NEHAZUGGY

Országunk lakosságának felfokozott igénye a bulvártelevízióra való bambulásra ennek az oktatási rendszernek az egyik következménye

Írtam az idei Újévi koncertről egy töprengést, az egyik hozzászólás annyira meglepett, gondoltam, folytatom, hátha okozok újabb gondolatokat – persze nem a gyűlölettől fröcsögő egyirányúaknak, hanem az értelmeseknek.

Azzal kezdi a hozzászóló, akinek különben hasonlítani szokott a véleménye az enyémhez, de most más (van ilyen, lehetséges ilyen), hogy „de gustibus non est disputandum”. Ellentétben a hülye magyar közmondásokkal (a kivétel erősíti a szabályt típusúak) a latin proverbiumok valóban az élet alapvető igazságait rögzítik – kivéve egyet-kettőt. Amilyen például (nézetem szerint) a fent idézett. Majdnem mindegy, a „non est”-et „nincs”-nek vagy „nem lehet”-nek fordítjuk, a végeredmény nemhogy nem igaz, baj volna, ha ezt a tételt az élet igazolná. Azaz baj is, mert néhány évtizede, a bulvár és a kereskedelmi műsorszórás mindent elsöprő uralma óta bizony igazolja. Amire okos, deákos műveltségű emberek széttárják a karjukat, és belekezdenek a de gustibus örök érvényűnek tartott, kártékony, minden kényelmetlenség alól felmentő megállapításába.

Töröljük el a tankötelezettséget? Tiltsuk be az iskolákat, a bármilyen szintű oktatást? A de gustibus végülis azt jelenti, hogy a meglévő, a hozott, bármilyen módon meglévő, örökölt, rögzült, a felmenőkét másoló ízléssel nem szabad vitatkozni, a bármilyen korú egyént tilos kitenni a pedagógia bármilyen megnyilvánulásának. Vagy a latin mondat a gyerekekre nem vonatkozik? Hány éves korig? Mikortól tekintünk egy embert olyan begyepesedett agyúnak, hogy már nem szabad felvilágosítani az ő ízlésének a korlátozottságáról? Mikortól nem szabad megkísérelni sem a magyarázatot arról, miért színtelen és monoton, amit ő tart a világnak az elé kerülő, éppen szóban forgó részéről ahhoz képest, amilyen ez az élmény akkor volna, ha többet, sokkal többet tudna róla?

Ha egyáltalán van valami, amiről lehet, sőt kell vitatkozni, az éppen az ízlés. Korábban és alaposabban kell vitatkozni róla, mint a véleményről, merthogy azt is az ízlés alakítja olyanná, ami esetleg tettekben, gyakran romboló tettekben nyilvánul meg. Az oktatás bizonyos szempontól (a legfontosabb szempontból) vita az oktatási intézménybe hozott ízléssel, vita a tudatlansággal. Azzal sajnos most nem tudunk foglalkozni, milyen módon disputál a magyar iskolarendszer, mit kezdjünk a tanárhiánnyal, a működő tanárok alul képzettségével, szerencsétlen esetben (ebből van a legtöbb) rosszindulatú, parancsuralmi mintákat követő módszereivel. Legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy országunk lakosságának felfokozott igénye a bulvártelevízióra való bambulásra ennek az oktatási rendszernek az egyik következménye.

Az oktatás hatékonysága persze nem úgy képzelendő el, hogy addig verem azt a kölyköt, amíg meg nem tanulja, mert aki ezzel a módszerrel akar ismereteket közölni, az legjobb esetben olyan tanítványokat szabadít rá a társadalomra, akiknek mindegy, hogy például egy előadónak vannak-e náci megnyilvánulásai, csak szép legyen, amit előad. Honnan tudná, hogy nem szép? Honnan tudná, hogy az ízlése formálásának az a használandó módszere, amit egy másik hozzászóló javasol: hallgassák meg az Abbado vezényelte Egmont nyitányt, aztán a Thielemann félét. Hogy ne maradjanak súlyos fenntartásaik, számít-e valamit, amit emberi tartásnak, emberi értéknek nevezünk, midőn egy művész produkciójáról disputálunk.

