A kisfiú félt tőle.
Sovány, magas, nagyon sötét bőrű, mindig borostás ember volt, vastag szúrós szemöldökkel, koromfekete szemekkel. Kopott – valamikor fekete, ma már inkább szürke – kabátban, ugyanilyen nadrágban, fehér gallértalan ingben, klumpában járt. A vászontarisznyából kilógott a „gyikénydugós” (gyékényből hajtogatott dugó) piókásüveg. Hátul a derekán – két keze könyökhajlatába fogva – mindig ott volt a csillogó, fényes cigányfejsze.
A faluban „Cigány” Jóskának hívták.
A kisfiú tudta, hogy Jóska tekenyőket és melencéket fog csinálni a hátsóudvarban fekvő két nagy kanadai-nyárfa tömbből. Nagyok voltak, mellig érők. Legalábbis a kisfiúnak…
Jóska lepakolt, körüljárta a tönköket, dörzsölgette az állán a borostát, majd könnyűnek látszó, de feszes mozdulattal belevágta a cigányfejszét a tönkbe. A kis hasítékba faéket vert a fabunkóval, majd ugyanezt a másik oldalon is megcsinálta, majd ismételte. És egyszer csak a tönk tompa, sóhajtó szakadással kétfelé vált.
A kisfiú mindezt a tyúkól takarásából figyelte, mert még mindig félt ettől az embertől.
Jóska fával kitámasztotta az egyik „féloldalt”, majd néhány körüljárás után a cigányfejszével faragni kezdte a hasítás felső oldalát. A nyárfa hófehér, szálas, könnyű szilánkjai szerteszét repültek.
A kisfiú – megfeledkezve félelméről – lassan közelebb lépett. Jóska nem figyelt rá, csak a munkájára. Végül a fiú – hátratett kézzel, előrehajolva – nézte a könnyűnek látszó, harmonikus, de hatékony mozdulatokat, a cigányfejsze játékát.
Jóska ekkor annyit mondott:
„Vigyázzon, mer’ megüti a forgáncs!”
Itt kezdődött az a furcsa, kortalan kapcsolat, ami egy kíváncsi gyermek és egy „mentor” között lehetséges.
Két nap múlva kapta a kisfiú azt a „felajánlást”, hogy „csinálj egy fejőszéket a Mamádnak”. A fiú nagyanyja Jóska értékrendjében abszolút első volt, mert ő pótolta a piókásüveg „hiányait”, és ő készítette az ebédet.
Kapott egy falapot a törzsből, mely mintegy 40x40x10 centiméter volt. Néhány „bemutató” csapás után Jóska a kezébe nyomta a csillogó vájóbaltát és dolgozott tovább. A vájóbalta kicsiny szerszám, de a kisfiú kezét elhúzta, nagyon nehéz volt. Aztán megérezte a „ritmusát”. Lassan kialakult az ülőrész – bár hagyott maga után kívánnivalót – és az alsó rész is alakult. A három láb helyét már közösen fúrták a cigányfúróval, de ez ekkor már valamiféle összetartozást jelentett.
A kisfiú a széket feltette a farakás tetejére, hogy „szikkadjon”. Az éjszakai kis eső „belebeszélt”, mert másnap az ülőke egy helyen megrepedt egy kicsit.
Jóska – aki a lelkében a legjobb pedagógus volt – csak annyit mondott: „Szép repedés.” Ami annyit jelentett, hogy több repedésnél az ülőke széteshetett volna…
Később a kisfiú még sokat tanult a favágásról, pedig általában azt hiszik az emberek, hogy az egyszerű dolog, csak erő kérdése. Nem is sejtik, mekkorát tévednek!
Haraszti László
Ha tetszett a cikk, de olvasnál még többet, ha a politikán kívüli világ is érdekel, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor szeretettel várunk a Szalonnázón. Naponta megjelenő magazinunkban megtalálod szerzőink egyéb írásait is, de olvashatsz zenéről, tudományról és még számtalan témáról a folyamatosan bővülő Szalonnázón.
A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.