Április 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Üvegtörés

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

„Akárhogy nézem, az a nagy helyzet,

Az emberek mindig másra figyelnek,

De magukban persze nem látják a hibát.”

Azt hiszem, én most ezzel nem fogom kinyitni Luca ajtaját, és nem is szeretném, ha olvasná. Lehet, elszomorítanám, pedig nem szeretném, nagyon nem. Kicsit kiábrándító leszek, pedig szeretném, ha pozitív gondolatok jutnának az eszembe, mert az örök depresszió és keserűség megmérgezi a hétköznapokat, mindannyiunk lelkét. Tehetetlenné tesz. Az a helyzet, hogy én inkább még mindig nyalogatom a talpam. Mert az olyan jó érzés, magammal való törődés, csendes haldoklás. Terelés. Pedig lassan csak meg kellene mozdulni már…

Olvastam a futó-barátról, aki kedvéért kitették a magyar zászlót Új-Zélandon. Szép gesztus, nagyon szép, és ezek a kis apróságok, olyan erőt tudnak adni, hogy nincs tovább lehetetlen. Nem számítanak a szintkülönbségek, a fáradtság, amikor már a lábad térdig zsibbad és fáj a póló is, ha a bőrödhöz ér. Ezek adják meg az élet sava-borsát, a reményt a mindennapokban, és nem engedi feledtetni soha, honnan származol. Mert bárhová sodor is az élet, bármilyen jó máshol, a hazáját nem felejti el az ember. Még akkor sem, ha mindenhol jobb, mint most itt. Hazája csak egy van az embernek, otthona lehet bárhol.

Valahogy elmúltak ezek az apró kis gesztusok hazánkból, ami előre vinne, amiből érezhetnéd, hogy fontos vagy. Fontos vagy, mert csak egy van belőled, és szükség van rád. Nem csak a munkádra, a személyiségedre, a lelkedre, a gondolataidra, az ötleteidre is. Hiányzik az is, hogy szeretünk akkor is, ha butaságot csinálsz, segítünk akkor is, ha bajban vagy. Nem baj, ha más a véleményed, nem számít a bőrszíned, a vallásod, a nemi identitásod. Nem számít, hogy öreg vagy, vagy szegény. Az sem, hogy mi a végzettséged, van-e gyereked. Nem tartozik ránk. Magyar vagy, közénk tartozol, veled kerek a világ.

Én is futottam hétvégén, nem nagy távon, csak 30 km-t, három nap. Nem hegyekben, pusztán, és nem versenyen, magamnak, a magam örömére. Nem időre és nem tervezve, csak úgy és addig, amíg jól esik, végre szabadon, kötőfékek nélkül. Csak azért, hogy kiszellőztessem a fejem, átmozgassam letapadt izmaim, hogy oxigént kapjon az agyam. Csak azért, mert tavasz van, és végre jó idő, és ott akarok lenni, mikor a gólya fészket rak, mikor kirobban a magnólia, mikor élénk zölden kibújik a búza. Mikor melegít végre a nap, és a kék ég a földdel összeér. Szép a puszta is, nagyon is szép, bár kétségtelenül izgalmasabbak a hegyek.

„Akad olyan, aki valamit elnéz,

És akad olyan, ki a másikra felnéz,

És akad olyan, aki benéz oda, ahová.”

Megint rosszkedvvel fejeztem be, mert nem tudom nem észrevenni, és nem értem, mi történt velünk. A parkot körülölelő biciklis úton valaki damilt húzott ki, két szemközti fára kötözve. Nem értem, hogy jutottunk idáig, aki ilyet csinál vajon tisztában volt a lehetséges következményeivel? Mert igenis lehet biciklivel úgy esni, hogy többé nem kel fel az ember. Ha tisztában volt vele, ez büntetendő, de ez a kisebbik gond. Vajon milyen lelkivilága lehet az ilyen embernek, vagy okozhat-e örömet az, hogy mások testi épségét veszélyeztetjük? Mert ha igen, akkor nagyon nagy baj van itt a fejekben. Remélem, valamilyen szer hatása alatt cselekedte, mert akkor legalább a drogra lehet fogni. De nem tudom, mit és mennyit kellene szívnom, hogy ilyen jusson az eszembe.

„Én téged nézlek, de nem figyelsz,

Mert engem nézel, és rám ügyelsz.

Mi őket nézzük, de mit sem ér,

Hisz minket is néznek valamiért.”

A múlt héten szemetet szedtünk, nagyon lelkesen. A saját szemetünket. Ideje volt. Az ország szemete az épp „időszerű” plakátokig ért. Kicsit fellélegezhettünk. Tartott pár napig, gondolom nem azok, akik szedték, megint eldobálták. Néha nagyon érdekes dolgokat lehet látni az árokparton két város közötti biciklis úton. Nem értem, aki seprűvel közlekedett, fél úton miért hagyta ott, vagy mivel ment haza? Mert láttam már seprűt is. Meg mi mindent! Fotózni kellene, csak nem akarok folyton megállni. Én egész évben szedem a szemetet, mert zavar. Már elfogadtam, hogy minden héten újratermelődik, bár titokban bíztam abban, ha látják, hogy felszedem rendszeresen, talán azokban is felébred a lelkiismeret, akik eldobálják. De nem! Értetlen szemekkel szoktak rám nézni, és ki tudja, mit gondolnak. Szedegetem a feleses üveget, legalább lenne visszaváltható, akkor megszűnne ez a gond.

