Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A Poloviczer

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A tanár úr garbóban járt. Mindig. Hozzá fekete nadrágban. Mindig. Kicsit hajlott háttal, fejét félrefordítva, lassan sétált be az ajtón az óráira. A zsongó diákhad abban a pillanatban csendben lett. A tanár úr szokása szerint feltette a kérdést: – Hogy vannak? – Jól – zúgta az osztály. – Poloviczer? Maga is jól van? – Igen, tanár úr, jól vagyok. – Még mindig nem szereti a költőket? – Nem szeretem, tanár úr. Élősködő firkászok, ez nem munka, legtöbbször nem is értem, hogy mit írnak le. És ez már így is marad, tanár úr.

A tanár úr most sem szólt semmit. Poloviczert nem szokta feleltetni, Poloviczer csak úgy ült a tanár úr irodalomóráján. Néha-néha lefelé nézett, olvasott, készült a következő órára. Nem volt része az irodalomnak, csak túlélni akarta.

A tanár úr a táblát soha nem használta, könyvet nem vett a kezébe. Letette a szemüvegét az asztalra: – Tudják, így legalább látok! Beszélgetett a diákokkal. Lazán, érdekesen költőkről, írókról. Mutogatva, gesztikulálva és humorosan. Ezek a nagy diákok már értették. Szerelemről, hazáról, folyóról, halálról, lányokról nagy biztonsággal idézett bárkitől. El is játszotta a verset. Emlékeznek rá a tanítványai, amikor az anyám tyúkját tanulták, kotkodácsolt is. Annyira röhögött az osztály, hogy a tanár úr megkérdezte: – Mi a baj, hölgyeim, uraim? Válaszul a társaság kettészakadt: kotkodáltak, Morzsi kutyásan ugattak. Csak a Poloviczer nem, a Poloviczer rettenetesen unatkozott. Imádta a színes golyókat, a kéket és a fehéret gyűjtötte. Játszott velük.

Egy napon beütött a ménkű. Poloviczer éppen a pad alatt mászott, összeszedni elgurult golyóit, amikor a tanár úr szólt. – Ma péntek van, keddre Radnóti Miklós Levél a hitveshez című verséről az osztálynak Poloviczer tart előadást. Lesz elég ideje felkészülni. A választ nem várta meg, visszaburkolózott lassú sétájába, és kiment a teremből.

– Mit mondott a tanár úr? – Mire készüljek én, hallottátok? Az osztály vihorászott, és cukkolta Poloviczert: ákádémiai előadás legyen ám!

Kedden Polovitzer reggel óta nem szólt egy szót sem. Kerülte mindenki tekintetét, a társai sem zaklatták, csak a harmadik, irodalomóra előtt biztatták: – Hajrá, Poli!

A markában két kék golyót kocogtatott, letörölte homlokát a pulcsija ujjával, és elkezdte: Aaaa mééélybeeen nééémaaa hallgaaató viiilágok… remegett a hangja. Senkit nem látott, a golyók megálltak a kezében: Nyugalma nyugtat, s mint egy hűvös hullám: a 2 x 2 józansága hull rám.

Csönd volt, nagyon nagy csönd. Poloviczer megtörölte könnyes szemét, a homályon át látta mozdulatlan osztálytársait. Összeszedte magát, és mesélte három napos könyvtári olvasmányélményeit Radnótiról.

A tanár úr óra végén odament Poloviczerhez, kezet fogott vele, és színes golyókat potyogtatott markába. Kékeket, fehéreket és egyetlen pirosat. – Ez egy élősködő firkász, mondta, és félrebiccentett fejjel kiment a teremből.

Hű, basszus, Polo, ezt jól megcsináltad! – gratuláltak osztálytársai. Poloviczer megint nagyon csöndben volt.