Április 20,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Nem akarom!

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Gondolom, sokan ismerik az érzést, amikor valamilyen megrázó esemény hatására az ember szinte megdermed – fizikailag a gyomor görcsbe rándul, a lélegzet elakad, a másodpercekre lemerevedett testben a lélek egyre kisebbre zsugorodik. Én talán akkor éreztem ezt először, amikor nagyon fiatalon, egy moziban a film végén nem kapcsolták fel azonnal a lámpákat, és az egész nézőtér döbbent csendben ült egy ideig, teljesen letaglózva és mély kábulatban. (A film egyébként egy dél-amerikai országban játszódott, az ott élő árva, bandába verődött, rettenetesen kilátástalan sorsú gyerekekről szólt, és abban az időben ezekről a mi szocialista táborunk szinte semmit nem tudott.) Megrázó volt a film is, és a nézők kollektív reakciója is.

Az elmúlt majdnem tíz évben gyakran éreztem felháborodást, tehetetlenséget, reményvesztettséget mindazok láttán, ahova tervezetten züllesztik Magyarországot azok, akik ma „vezetik”. Nem tudom megszokni a naponta felmerülő igazságtalanságot, visszaéléseket, rablást, tolvajlást, az egész pökhendi és cinikus hozzáállást, és azt sem, hogy mindenki más, aki az országban él, vagy egyszerűen nem létezik a számukra, vagy megfosztják lassan minden lehetőségtől, hogy normálisan élhessen.

Ma már az a normális, hogy egy – enyves – kézben van a média majdnem 80 százaléka. Ma az a normális, hogy újabb és újabb eszement ötletekkel áll elő a kormányzat, veszteséges, ámde sportos őrületekre költve el a közpénzt. Ma az a normális, hogy nincs elegendő orvos, nővér, tanár, és már a fizikai munkát végzők száma sem elég sok helyen. Ma az a megszokott, hogy bezárnak intézményeket, mert az ingatlanra szemet vetett a hatalom valamelyik kis cinkostársa. Mindennapos az is, hogy közvetlen családtagok diktálják az ország népének a tutit a divatról, lámpákról, idegenforgalomról, bármiről, amihez nem értenek. Hétköznapi, hogy minden „fontosabb” üzleti megbízást egy bizonyos személyhez tartozó cégek kapjanak meg, még akkor is, ha ezek a cégek pár hónapja léteznek, egy szál alkalmazottjuk sincs, és soha nem végeztek semmilyen hasonló tevékenységet. Közismert, már az ország határain túl is, hogy a külföldi pénzügyi források, vagyis az EU pénze, véletlenül sem ott landolnak, amire fordítani kellene azokat. Sőt, az is köztudott, hogyha nincs mód lecsípni ezekből a külföldi összegekből a saját maguk számára, akkor az a támogatás nem is kell. Összefoglalóan a hatalommal való visszaélésnek nevezem azt, ami zajlik.

Mindez mindennapos, lassan megszokott, de nem normális, nekem biztosan nem az. Ezektől a dolgoktól indulatos leszek felháborodom, próbálom a rendelkezésemre álló eszközökkel felhívni a figyelmet a jogtalanságokra és becstelenségekre. De nem ezektől fog el az az érzés, amiről az elején írtam.

Hanem attól a szellemi és erkölcsi bűztől, ami terjed az országban. Ez a hullaszag a napi atrocitások eredményeként telepszik ránk – mert már minden mindegy. Ha „nekik” ezt lehet, „nekünk” miért ne lehetne? Ha „ott” bézsolt olyanokat írhat, amilyenek ír, akkor „itt” is lehet ocsmánynak lenni. Ha „ők” évek óta riogatnak hazugságokkal, akkor „mi” hagyjuk ezt, majd csak belebuknak egyszer. Addig is „mi” mentjük a még menthető bársony-vagy egyéb székünket, pár filléres megmaradt megbízásainkat. „Ők” ugyan összefognak a nagyon keresztényekkel, ha kell, az ördöggel, is, legyen az akár külföldi, „mi” viszont olyan nagyon nem vagyunk hajlandók összefogni senkivel, hogy az sem számít, miért is lenne fontos az az összefogás. Minden mindegy. Az ország működik, parlament és ellenzék nélkül is. Vagy nem?

Hát, nem. Mert ez nem működés, ez agonizálás. Tudjuk, mennyien mentek el külföldre – elsősorban emiatt. Tudjuk, milyen sok a reménytelen helyzetben, munka és megélhetés nélküli ember. Tudjuk, hol tart a mélyszegénység. Látjuk, mit tanítanak a gyerekeinknek, tapasztaljuk a saját bőrünkön az egészségügy nagyon egészségtelen állapotát. Halljuk a „közbeszédet”, a vödörből ömlő mocsok-áradatot. Tapasztaljuk a gyűlöletet, lassan mindenki iránt.

Ezek irtják ki belőlünk az emberséget, a kíváncsiságot, az empátiát – az együttélés alapvető követelményeit. Belesüppedünk valami szellemi mocsárba, ahol a legundorítóbb dolog is „normális”, megvonjuk a vállunkat, mondván: hát, ez van, ezt osztotta a gép… vagy a sors… vagy az Isten.

Nem akarom ezt. Nem akarok majdnem nap mint nap dermedt lélekkel szembesülni a tehetetlenségünkkel. Mert nem a gép osztotta ezeket a lapokat – hanem mi magunk vagyunk azok, akik nem vagyunk hajlandók jó lapokat húzni az élet lehetőségeiből.

Lehet, naiv szócséplés az egész, amit írtam. „Széllel szemben nem lehet…” „mi, magyarok, szeretünk szenvedni…” „ne szólj szám, nem fáj fejem”, ilyesmi sokkal egyszerűbb lenne. Meg az elmélkedés az emberi természetről, amely sokak szerint alapvetően magában hordja saját maga elpusztítását. Lehet, hogy így van, de  addig is, amíg ez nem következik be, igyekezni kellene legalább az agyunkat és a lelkünket kimenekíteni a terjeszkedő fekete lyukból.

Horn Anna

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.