NEHAZUGGY

Örkény helyett a bagolyarcú vendéglátóst hallom, meg a sorosozást

„Nyugaton túl sok elgyötört, átmosott agyú, opportunizmusra szoktatott ember van” – mondta egy interjúban a világ egyik legbutább embere, mi lett volna egyéb, mint egy időben Magyarország miniszterelnöke, az első szabadonválasztott utódja (ez önmagában is elég volna a szabadonválasztott jellemzésére, kit tűrt meg helyetteseként).

Néhány nappal korábban a léc alatt közlekedő kommentelők közül is a legviccesebb (engem a Bud Spencer filmek kis szakállas figurájára emlékeztet, aki mindig újra nekimegy a behemótnak) azt bírta írni a glasgow-i klipben énekelő lányt látva, hogy … „Sőt, sokan igyekeztek az arcukat is eltakarni, hogy ne legyenek felismerhetőek a felvételen.” Aha. Az agymosott skótok, akik félnek a kamerától, mert esetleg kirúgják őket az állásukból, amiért ki mertek menni az utcára (végignéztem még egyszer a 10 perces felvételt abban a reményben, hogy látható, amint legalább egyetlen ember eltakarja az arcát), ez már akkor is szánalmas volt, de most így, a vendéglátós bagolyarcúval együtt valami nagyon hervasztó képet mutat népünk szellemi állapotáról.

Aztán egy igen jó hírű hetilapban elolvastam, miért biztató, reményekre jogosító adat az, miszerint Budapest lakosságának a 2 (kettő) százaléka részt vett az előválasztáson, ami a jövendő főpolgármester kiválasztására irányult. Az okos, sok diplomás nagyváros lakóinak 2 (kettő) százaléka tartja fontosnak, ki legyen majd, aki megkísérelheti a keresztény náci kommunista bagázs SS-Unterscharführerét eltakarítani (bizonyára megfigyelték, az illető hajviseletével, tartásával, modorával, beszédstílusával feltűnően hangsúlyozza hasonlóságát a hajdani SS szakaszvezetőről máig élő képhez). Megnéztem a jelöltek „programjait”. Azokhoz képest tényleg biztató a 2 százalék. „Budapestnek szolidárisabbnak, kreatívabbnak és zöldebbnek kell lennie, ehhez közös döntéshozatal és közös főváros kell” – ez a győztes szövege. Félreértés ne essék, kifejezetten rokonszenvesnek tartom Karácsony Gergelyt, de egy tanácsadó nem ártana, aki a közelmúltban legalább a kommunikáció alapjaival megismerkedett.

Volt egy műsorom a Jóreggelt Európában, aminek a Mi fontos? alcímet adtam, 2002-ben ment (Györe Éváról már ejtettem szót, ő a zenei osztályon dolgozott, remélem, jól van, ő írta le az adást rögzítő szalagról a szövegeimet, amiket élőben néhány vezérmondat segítségével mondtam el, ezek aztán 2004-ben megjelentek a Könyv, de nem olyan című könyvemben). Abból iderakok egy részt:

A szülőföldet esetleg lehetne fontosnak tartani. Ezügyben van az emberi természetben valami postagalambszerű. Oda, ahol született, mindig visszatalál. A szülőföld fontos.

Ennek a földgolyónak az a sajátossága, hogy mindenhol, a szárazföld mind nagyobb részén született valaki, azaz a Föld majd’ minden négyzetmétere szülőföld. Azaz valakinek fontos hely. És ha nem tudja is, legalább a zsigereiben kivétel nélkül minden ember érzi, jó lenne, ha hagynák, hogy legyen kedve otthon maradni.

Itt egy úgynevezett bejátszás következett, 1956.október 30-án Örkény István olvasta fel írását a rádióban.

