Augusztus 22,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Nem csak okostelefonnal lehet tuskónak lenni

Tele van a nagyváros főtere. Össznépi nemzeti ünneplésre. A szónok fellép a színpadra, és belekezd. Alig mond el néhány mondatot, amikor megszólal zakója belső zsebében a mobiltelefonja. Bele a mikrofonba. Zeng a fél város. Ünnepi recsegés. Én erről most nem mondok semmit, jobb visszafognom magamat. Helyette újra idézném apám százötven kilós barátját, a Lapajt: figyeljetek, a hülyék annyira hülyék, hogy nem is tudják, milyen hülyék; náluk az ész nem minden, náluk az ész semmi.

Arról most nem akarok tanfolyamot indítani, hogy a mobiltelefon miért egyszerre áldás és átok. Úgyis tudják. A gazdájától függ. A fenti történet azért jutott eszembe, mert a napokban híre járt, hogy a Belvárosi Színházban a Száll a kakukk fészkére című előadás főszereplője, Szabó Kimmel Tamás a második felvonásban megállította a színdarabot. Már előtte megszólalt egy telefon a nézőtéren. A McMurphyt játszó színész finoman szólt ki a darabból, a telefon elhallgatott. A második felvonásban Szabó Kimmel elnézést kért, hogy rendhagyó módon megszakítja az előadást, de mint elmondta, ők színészként szeretnének a nézőknek átadni valamit, és ez ilyen körülmények között nem lehetséges. Nem csak a mobilcsörgés zavarta meg az előadást, hanem egy néző elővette a telefonját, hogy fényképezzen. „Te meg az arcomba fotózol” – mondta Szabó Kimmel Tamás neki. Még egyszer elnézést kért, az előadás ugyan folytatódott, de kicsit fagyos lett a levegő.

Ezeknek az embereknek a fülükhöz nőtt a telefonjuk – bárhol is vannak. Háromfülűek, arra nincs eszük, hogy azt le lehet halkítani, kikapcsolni. Azt mégsem tudom eldönteni, hogy jogos-e a színész kiszólása, hiszen akkor már nem csak a mobilosok piszkítanak bele a többi néző szórakozásába, hanem a színész is. Fordítva talán nem ilyen látványos, sajtó kürtölte a helyzet. Mi van akkor, ha az előadás olyan silány, a szereplők olyan gyatrák, hogy a nézők unatkoznak, ásítoznak. Halkan. Aztán minden villogás, csengőhang nélkül lelépnek. Senki sem szól fel a színpadra válogatott jelzőkkel, de még udvariasan sem a bóvli előadás miatt a színészeknek. Pedig kifizették a jegyet.

Az is igaz, kicsit elvesztette varázsát Thália otthona. Mondom, lassan, de ez sem igaz. A nyolcvanas évek elején történt, hogy Sinkovits Imre megszakította a Bánk bán című előadást a Nemzeti Színházban. A karzaton zajongtak a diákok, és ő rájuk szólt. Nem Bánk bánként, hanem színészként tette. Voltak, akik tapsoltak ezért, voltak, akik elítélték, mert a színésznek az a dolga, hogy mindig minden körülmények között a darabra, a szerepére koncentráljon.

Különben pedig nem kéne lehúzni a vizes lepedőt a diákokról, akiket általában elkísér pedagógus is egy-egy színházi előadásra. Fel kellene készíteni őket arra, hogy nem a kisdülői réti csiga versenyre mennek. Mobil ide vagy oda. Emlékszem azokra a filharmóniai bérleti sorozatokra, amit kisiskolásként mindig nagyon vártunk. Kis falu, kis kultúrház, nagy élmény volt szinte mindegyik. Ritkán vagy egyáltalán nem hallottunk élőben klasszikus zenét, szinte csodaként néztük, hallgattuk az addig sosem látott hangszereket, a többnyire vidám ismertetőkkel. Nem hülyén mentünk oda, énektanárunk már előre sok érdekességet elmondott arról, hogy mire figyeljünk.

Ma iszonyatosan nagy a kihívás, de azt gondolom, a szülőknek ne legyen könnyebb és egyszerűbb megvenni a mobiltelefont, mint okosan művészeti értékek felé irányítani a fiatalok figyelmét. Higgyék el, még hálásak is lesznek. Az érzelemért, amit a technika soha nem pótol.

Nem járok moziba már régóta. Valószínűleg nincs szerencsém. Mert az hétszentség, hogy a körülöttem ülők mindig éppen akkorra vásárolták fel Magyarország zörgőpapír készletét. Zizegés, csámcsogás, ropogtatás – nem a filmben, hanem a kiéhezett mozilátogatók ölében. Egyszer szóltam rá egy párra, legyenek szívesek csöndben maradni. Kaptam is választ íziben: ha nem tetszik, el lehet menni. Nem tetszett, el is mentem. Azóta, hála néked, Internet! Nem az az élmény, mint a széles vászon, de legalább békén hagynak. A tuskóság nem mobilfüggő.

Elmesélem nem régi kalandomat. Jó meleg volt a buszon, kinn zuhogott az eső, esti sötétségben, csöndben pihengettek az utasok. Egyszer csak egy telefon vonyított, aztán még egy, még és még. Legalább annyi eszük volt a gazdáiknak, hogy nem ordítottak bele, vigyáztak a nyugalmunkra. Illemtudó távrecsegő csevegők. Kivéve egy fickót. Hangosan prüntyögött valakivel, mígnem még hangosabban: B*meg, tele van a busz, legyen már eszed, nem gondolod, hogy cuppanósakat küldözgetek neked! Minden bizonnyal puszira gondolt a telefon másik oldalán a kedves. Nem tudom, de felébredtem, és annyira elfogott a röhögés, hogy majdnem én lettem a leghangosabb a buszon.

Nincs okostelefonom. Géniusznak itt vagyok én, mondom nagyon szerényen és vigyorogva. Halló! Tanulság nincs. Telefonnal vagy anélkül, legyen jókedvük.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

KÖVESS MINKET FACEBOOKON IS