Szeptember 15,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

LUCA AJTAJA


Te komolyan nem fogod fel, hogy nem tudok tizenkét órát dolgozni egy termosz kávéval és a tudattal, hogy este majd eszem? / Luca ajtaja 12

Felszállok a villamosra. Dél van, hirtelen jött meleg. Előveszek egy jegyet és beállok a lyukasztó mellé. Nincs bérletem, pedig még gyerekkoromban sem mertem bliccelni. Később kimaradt áldásos huszonhét év, amíg nem tömegközlekedtem egyáltalán, ám mostanában érvényes jegy nélkül utazom időnként. Decens középkorral össze nem egyeztethető, öntörvényű bojkott, düh. Mindegy minek nevezzük, nem vagyok hajlandó fizetni egy szolgáltatásért, ami nincs, ami nem jó, ami rohad. Ha jön az ellenőr, lyukasztok majd. Ha nem veszem észre, hogy jön, akkor gondolom megbüntet. Kifizetem, de előtte vetetek fel jegyzőkönyvet, amibe bele fogom íratni, hogy amíg nem megoldott a hajléktalanok helyzete (és szerencsétlenek a villamoson laknak, ami miatt nem tudok leülni, mert büdös lesz a ruhám), addig tudatosan nem fizetek olyan járaton, ahol ez így van. Nem gondolom persze, hogy ettől változni fog bármi, de legalább ott lesz leírva (indigós másolattal) valahol egy dossziéban a véleményem.

Mellettem, egymással szemben egy pár ül. Kopott, viseletes, de tiszta a ruhájuk. Velem egyidősek lehetnek, de sokkal idősebbnek néznek ki. A nő arca fáradt, szürke, fogsora hiányos, mégis kedvesnek hat valamiért. Megvan, a tekintete, az, ahogy a férfira néz, pedig vitatkoznak. Nagyon halkan, ám a férfi időnként felemeli a hangját a suttogás szintje fölé. Ilyenkor körbe pillantanak zavartan. „Sehova nem fogok most mászkálni veled. Nem érdekel, se mosószer, se semmi. Le akarok feküdni korán” – mondja a férfi ingerülten. „Muszáj bevásárolnunk, legkésőbb holnap. Segítened kell! Nem cipelhetek” – kérleli a nő. „Holnap munkanapom lesz. Nem tudok utána se vásárolgatni veled. Hulla leszek megint.” „Mitől?” – kérdezi a nő, miközben valaha festett, őszes haját próbálja copfba rendezni. „Mitől? Talán attól, hogy nem fogok enni megint egész nap, csak este. Jó, nem reggelizek, ahogy megbeszéltük, de már azt a rohadt 500 forintot is sajnálod a napi egy gyrosra?” „Főzök, mire megjössz.

Olcsóbb, laktatóbb, finomabb.” „Te komolyan nem fogod fel, hogy nem tudok tizenkét órát dolgozni egy termosz kávéval és a tudattal, hogy este majd eszem?” Kinyílik az ajtó, a férfi megfogja a nő kezét „Szálljunk le, ellenőr!” – sietve leszállnak. Odafordulok, amerre a férfi nézett. Valóban, testes, szőke nő lép fel BKK-s ruhában. Lyukasztok. A fenébe – dühöngök magamban – már csak két megálló lett volna! A nő leül pont oda, ahonnan az előző felállt. Nem kérte a jegyet, nem ellenőr. Ezt elbuktam, remek… Nézem őt, semmivel nem tűnik úgy, hogy jobb anyagiakkal bírna, mint a pár. Szőke haját rég újra kellett volna festeni, rózsaszín, csillámló műkörme lenőtt, karján nem túl igényes tetoválás. Csinos akar lenni, nő. Nagy, kerek arca megtört, noha a harmincas évei közepén járhat. Összeszorul a gyomrom. Az ajtó újra nyílik, idős néni száll fel, bevásárló kocsit rángatva maga mögött. Reflexből húzom a lábam a legtávolabbi pont irányába.

A BKK-s nő feláll és int neki. „Köszönöm, maradjon csak ülve. Maga egész nap dolgozott” – mondja a néni, korát meghazudtoló fiatalos hangon. „Nem, nem! Csak most megyek és innentől ülni fogok jó sokáig. Tessék csak!” A néni leül, elkéri a BKK-s nő hátizsákját és az ölében tartja, hogy segítsen. Beszélgetni kezdenek villamosvonalakról, villamosokról. Elhangzik, hogy valamelyik típus egyáltalán nem való ide, ezért ezekkel nagyon sok baj van. A néni mérgesen hozzáteszi, hogy ráadásul még felszállni sem egyszerű azokra a kocsikra. “Arról bezzeg nem írtak ki nemzeti konzultációt, hogy melyiket vegyék meg!” – mondja. „Nem” – legyint a BKK-s nő és nagyot sóhajt. Az idős asszony innentől hihetetlenül pontos aktuálpolitikai tényeket kezd el mondani. Néhányan bólogatnak körülötte némán. Az ajtó ismét kinyílik, felszáll mögöttem az ismerős hang és szag. A zavarodott, meghatározhatatlan korú férfi, aki annyiszor áldotta már meg Jézus nevében a családomat, hogy szerintem sose halunk meg (és biztos vannak még így páran a villamoson). Odaadom neki az aprót, miközben próbálok nem hozzáérni a kezéhez. Nevet, biccent, újabb áldás.

Egy jól öltözött férfi mosolyogva hozzám szól: „Az örökélet itt van a négyes-hatoson, látom, ön tudja ezt”. Nevetek, az ajtó nyílik, leszállok. A férfire gondolok, aki nem tud enni csak naponta egyszer, pedig dolgozik. A nőre, aki még képes úgy nézni egy férfira, az élethelyzetük ellenére, hogy megszépül tőle. A BKK-s nő gondterhelt, szomorú arcára, aki sokat dolgozik, de láthatóan se pénze, se ideje nincs magával foglalkozni. A zavart hajléktalanra, akinek az üveges, üres tekintete csak ritkán tisztul ki. Öt megálló és mennyi fájdalom, gond, boldogtalanság, rezignált lemondás és mégis meg-megcsillanó emberség… Aztán eszembe jut a kedves nénike, akivel a hangja és az agya nem öregedett együtt valamiért. Talán ő is tudja, hogy az örök élet ott van a négyes-hatoson. De milyen élet? Élet-e ez, vagy csak létezés?

Bolla Rita

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS