Április 24,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Minőségi szaporulat

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,518,800 forint, még hiányzik 481,200 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nem akarsz írni a minőségi szülésről? Ezzel a kérdéssel kezdődött.

Igen sok gondolatom támadt már eddig is úgy általában az emberek gondolkodásáról is, a szaporodásösztönző bejelentések várható hatásairól és a kormánykommunikáció áldásos lélekformáló erejéről is, de úgy tűnik, szegényes a fantáziám. Tegnap este egy ismerősöm átküldött valamit. Egy hozzá intézett kommentet egy személyi jövedelemadóról folytatott beszélgetésből. Azt fontos tudni, hogy az ismerősömnek speciális nevelési igényű gyermekei vannak. Ezt a hozzászólás írója is tudta, ennek a ténynek szólnak kedves szép szavai:

Mennyire kell elborult baromnak lenni ahhoz, hogy valaki ezt leírja? Nem sarokcsiszolóról és nem is szériában gyártott kínai gumipapucsról beszélünk, hanem emberi lényekről. Gyerekekről. Akkor is, ha történetesen ezek a gyerekek eltérnek az átlagtól valamiben. Ez csak annyit jelent, hogy neki és családjának valószínűleg sokkal nehezebb mindaz, amit életnek nevezünk. De azt nem jelenti, hogy az a szülő ne szeretné éppen úgy a gyerekét mint amennyire azt a gyereket szeretik a szülei, akihez kegyesebb volt a sors.

Nincs olyan szülő, aki az átlagtól eltérő gyereket szeretne. Szándékosan nem írok fogyatékkal élőt, mert nem vagyok biztos abban, hogy például egy autista – pontosabban minden autista – ebbe a csoportba tartozna (tudom, hogy az autista nem helyes kifejezés, de a köznyelv ezt használja és itt kérem meg az önkéntes megvédőket és megsértődőket, valamint precízfogalmazás-nácikat, hogy kíméljenek meg a kioktatástól, köszönöm szépen), hiszen sokan közülük nem értelmi fogyatékosok, hanem akár az átlagnál is intelligensebbek.

Ki gondolja azt, hogy Mozart, Einstein, Michelangelo, Picasso, Newton, G. B. Shaw, Van Gogh, Mark Twain vagy Bartók Béla – és még hosszan lehetne sorolni azok neveit, akik letettek valamit az emberiség asztalára – csupán a „mennyiséget” és nem a „minőséget” képviselte? Ők mindannyian az autizmus egy fajtájával voltak kénytlenek élni. Fogyatékosok lettek volna? Értéktelenenk? Ezt senki nem gondolja. Valószínűleg még az az agyhalott honfitársunk sem, aki a minőséget helyezi előtérbe a mennyiséggel szemben.

Egy átlagtól eltérő gyermek nevelése nehéz, olykor pokolian, emberfelettien nehéz feladat. Akkor is, ha a fentebbi listát fogja gazdagítani a zsenialitásával és akkor is, ha az értelmi szintje soha nem fejlődik annyira, hogy képes legyen az önálló életre. Akkor is nehéz az ilyen élet, ha a másság az agyat érinti és akkor is, ha a testet. Az teljesen biztos, hogy senki nem önként választ ilyen életet. Ez egyszerűen megtörténik és nincsen lehetőség utólagos reklamációra, egy emberi lényt nem lehet lecserélni, nem lehet visszaküldeni. Nincs hová. Megszületett és a maga módján gazdagabbá tesz minket. Értékes, mint bárki más, a maga módján különleges, megismételhetetlen.

Ahogy az ember elfogadja azt, ha egy családtagja baleset, betegség, vagy az életkora okán megváltozik és ápolásra szorul, éppen úgy elfogadja azt is, ha betegen, fogyatékkal, vagy mássággal születik a gyereke. Elfogadja, szereti, ápolja és védi éppen úgy, ahogy a szerencsésebb szülők az egészséges gyermeküket. Akik ilyen teherrel élnek – mert azt kár lenne tagadni, hogy sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint a többség – nem szorulnak szánalomra, de főleg nincs szükségük arra, hogy beléjük rúgjanak. Létezik ugyanis testi fogyatékosság és létezik értelmi fogyatékosság, ezeket ismerjük és tudomásul vesszük. Azonban van olyan, amit észre sem veszünk, pedig az jelent igazi veszteséget, az vesz el a társadalomtól, aki ebben szenved: az érzelmi fogyatékosságról beszélek.

Az átlagtól eltérő gyereket nevelő családoknak szükségük van a társadalom és a mindenkori kormány segítségére. Ezt hívjuk szolidaritásnak. Egy jól működő társadalomban, egy jól működő kormány és létező szociális ellátórendszer esetében ezt meg is kapnák. Magyarországon jelenleg semmi nem normális, de ezen lehet változtatni, rajtunk múlik. Azonban az érzelmi fogyatékosokon nem lehet segíteni. Ők ilyenek maradnak, így fognak élni, mert így akarnak élni. És még csak nem is tudnak róla, hogy ők maguk rontják a „minőséget”. Őket lehet igazán sajnálni. Én nem vagyok elég jó ember, mert se megértés, se sajnálat nincs bennem irántuk.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.