kipakolják a holmikat, fáradtan kimegy a kertbe. A rózsaszín ég alatt már bontják kék rügyeiket a fák. Itt a tavasz. Lassan besötétedik, az ég színe lassan narancsszínűre, olajzöldre, majd feketére vált, a horizonton feltűnik a csodálatos, kék Terra, álmai bemocskolt, meggyalázott bolygója… Ahová mindig vágyott és ahová soha nem tér vissza.

Sági Zsuzsanna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.