„Fohász Budapestért

Ki itt születtem és mégis ócsároltalak, ki szerettelek és mégis elárultalak, bocsáss meg tévelygő fiadnak, dicső városom, Budapest. Hogy hihettem rólad, szülővárosomról, hogy olyan vagy, mint a többi, egy város a városok között. Jártam köveiden, s elhittem, hogy a kövezet közlekedésre való, ültem a villamosokon, és azt hittem, hogy a villamos utazásra szolgál. Számos házakban megfordultam, és azt hittem, hogy a falak közt élni, enni, inni, lakni lehet csak. Nem tudtam, hogy ezek az ablakok lőrések, a villamosokból barikádokat lehet rakni, ezeken az utcákon rohamra indulni, harcolni és győzni is lehet. A kerek világon minden térképen és glóbuson ma átírják a nevedet, Budapest. Ez a szó már nem egy várost jelöl. Budapest ma annyit tesz, hogy hősiesség. Budapest minden nyelvén a világnak azt jelenti, hűség, önfeláldozás, szabadság, becsület. Minden ember, aki szereti szülővárosát, azt kívánja, légy te is olyan, mint Budapest. Kívánom én is, légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest, büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Budapest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy te is olyan, mint Budapest, Budapest. És tedd, hogy mi, méltatlan fiaid méltók lehessünk hozzád és egymáshoz. Élj örökké munkában, harcban, füstben és vérben és koromban és dicsőségben, szabadság fővárosa, Budapest.”

Fontos ez? Mit gondolnak? Lehet fontos ma, hogy mit gondolt erről a városról egy Örkény István nevű magyar író 1956. október 30-án? Lehet fontos ma, hogy mit gondolt ő akkor erről a népről? Nem hiszem…

Olyan kényelmetlen érzésem van, kicsit feszengek, nem szívesen beszélnék vele erről. Valahogy más lett itt minden. Azt mondanám neki, amit Karinthy Frigyes mondott a Találkozás egy fiatalemberrel című novellájában: tudod, azt úgy nem lehetett. Amit te gondoltál, hogy majd itt ugyanolyan hűség és önfeláldozás lesz meg szabadság és nemzeti becsület, mint amit akkor véltél tapasztalni, 1956. október 30-án, hát ahhoz kicsit túl sok idő telt el, így a XX. század végén meg a XXI. elején ezek olyan divatjamúlt fogalmak.

Inkább csak úgy egymásnak estünk. Nyílt tekintetű, jóarcú ifjak, ösztöndíjas és egyéb vattába csomagolt kegyeltjei annak a Kádár Jánosnak, aki az én nemzedékemet elég rendesen elintézte, most engem lehazaárulóznak, és tudod mit, Örkény István, atyai barátom és mesterem életben és irodalomban, téged is valószínűleg lehazaárulóznának, mert te is divatjamúlt lennél hűséggel, önfeláldozással és egyéb naftalinszagú érzeményekkel. Hatalom és eszelős vágy az uralkodásra, ez a korszerű. Az erősebb fennmarad, a gyengébb rabszolgának talán még jó lesz – ez jött ki a szabadság és a nemzeti becsület általad magasztalt eszményéből, alig nyolc évvel azután, hogy az utolsó megszálló csapattest is kiment az országból.

Eddig a 2002-es műsorrészlet. Az elmúlt 16 évben nem sok változást látok, legföljebb rosszabbodást, mélyebbre süllyedést.

Volt még valami abban a műsorban:

Úgy tudom, sokan hallgatják ezt a műsort viszonylagos rendszerességgel, viszont nem tudom, vannak-e alkalmi hallgatóink, de ha csak egy van is, aki épp most állapodott meg ezen a frekvencián, és még sosem hallotta Erzsi néni nevét, annak illik elmondanom, hogy Erzsi néni a Jó reggelt Európa számos állandó vendégeinek egyike. A múlt héten a sértettségről beszélt Bojtor Márta mikrofonjába, és akkor eszembe jutott, amit a műsor másik rendszeresen visszajáró vendége, Makara György mondott néhány nappal azután, hogy elhatározta, a herencsényieket megtanítja angolul. (Herencsény a Cserhátban van, nem túlságosan nagy település, egy nagyvárosi ember számára úgyszólván ismeretlen élettempóval és –minőséggel.) Valamin dühöngtem, nem emlékszem pontosan, mi volt az, talán főpap úr mérhetetlenül alacsony röptű vulgárpolitikus dörgedelme a Bazilika előtt, amikor Makara csöndesen megkérdezte: mit gondolsz, Herencsényben érdekel ez valakit? Tudod, mi fontos nekik? Hogy másnap is fölkel a nap. És holnap is tojnak a tyúkok. És holnap is átszólhat a kerítésen a szomszédnak, hogy jó reggelt…

Hallgattam a múlt héten Erzsi nénit (ő különben szigetszentmiklósi, nem herencsényi), és eltökéltem, hogy megkérem Bojtor Mártát, látogassa meg újra ezt a csudálatos asszonyt, és kérdezze meg, mi fontos neki. (Itt most bejátszás következik, azaz egy mondat az Erzsi nénivel készült riportból, gyönyörű tájszólásának íze – fájdalom – itt érzékeltethetetlen.)

