Június 18,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Tovább futok és reménykedem

Rakpart. Csütörtök este van. Kicsit hideg este. Futok, a sötétben oly lenyűgözően szép városban. A rakparton turistákat kerülgetek. Élvezik a látványt, vidáman fotózzák az arany fényben úszó parlamentet és a várat. Nem tudják, mit rejt el a sötétség és mi csillan meg a díszkivilágítás hamissága mögül azok számára, akik itt élnek.

Olyan ez, mint amikor vendégségbe mentem egy olasz ismerősömhöz. Csak azt lehetett látni, hogy szép a lakás, minimál bútorok állnak a fehér márványkövön, finom illatosító illata keveredik a spagetti illatával. Mindenki nevet, mindenki hangos, mindenki csinos. A teraszról rálátni a tengerre. Állsz ott, mögötted lebeg a tökéletes függöny, kezedben egy pohár jeges Aperol Spritz és azon gondolkodsz, hogy mi baja lehet annak, aki itt issza meg a reggeli kávéját és az esti vörösborát ezen a teraszon. Aztán amikor minden elcsendesedik, és te kettesben maradsz a házigazdával, akkor megtudod, hogy el fognak válni. A cége jogásza az ő gyerekét várja. A csengő kacajú, szép felesége pedig nem az edzőteremben fogyott le néhány hét alatt, de már minden rendben. Minden le van papírozva, csak még titok. A szülők még nem tudják, mert a Mamma nincs jól, nagyon nincs. Nem szabad felidegesíteni. Tutto posto! – mondja és nagyot sóhajt. Megoldották. A pillanat megmerevedik, a függöny pont úgy lebeg, ahogy előtte, a tenger zúg. Kérsz még egy Aperolt és zsibbadtan állapítod meg, hogy az élet mindenhol hasonló, csak a díszlet más.

Annyira beleragadok ebbe a párhuzamba, hogy nekimegyek egy turistának. Mosolygok, elnézést kérek. Mosolyog és mond valamit. Kihúzom a fülhallgatóm. Megismétli: „Ez a legszebb város, ahol valaha jártunk. Boldog lehet, aki itt lakik.” Megköszönöm, mosolygok. Gondolkodom, hogy elmondjam-e, hogy a város főként este szép és akkor is csak némelyik része. Elmondjam-e, hogy nem, nem mindenki boldog itt. Elmondjam-e, hogy holnap Nemzeti Ünnep lesz. Ünnep, ami legkevésbé sem szól majd arról és azokról, amiről és akikről kellene. Ünnep, ami csak egy újabb lehetőség az elnyomó hatalomnak a gyűlöletkeltésre és manipulációra, az ellenzéknek pedig az esetleges cselekvésre. Egy újabb alkalom arra, hogy reménykedjek, hogy sokan leszünk holnap. Egy újabb nap, amikor fohászkodom, hogy ne essen majd se eső, se hó, mert tudom, hogy akkor alábbhagy a forradalmi lendület. Egy újabb március 15., aminek a reggelén megosztom majd Mácsai Pál előadásában, Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című versét és azt szeretném, ha mindenki azt érezné, aki meghallgatja, amit én. Aztán megpróbálom majd megnézni itthonról a hivatalos ceremóniát, dühöngök, iszom egy kávét, felöltözöm, előveszem a kokárdámat és elindulok az ellenzék rendezvényére, ahogy mindig.

Sokat látott kokárda már az enyém, főleg sok csalódást látott. Március 15-ék hosszú sorát, amik estéjén hol lemondóan, hol dühösen, hol elkeseredetten teszem vissza a dobozba a fenyőfás fülbevalóm mellé. Ezek a gondolatok cikáznak az agyamban, miközben állok a rakparton a svéd társasággal és illedelmesen válaszolok pár kérdésre, majd futok tovább. Nem akarom elvenni a turisták örömét, ahogy az enyémet sem vette el az ismerősöm pár órára akkor ott, Olaszországban. Hadd örüljenek, hadd higgyék azt, hogy itt minden szép és jó. Ne tudják még meg, hogy rohad minden a parádés díszlet mögött.

Tovább futok és reménykedem, hogy holnap a kokárda úgy kerül majd vissza a dobozba, hogy azt érzem én is, hogy „megoldottuk”, de legalábbis elkezdtük…

rb

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS