Október 19,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Veled is, velem is. Bármikor

Látásból évek óta ismerem. A közért bejárata előtt szokott  álldogálni, órákig. Eleinte próbálta fenntartani a látszatot, hogy nem kéreget. 10-es csomag papír zsebkendők voltak a kezében, 20 centért kínálta. (A boltban egy karton 10 x 10-es csomagolású zsepi 1 euróba kerül.) Szinte senki nem kérte el tőle a kendőket, amikor pár tízcentest nyomott a markába.

Sokáig úgy látszott, lakik valahol. Mindig tiszta ruha volt rajta. Igaz, a pöttyös otthonka alatt mintás pulcsi, kockás nadrág és az elmaradhatatlan, elnyűtt crocs-utánzatú letaposott, 2 eurós papucs egészítette ki a képet. Télen léggömbökkel cifrázott vastag zokniba bújtatta lábát, azt a papucsba, és valami perui mintás kötött sapka is része volt az öltözetének.

Ahogy telt az idő, még mindig ott volt minden nap. Már csak egy ócska mekis papírpohár volt előtte, abba dobálták az aprópénzt. Ő maga egy összeroskadófélben lévő kempingszékben ült. Mindig köszönt. Mindenkinek. „Que te queida un buen día.” Legyen szép napod.

Majd eltűnt. Majd újra láttam. Egy leamortizált banya-kocsira, amelynek nem volt meg, csak a váza, fel volt pakolva pár szatyor. Reggel kilenckor ült egy kies sikátorban – arrafelé szoktam lerövidíteni az utamat az irodába – és bóbiskolt. Nem akartam felébreszteni. Megtettem, amit évek óta szoktam, és mentem  tovább a nagyon fontos dolgozóba.

Az elmúlt napokban Szent Iván tombolt errefelé, ami egy igazi spanyol fiesta. Lehetett valamikor, mert mára sajnos a majdnem 100 éves hagyomány olyasmibe ment át, amit még a helyiek is – sokuk legalábbis – méltatlannak tartanak. Bóvli-hegyek (villogó fejdíszek, műanyag San Juanok, még műanyagabb italokat kínáló bódék… (Elnéztem az egyikben a „frissen készült” mojitót… A jégszekrényből előkerült keverékhez öntöttek egy kis citromlé-koncentrátumot.) A hamburger és hot dog árusok a hagyományos churreria-k helyén, tuctuc zene, a fiatal tehetségek bemutatkozása helyett ordibáló, félrészeg dj-k a színpadokon. Utak, parkok, közterületek lezárva – egy hét káosz, igaz, hatalmas bevételt hozó.

Közparkok és egyéb, a hajléktalanoknak normálisan „otthont” adó közterületek szintén lezárva.

Muszáj kimozdulni otthonról, még akkor is, ha egy héten keresztül petárdák robbannak 24 órában, ha úgy néz ki a város, mint a disznóól – az amúgy naponta takarított, Európa egyik legtisztább városa –, mert dolgozni akkor is kell, ha nem mindenkinek kell.

És megint rábukkantam. Egy bezárt fagyizó nagy portájának küszöbén ült, a város szívében. Mellette a cuccai. Nem aludt és megismert, vagy sem, de megkérdezte:

– Te is szomorú vagy? Nem baj, legyen szép napod.

Egyszerűen nem tudtam tovább menni, leültem mellé a mocskos lépcsőre és megkérdeztem, tudok-e segíteni. Nem a nálam lévő szendviccsel, vagy pár euróval, hanem úgy… szóval, alapvetően.

Az ajka mosolygott, a szeme nem. Abban szinte semmi kifejezés nem volt. Nem is tudom leírni, milyen volt a tekintete. Mint aki nem lát semmit maga körül, és saját magán belül sem.

Valahogy sikerült szóra bírnom.

– Idegen vagy, nem itt születtél. Évek óta emlékszem mindenkire, aki akár csak öt centet is dobott a poharamba. Rád is. Fotografikus memóriám van, apámtól örököltem. Igen sok hasznát vettem ennek, amikor a Sorbonne Egyetemre jártam. Hallod, azok a franciák! Csuda egy népség! Nem is igen esett nehezemre diplomát szerezni náluk, ezt… na, ezt hagyjuk. Okosabb vagyok náluk, és kész.

Itt egy kicsit elfintorodott, és hozzá tette:

– Ja, mégsem. Beleszerettem egy franciába. De nagyon. Nincs olyan nagy különbség közöttünk, gondoltam, latin népek megértik egymást.