A galád németek a műanyag ásványvizes palackokat is visszaváltják. Soha nem dobják a kukába, nem dobják el az utcán, hanem berakják nagy zsákokba és visszaviszik, így kb. a harmadával kevesebbe kerül egy új flakon víz. Nem értem, mi miért nem válthatjuk vissza, pedig újrahasznosítható, és akkor nem lenne szemét. Szóval szedegetem, de nem mindet tudom felszedni. A fölhöz csapott üvegekhez nem merek nyúlni. Azokból is van bőven. Abba beletörődtem, hogy a 20 méterre lévő kukába nem tudja bedobni, de miért kell a betonhoz csapni? A visszacsapódó üvegszilánkok az ő szemüket is kiszúrhatják! No és a biciklimet, legalább már ötször kellett új gumit cseréltetnem miattuk. Volt olyan, hogy egy héten kétszer is, mert kikerülhetetlenek és észrevehetetlenek ezek az apró szilánkok. Mos már bélelt külső gumival járok, így talán nem mind tudja kiszúrni.

Futottam, lazultam volna. Csak az első pár száz méter után beletapostam egy törött feleses üvegbe, ami átszúrta a cipőm talpát és a lábfejemben állt meg. Nem láttam, mert kövesúton futottam át egy négyes kereszteződésben, és nem volt lehetőség a földet kontrollálni.

„Akad olyan, akit sokan lenéznek,

Akad olyan, akin mindig átnéznek,

És akadnak mások, akiket bolondnak néz a világ.”

Muszáj volt egy kicsit utánajárnom, kik és miért dobálnak, hogy megértsem, hogy megoldást találjunk erre az egyébként nem mellékes gondra. Mint kiderült, akik eldobják azok az idős emberek, akik a kívülről is lepukkant szociális otthon lakói, vagy munkanélküli alkoholisták, akiknek már mindegy – gondolom. Akiket már nem érdekel, semmi nem érdekel. Őket már eldobták, nem kellenek sehova, hát legyen már joga egy üveget neki is eldobni! Ők csak eldobják, nem vágják a betonhoz. Akik felveszik, és a betonhoz csapják, azok a város hátrányos és SNI gyerekeket fogadó iskola tanulói. Az iskola az idősek otthona mellett van. A hátrányos helyzetű, vagy tanulási-magatartási problémákkal küzdő gyerekek ide kerültek, más iskolákban lényegesen kevesebb a számuk. Itt szinte csak ők tanulnak. A „gyűjtő iskola” ahová berakják a problémás gyerekeket, mert ott „mindent” meg tudnak oldani. Az integrált oktatás kellős közepén, a város szélén magára hagyatva egy általános iskola, ahol mindenki elfér, hogy a többi iskolában ne kelljen ilyen jellegű gondokkal szembesülni, van így is elég, nem hiányoznak. Azok a gyerekek, akik az otthoni bajokat, és az iskola egész napi stresszét oldják fel hazafelé menet, egy-egy felvett és földhöz csapott felesüveggel. Két korosztály kirekesztett rétege a hunyó az üvegtörésért. Az egyik szegény, öreg és beteg, a másik szegény, hátrányos helyzetű és gyakran sérült is. Két korosztály, az egyik, akikkel már nem akarunk foglalkozni, a másik, akivel még nem. Munkaképtelenek. Jövőkép nélküliek. Ráadásul pénzbe is kerülnek. Lemondtunk róluk, mindkettőről.

A következmény pedig fájdalmasan hasít bele a harmadik generáció lábfejébe. Mert nem lehet őket eltaposni, nem lehet figyelmen kívül hagyni, nem lehet átnézni rajtuk, és nem lehet elfutni mellettük! Vajon kinek fájt jobban, nekem, vagy nekik?

„Akad olyan, sajnos nem is kevés,

Ki semmit sem lát, hiába néz,

Mert sohasem érti meg a dolgok lényegét.”

(Nézelődünk – Első emelet)

Valahol látnunk kellene végre a saját felelősségünket is ebben a történetben. Az apró részleteket, melyekből összeáll az egész, melyek jelzik már egész kicsi szinten, hogy mi is részei vagyunk a lavinának, mely sodor mindenkit magával. Mert most még csak szúr, de előbb-utóbb vágni fog. És nekem most nem a lábfejem fáj… Belegondolva a sorsukba, én is eldobnám, én is földhöz csapnám az üveget, és még ordítanék is. Mert az üvegtörés csak a felszín, aprócska probléma, de ami mögötte van… És akkor megint leülök, és nyalogatom tovább talpam… Mert nem tudom, hogyan és kivel kezdjem…

Tiszi

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.