Október 19,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


A legpusztítóbb dolog

Töprengtem már rajta nem egyszer, hogy mi lehet a legrosszabb dolog, amit önmagunkkal tehetünk. Persze lehet sorolni, de én most nem olyasmire gondolok, amikor szánt szándékkal ártunk önmagunknak, hanem olyan valamire, amit szándék nélkül, szinte öntudatlanul teszünk. Mesélek valamit.

Rendeltem egy számomra szükséges holmit interneten. Nem az életem függ tőle, távolról sem. De azért kell nekem, nem is megfizethetetlen, bár Magyarországon nem kapható. De ma már nincsenek ilyen akadályok, hozzá lehet jutni bármihez, lényegében csak pénz kérdése. Azt gondoltam, egy hét alatt feltétlenül megkapom. De nem kaptam meg sem egy, sem két hét múlva. A harmadik héten már magam sem tudtam, hogy valójában mi a bajom. Nem aludtam jól, nem haladtam a tennivalóimmal, a munka sem úgy ment, ahogy mennie kellett volna. Aztán rájöttem, mi történik. Várok. Ez a bajom.

Nem figyelek igazán semmire, mert várom, hogy megérkezzen a vágyott holmi. Az, ami nélkül eddig is tudtam élni és nyilván ezután is tudnék élni, valamiért mégis az életem középpontjába került. Megelőzött minden mást, a gondolataim szétfolytak, igazából nem is akartam belefogni semmibe, nem akartam elmozdulni, hátha éppen akkor hozzák. Megértettem, mi ez a szarság. A várakozás, a tipikusan értelmetlen hülyeség. Annyi mindenre szoktunk várni. Persze a legtöbb várakozás elkerülhetetlen és szükséges, azokkal nincs is baj. Azonban az a várakozás, aminek a kimenetelét vagy bekövetkeztét semmiben, semennyire nem tudjuk befolyásolni és aminek a reménybeli bekövetkezte egyáltalán nem kiszámítható – szemben például a buszra várással, vagy az ünnepvárással, hiszen azt tudjuk időponthoz kötni -, önpusztító dolog.

Az idő szinte megáll olyankor, de hiába áll, nem haladunk jobban a dolgainkkal, sőt, semennyire sem haladunk. Mert csak egyetlen dologra koncentrálunk: a várakozásra. Ez már semmiben nem tér el attól a csodavárástól, aminek általában keserű csalódás a vége. Nem, mégsem mi nyertük meg a lottó ötöst, reggelre nem simultak ki a ráncaink, nem fogytunk/híztunk egy éjszaka alatt öt kilót. El kell engedni a várakozást. Ezt kétféle módon lehet megtenni. Az egyik mód, hogy leszarjuk aztán ha megtörténik, ha megérkezik, ha megoldódik, akkor örülünk, ha nem történik meg, nem oldódik meg, nem érkezik meg, akkor elfelejtjük. A másik opció, hogy elfoglaljuk magunkat. Tesszük a dolgunkat és nem figyelünk a várakozásra, vagy teszünk azért, hogy beteljesüljön az, amire várunk.

Szerintem valami ilyesmi lehet most az országgal is. Sokan ezzel töltik az életüket. Várnak. Hogy majdcsak elmúlik ez, majdcsak változik valami. Ezzel kelnek, ezzel fekszenek. Ezzel az a nagyon nagy baj, hogy a reményt felváltja a csalódás. Kivétel nélkül, minden egyes alkalommal. Márpedig a csalódás borzasztóan romboló valami. Naponta pusztít és egyre rosszabb lesz minden.

Én azt mondom, el kell engedni a francba a várakozást. Vagy el kell fogadni, hogy ez van és élni kell a magunk életét vagy tenni kell azért, hogy ne ez legyen. Több ötletem nincs, de az biztos, hogy a létező legrosszabb megoldás a reménykedés, a tettek nélküli csodavárás.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.