„- Most, ebben a pillanatban mi a legfontosabb Erzsi néninek?

– Nagyon fáj a derekam, hogy ne fájjon. Egyébként attól függ, hogy milyen korba’ kérdezik ezt az embertül, Mártika, mert egész más fontosabb az embernek 16-18 éves korába’, megint más fontos 40 éves korába’, 70 évesen meg már csak az egészség, szinte semmi egyéb nem.”

Ezt mondta Erzsi néni 2002-ben. Kellene szólni Karácsony Gergelynek. Hogy Erzsi nénihez beszél. De mondok valami olyat, amin bizonyára meglepődik, talán az olvasó is: Karácsony Gergely hozzám beszél. És Heller Ágneshez, Konrád Györgyhöz, Széchenyi Ágneshez, Radnóti Sándorhoz. Úgyszólván semmi különbség nincs Erzsi néni és közöttünk, mi is azt szeretjük, ha arról beszélnek hozzánk, ami fontos. Egyszerűen, érthetően és röviden. Ne tessék rám önteni 6-8-12 pontot, mert nem bírom megjegyezni, már a harmadiknál azon kapom magam, hogy képtelen vagyok figyelni. Már nem érdekel, mit beszél, akinek pedig fontos volna, hogy engem érdekeljen.

Tíz évig voltam az ország egyik legnagyobb vállalatánál a vezérigazgató kommunikációs tanácsadója, három évvel azután kerültem oda, hogy ő lett a vezér. A nagyjából 20 000 alkalmazott viszonylag sűrűn jelentette be, hogy sztrájkolni fog, ha nem kap béremelést meg ilyesmit. Amikor először mentem sztrájktárgyalásra, a vezér rám nézett, mielőtt beléptünk a nagy tárgyalóba: mondj valamit.

Mondtam:

Ne beszélj mellé és ne hazudj. Tudod, mit akarnak hallani. Azt mondd. Tudod, ki a vezérürü. Annak mondd. Aztán nézz rá még két másikra is. Amíg beszélsz, végig valakinek beszélj, ne engedd el a tekintetét egy pillanatra sem.

Amikor a politikai helyzet olyanná romlott, hogy nem lehetett többé tartani ezeket az alapvető viselkedési formákat sem, együtt mondtunk fel. Addig egyetlen sztrájk sem volt. Tetszik érteni? Az az ember nagyon értette a szakmáját, azon kívül pontosan tudta, mi fontos, és azt hogyan kell közölni. Tudni szeretném, hogy Budapest fontos. Hogy Örkénynek is az volt. De Örkény helyett a bagolyarcú vendéglátóst hallom, meg a sorosozást. Ezek sajnos erősebbek a kreatív meg a szolidáris és zöld város ígéreténél.

És tudni szeretném, ezzel a gazember bandával szemben mit tart fontosnak az, aki mindenekelőtt képes velem közölni, hogy a csúti beteget és a többi köztörvényest nem leváltani akarja, hanem következményekkel sújtani, úgymint börtön, vagyonelkobzás, miegymás, hogy azután nekiláthasson az újjáépítésnek. Lehet majd sorolni, mit kell értenünk újjáépítésen. Egyenként, lassan, keveset egyszerre, érthetően.

Mondok egy utolsó példát: Erzsi nénit, sőt Heller Ágnest és az imént említetteket nem érdekli az egészségügy és a közoktatás. A feketeruhás nővér, Sándor Mária érdekli, mert róla tudja, hogy kicsoda, meg az orvos, aki ugyancsak tudja, kicsoda Sándor Mária és azt is tudja, hogy nélküle nem boldogul. Egy tanár, egy óvónéni érdekel minket, az ő sorsuk. Meg saját magunk érdekel minket. Szépen, pontosan megnevezve mindenki és szépen megnevezve minden lépés, aki és ami fontos ahhoz, hogy ez a rémálom itt elmúljon.

Mindehhez csak azt kell tudni, mi fontos. Szerintem ez nem olyan nehéz.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább