A tanár úr garbóban járt. Mindig. Hozzá fekete nadrágban. Mindig. Kicsit hajlott háttal, fejét félrefordítva, lassan sétált be az ajtón az óráira. A zsongó diákhad abban a pillanatban csendben lett. A tanár úr szokása szerint feltette a kérdést: – Hogy vannak? – Jól – zúgta az osztály. – Poloviczer? Maga is jól van? – Igen, tanár úr, jól vagyok. – Még mindig nem szereti a költőket? – Nem szeretem, tanár úr. Élősködő firkászok, ez nem munka, legtöbbször nem is értem, hogy mit írnak le. És ez már így is marad, tanár úr.
A tanár úr most sem szólt semmit. Poloviczert nem szokta feleltetni, Poloviczer csak úgy ült a tanár úr irodalomóráján. Néha-néha lefelé nézett, olvasott, készült a következő órára. Nem volt része az irodalomnak, csak túlélni akarta.
A tanár úr a táblát soha nem használta, könyvet nem vett a kezébe. Letette a szemüvegét az asztalra: – Tudják, így legalább látok! Beszélgetett a diákokkal. Lazán, érdekesen költőkről, írókról. Mutogatva, gesztikulálva és humorosan. Ezek a nagy diákok már értették. Szerelemről, hazáról, folyóról, halálról, lányokról nagy biztonsággal idézett bárkitől. El is játszotta a verset. Emlékeznek rá a tanítványai, amikor az anyám tyúkját tanulták, kotkodácsolt is. Annyira röhögött az osztály, hogy a tanár úr megkérdezte: – Mi a baj, hölgyeim, uraim? Válaszul a társaság kettészakadt: kotkodáltak, Morzsi kutyásan ugattak. Csak a Poloviczer nem, a Poloviczer rettenetesen unatkozott. Imádta a színes golyókat, a kéket és a fehéret gyűjtötte. Játszott velük.
Egy napon beütött a ménkű. Poloviczer éppen a pad alatt mászott, összeszedni elgurult golyóit, amikor a tanár úr szólt. – Ma péntek van, keddre Radnóti Miklós Levél a hitveshez című verséről az osztálynak Poloviczer tart előadást. Lesz elég ideje felkészülni. A választ nem várta meg, visszaburkolózott lassú sétájába, és kiment a teremből.
– Mit mondott a tanár úr? – Mire készüljek én, hallottátok? Az osztály vihorászott, és cukkolta Poloviczert: ákádémiai előadás legyen ám!
Kedden Polovitzer reggel óta nem szólt egy szót sem. Kerülte mindenki tekintetét, a társai sem zaklatták, csak a harmadik, irodalomóra előtt biztatták: – Hajrá, Poli!
A markában két kék golyót kocogtatott, letörölte homlokát a pulcsija ujjával, és elkezdte: Aaaa mééélybeeen nééémaaa hallgaaató viiilágok… remegett a hangja. Senkit nem látott, a golyók megálltak a kezében: Nyugalma nyugtat, s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.
Csönd volt, nagyon nagy csönd. Poloviczer megtörölte könnyes szemét, a homályon át látta mozdulatlan osztálytársait. Összeszedte magát, és mesélte három napos könyvtári olvasmányélményeit Radnótiról.
A tanár úr óra végén odament Poloviczerhez, kezet fogott vele, és színes golyókat potyogtatott markába. Kékeket, fehéreket és egyetlen pirosat. – Ez egy élősködő firkász, mondta, és félrebiccentett fejjel kiment a teremből.
Hű, basszus, Polo, ezt jól megcsináltad! – gratuláltak osztálytársai. Poloviczer megint nagyon csöndben volt.
Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!