NEHAZUGGY

Ha most kellene választani, melyik ország mellett döntenének?

Tamás Róbert | 2019. Február 2, Szombat | 10:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A napos oldalon többször szembe jött a csodálatos hír a napokban: Balassagyarmat ünnepli a legbátrabb város címet, mert jól kiverték a cseheket száz évvel ezelőtt. A nyolcaskán is megjelent egy cikk erről. Aki ügyesen átverekszi magát a Szerencsejáték Zrt., a bank360.hu, az UPC és a Hotel Katlin, a Peugeot, egy társkereső és egy fogyókúrás cuccot hirdető portál (az ő zsírégető csodaszerüket propagáló reklámból kettő is van), egy divatbazár és egy csipszgyártó hirdetésein, máris olvashatja.

Az lenne az igazán jó, ha a hősies, azonban száz évvel ezelőtti Balassagyarmatról sikerülne valahogy rálátni a mostani, 2019-ben létező városra. Évente többször megfordulok ott akár célzottan, akár átutazóban. Nem tudom, hogy akik ott élnek, azok mit éreznek abból amit én látok. Talán semmit, talán többet, mint gondolom. Valamikor a rendszerváltás után kezdett magára találni ez a szép kisváros. Sorra újultak meg a régi épületek, szín és élet költözött a lepusztult házakkal szegélyezett utcákba. Legalábbis a főutcára biztosan igaz volt ez. Szerettem ott megállni, rengeteg kis bolt volt. Pékségek, könyvesboltok, márkakereskedések, delikátesz, cukrászdák, hentesboltok, elektronikai üzletek, sportboltok, mindenféle üzlet. Pezsgett az élet, rengeteg fiatalt lehetett látni mindenhol. Tényleg jó volt ott sétálni (már persze ha sikerült valahol leparkolni, mert az nem volt egyszerű), beülni valahová egy kávéra, vagy egy padon szemlélődni. Hivalkodó rongyrázás nem, de polgári jólét feltétlenül sugárzott a járókelőkből.

Aztán lassan elkezdett változni minden. Nekem az a benyomásom, a válság idején állt le az élet és azóta én csak pusztulást látok. A rendszerváltás után felújított épületeket már ismét tatarozni kellene, de láthatólag vagy pénz, vagy igény nincs rá. Gyanítom, inkább az elsőről lehet szó. A kis üzletek bezártak, a könyvesboltok eltűntek. A városka egyetlen árúháza kínai bolt lett. Sőt, az összes nagyobb üzlet kínai.

A főutca egy részét sikerült átépíteni, macskaköves nem tudom micsoda lett. Nem tér, nem sétálóutca. Igaz, sok ok sem lenne ott sétálgatni, de nem is sok sétafikálót látok mostanában. Hétvégén szinte kihal a város, legfeljebb a helyi Tesco pezseg. A jólöltözött polgárság mintha eltűnt volna. Kopott, fáradt, rosszkedvű és rosszul öltözött embereket láttam legutóbb, amikor arra jártam. Pocsék lett a hangulatom. Fásult, szürke, reménytelen érzést keltett bennem a település.

Nem tudom, hogy jól látom-e, vagy tévedek, rosszkor jártam rossz helyen. Nem tudom, hogy akik ott élnek, azok úgy látják-e, mint én. Talán tévedek, talán jobb a hangulat ott. De a lassú pusztulás nem tévedés, az szemmel látható. Mindez most egy minapi cikkről jutott eszembe. Ez arról szól, hogy Balassagyarmaton és Salgótarjánban (Salgótarján a megyeszékhely) egyetlen szabad ágy sincs az intenzív osztályon. Lélegeztetőgép sincs. Aki most kezdene haldokolni, az úgy járt. Igaz, hogy a balassagyarmati kórházat nemrégen újtották fel (uniós forrásból), mégis megoldatlan egy egész megye ellátása. Azt már feszegetni sem érdemes, hogy hogy állnak szakorvosokkal, mert ahogy tudom, elég (hogy stílszerű legyek) csehül. Igaz, miért is menne oda egy szakorvos, amikor válogathat a fővárosi állások között.

Budapest és Balassagyarmat között nagyjából száz kilométer a fizikai távolság. Az egyéb távolság harminc év? Ötven? Nem tudom. Azt tudom, hogy a vidék folyamatosan pusztul, bármerre járok az országban, a városok és falvak egyre vérfagyasztóbb képet mutatnak. A jobbanteljesítés, Ausztria utolérése valahogy odáig nem jut el, Európa motorjának dübörgéséből ott semmi nem hallatszik. Ebben – minden más mellett – az a legnagyobb tragédia – ezt bátran nevezhetjük nemzeti tragédiának, mert az -, hogy a pusztuló településekre született gyerekek nem csupán az egészségügy kásleri magasságait nem fogják megtapasztalni, hanem az oktatás színvonala miatt esélyük sem lesz kitörni az egyre nyilvánvalóbb nincstelenségből. Azok a családok ugyanis, akik a Tescóban is a leárazott élelmiszert keresik és akiknek a kínai holmi is túl drága, de még a turkálót sem engedhetik meg maguknak, nem tudnak pénzt áldozni sem különórákra, sem magántanárra, de még egy nyelviskolára sem. Mert nincs miből. Enélkül pedig már a gimnáziumi érettségi is álom marad.

Szép dolog tehát a száz éve kivert csehekre emlékezni, de én szívesen megkérdezném a balassagyarmatiakat, hogy ha most kellene választani, melyik ország mellett döntenének?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!