Akkor otthon már nagy galibák voltak. Vége felé tartott Franco teljhatalmú uralkodása, de a családunkra nézve az egész diktatúra végzetes volt. Apám, egyetemi tanárként, folyamatosan bírálta a rendszert, beidézték a belügybe. Ahonnan soha nem jött vissza. Hazaárulással vádolták. Még el sem temethettük.

Anyám kérte, miután megszereztem a diplomát, hogy ne térjek vissza Spanyolországba. De én makacs és fiatal voltam, biztos voltam abban, hogy a hazámban a helyem. A francia fiú ott maradt, én hazajöttem Valenciába. Eleinte a francia diplomámmal nem tudtam elhelyezkedni semmilyen munkakörbe, mert gyanús voltam, mint egy áruló lánya. Végül felvettek óvónőnek, méltatlanul kevés pénzért. Férjhez mentem, lett három csoda gyerekünk. Korán megözvegyültem, a  férjemet „ismeretlen tettesek” agyonverték az utcán. Szó szerint. Azonosítanom kellett a tetemet, az arca felismerhetetlen volt szinte, csak egy nagyon jellegzetes anyajegy bírt rá, hogy rájöjjek: ő az.

Nem érdekes. Nehéz évek jöttek, egyedül, három gyerekkel. Saját lakásunk soha nem volt, csak béreltünk.  Ide-oda költöztünk az országban. A két nagyobbik fiamnak csak érettségi jutott, a legkisebbik diplomás lett. Franco után voltunk, a nyelvtudásomnak köszönhetően pár évig levelezőként dolgozhattam egy nemzetközi vállalatnál.

Manuel a neve a legkisebbik fiamnak. Vele laktam, sokáig, ameddig meg nem nősült. A menyem látni sem bírt, igaz, én sem kedveltem. Úgynevezett polgári család egy szem leánykájaként nőtt fel, mai napig azt hangoztatja ő is, a hozzá hasonlók is, hogy „Franco alatt rend volt”. Ostoba szegény, nem tud semmit azokról az időkről.

Mindegy. El kellett jönnöm tőlük. Eleinte volt pénzem albérletre, utána már csak szobát tudtam bérelni, többekkel együtt egy lakásban. Közös konyha, fürdőszoba, WC, 60 négyzetméteren 6 emberrel megosztva. A gyerekeimnek először azt mondtam, egy barátnőmnél lakom. De amikor nem tudtam fogadni őket unokástul, kiderült az igazság. És megharagudtak rám. Annyira, hogy nem is láthatom a kicsiket.

Olyan kevés a nyugdíjam, hogy vagy szobabérlet vagy ennivaló. Éheztem. Sokat. Azután eljöttem a társbérletből. Azóta az utcán élek. A két nagyobbik fiam kivándorolt külföldre, a legkisebbik 43 évesen agyérgörcs következtében félig béna lett. Egyszer láttam tavaly, kerekes székben ült, amit egy idegen gurított.

Három éve élek az utcán. Te is tudod, milyen jó klímája van ennek a városnak, nem olyan nagy gond ez. Van két takaróm, három törülközőm, és elég ruhám, hogy minden nap tisztát vegyek fel. A közkönyvtárba szabad a bejárás. Az ottani mellékhelyiségekből szoktam hozni magammal WC- és kéztörlő papírt. Vagy a pályaudvarról, szintén a közös klotyókból. Mikor hol kevesebb a biztonsági őr. Az el Corté Inglés (egyik legnagyobb spanyol bevásárló-központ áruházlánc) mindegyikében van pelenkázó helyiség. Ott szoktam mosakodni. Minden nap. Igaz, a hajmosás problémás, de már azt is megtanultam. Van annyi pénzem, hogy mosodába adjam a kétnapi szennyest. Annyi is, hogy ne haljak éhen. Nem tudom, meddig húzom, de a gyerekeim nem tudhatnak minderről. Úgy hiszik, a Kanári-szigeteken élem világomat. Jó, hogy Madrid messze van, eszükbe sem jutna engem itt keresni. 78 éves vagyok. Nem kell senkitől semmi.

Ana a nevem. Egyszer bementem egy hajléktalan szállóra télen, csak aludni. Másnap reggelre ellopták a törülközőimet. Azóta ilyen helyekre nem megyek. De van egy okostelefonom, és tudok az unokáimmal Whatsappon beszélgetni. Vagyis mindenem van, ami fontos.

U.I.: Bárkivel, bármikor, bárhol előfordulhat.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.