December 9,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ki nevet a végén?

Egész nap rosszkedvű voltam. Valami megmagyarázhatatlan érzés feszített. Lehet, hogy az előttem tornyosuló teendőim nyomasztottak, amiket szokásomtól eltérően most az utolsó pillanatra hagytam. Porszívózom, a halomnyi vasalatlannal is kezdek valamit, és a határidős cikknek is ma van a lapzártája – mantráztam magamban. Talán csak átvettem azt a rezgést, ami körülvett, mert valahogy a levegő is vibrált. Tipikus vihar előtti augusztusi délután volt. Fojtogatóan fülledt.

Nem akaródzott semmit sem csinálni, de végül mégis rászántam magam a porszívózásra. Alighogy bekapcsoltam a masinát, egy hatalmas csattanással kettészakadt az ég piszkosszürke szövete, és öklömnyi csöppekben zuhogni kezdett az eső. Kövér buborékok táncoltak az udvaron, a fák szomjasan nyújtották felfelé poros leveleiket.

A rádióban az előbb még valami régi sláger ment, most félúton elhallgatott, akárcsak a porszívóm. Kétségbeesetten nyomkodtam a kapcsolót – semmi. Beállt a totális áramszünet. Feszültség csak bennem volt, a nyavalyás vezetékben nem.

Haragudtam magamra, hiszen én húztam-halasztottam a dolgaimat, de még jobban haragudtam a körülményekre. Az esőt, a villámlást, a légkörben kerengő feszültséget okoltam mindenért. Úgy éreztem, kicsúszott az irányítás a kezemből, és valami felsőbb erő dönt helyettem, felettem. Sírni tudtam volna, de az is lehet, hogy csak ennyi idő távolából tűnik úgy, hogy csak “tudtam volna”. Azt hiszem, közelebb áll az igazsághoz, hogy tehetetlenségemben tényleg elbőgtem magam.

Óvodás fiam ekkor, a dramaturgiailag legrosszabb pillanatban lépett elő a szobájából. Óvatosan kapcsolgatni próbálta a tévét a hirtelen beállt süket csöndben. Tanácstalanul nézett rám a néma készülék mellől. Lezöttyentem az ágyra és rettentően sajnáltam magam. Velem zokogott az ég is.

A nagy magamba roskadásban egyszer csak a gyerek eltűnt egy pillanatra, majd a Ki nevet a végén? társasjáték tarka dobozával bukkant elő. Hogy én mennyire utáltam ezt a játékot! Ez egy felnőtt ellenes bűncselekmény. Végeérhetetlen tekergés a pályán a szerencse szeszélye szerint, anélkül, hogy bármi érdemleges történnék. De a kissrác olyan esdeklően nézett rám, hogy nem volt szívem elküldeni.

Megadóan terítettem ki a táblát a pokrócon, és helyeztem fel a színes fabábukat. Most éppen olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, mint a kis figurák, amiket kényem, kedvem szerint pakolhattam ide-oda a mezőkön.

Először türelmetlenül, később már csak egykedvűen lépdeltem a kockákon. Nem tudom, meddig tartott ez az állapot, de lassanként valami megváltozott. A feszültség idővel szétfoszlott bennem, mint odakinn a viharfelhők.

Már nem bosszankodtam, amikor ez a kis együgyű játék századszorra is visszaparancsolt a kezdőponthoz. Nem kerestem mindenáron értelmet benne. Végigkacskaringóztuk a táblát, majdnem nyertem, viszont biztosan veszítettem. De mindig nevettünk a végén.

Gyertyát gyújtottunk. Egyre csak róttuk a köröket, pörgött a kocka, dőltek a bábuk és dőltünk mi is. Addig-addig játszottunk, amíg odakinn elállt az eső, a fák délcegen húzták ki magukat a frissítő zuhany után. Nedves földszag párállott. Időközben újra elektronok hada indult meg a vezetékben, a szomszédban megszólalt a rádió.

Alkonyodott mire befejeztük. Nem nagy kedvvel ugyan, de a porszívó után nyúltam. Bár temérdek dolog várt rám, mégis nyugodt voltam. Rendet vágtam a vasalandók között, és este 11-re leütöttem a cikk végén az utolsó pontot is. Utólag már nem is értettem, mit aggodalmaskodtam annyit.

Minden elkészült. Végül is csak egy felhőszakadás volt. Én pedig ajándékba kaptam egy áramszünetet. Meg talán valami mást.

momo

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.