De omnibus dubitandum est – mintha már idéztem volna Descartes mondatát: mindent kétségbe kell vonni, kérdezni, kételkedni kell. Egy közel 120 évvel később született francia, bizonyos Diderot azt mondta, hogy amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva. Mindez természetesen vonatkozik mindarra is, amit föntebb állítottam. Bár egy nagy részét ezeknek már igen sokszor nagyon okos emberek vonták kétségbe, hogy aztán – az ízlésről vitatkozva – bizonyítsák mindazt, amit megpróbáltam röviden összefoglalni. De a vita akkor jó, ha osztódással szaporodik, ha soha nincs vége. Ha nem zárul szentenciával, örök érvényű igazság rögzítésével. Ha például vitatkozhatnánk azon, miért tartja jónak Thielemannt a fent idézett hozzászóló, pontosabban miért tetszik neki, miközben nekem meg kifejezetten nem tetszik. Ha elmondhatnám, mit értek azon, hogy minden hangjegy megvan, hogy ez miért sokkal kevesebb egy dinamikai hullámzásnál, egy kitett vagy ki nem tett hangsúlynál, és akkor még nem beszéltem zenei alapfogalmakról sem. Hogy mi a különbség a korrekt dirigálás és Carlos Kleiber elementáris sodrása között. Hogy a zseniális mű megszólaltatása nem több a hangjegyek egymás után való, hangszerekre osztott összhangzatánál, hogy Abbado, Bernstein és Dudamel ennél mi módon és mennyivel tud többet. Strauss akkora zseni volt, hogy a puszta interpretációja elég a lelkesítő zenei élményhez, hát még, ha ezt a Bécsi Filharmonikusok szólaltatják meg. Ha nem bánják, abba most nem megyek bele, van-e egy együttesnek kimutatható mentalitása, és ha van, az mennyit számít a muzsikájukban, és mi kell ahhoz, hogy a mentalitásuktól eltérő, az igazi muzsikusi lelküket ébresztő módon kezdjenek játszani, mert erről könyvet kellene írni, nem egy ilyen jegyzetet. Ezt csak azért tartottam említendőnek, mert az előző írásomban magam tartottam szempontnak, hogy Thielemannt a zenekar hívta meg, ezt nem fejtettem ki bővebben és nem is fogom, a bennfentes információk terjesztése más területeken is tiltott.

Még egyszer: mindenkinek szabadságában áll a véleményének kialakítása a saját ízlésvilágának megfelelően, bizonyos (szerintem szigorú) korlátok között még annak kinyilvánítása is. De értelmes, a sajátunktól eltérő véleményekkel nemcsak kell, élvezet is lehet vitatkozni. Kevés felemelőbb érzés van, mint egy embert villámló, parádés vitában meggyőzni. Egy felemelőbbet azért tudok: amikor ő győz meg engem, ha hoz egy olyan szempontot, ismeretet, ami nekem új, ami által én gazdagodom.

Olyanokkal nem szívesen beszélgetnék, akik például úgy vélik, én a Wagner-rajongókat tökkel ütött hülyéknek tartom, azokat meg náciknak, akik nagy művésznek nevezik Karajant. Az a helyzet ugyanis, hogy bár a rajongást finoman szólva nem kedvelem, hogy nekem eleve gyanús, ha „vágneriánusokról” hallok, mert nem ismerek bachiánusokat, mozartiánusokat és beethoveniánusokat, de tőlem mindenki úgy rajonghat, ahogyan akar. Értelme annak volna, ha nekiülnénk egy olyan beszélgetésnek, amiben használható érvekkel, szakmai alapon kezdenénk elemezni Wagner zenéjét (én erre bármikor hajlandó vagyok, megtettem már máskor is), és még azt sem tartanám ebben a vitában kötelezőnek, hogy hasonlítsuk ezt a zenét csak a Wagner által nem is olyan csöndesen lenézett apósáéhoz, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak. Pedig abból kiváltképpen érdekes adalékokhoz jutnánk a zsenialitás valódi fogalmát illetően.

A „Thielemann kommt”-hoz, a karmester személye iránti rajongáshoz csak nagyon halkan annyit jegyzek meg, az illető dirigens eszméihez közel álló Hitler is elég tekintélyes rajongótábort tudhatott maga mögött – a rajongásról nekem mindig ilyesmi jut eszembe. Ne, ne tessék, tudok én is ellenkező példát. Keveset. Mellesleg akik Karajant nagy művésznek tartják, azokat nem ítélem náciknak. Legföljebb nem azonosak a definícióink a kiváló kereskedő, a magát mindenkinél jobban eladni képes menedzser és a nagy művész között mutatkozó különbségek esetében. Ezzel együtt, Karajant én is kiváló karmesternek tartom. Csak nem kedvelem. Mert mindent tud, csak azt nem, amitől valaki igazán naggyá válhat.

Idetennék végül valamit, ami nekem is nagy élmény volt az idei Újévi koncertből, igaz, ehhez Thilemannak nem sok köze van. A feliraton látni fogják, mi a zene, azt nem, hogy a helyszín a grafeneggi kastély. Azt is látják, hogy a felvétel nyári, azt nem, hogy a zene nem a Musikvereinsaalban egyidejűleg hallható előadás, hanem vélhetőleg ezt is Thielemannal vették fel, de még akkor nyáron, mert a táncot ehhez igazították. Láttam már jónéhány remek koreográfiát, ilyet nagyon keveset. Tessék figyelni, mit tesznek a táncosok a kezükkel és a lábukkal, hogyan van azokra, azok pontos ritmusra való mozgására kihegyezve a finoman ironikus, kicsit csúfolódó mondandója egy valóban nagy művésznek és néhány utolérhetetlen táncosnak. Ami ezt az élményt megalapozta, az egyelőre nem érhető el, de talán van, aki emlékszik ugyanennek az Újévi koncertnek egy valamivel korábbi táncára, a Művészéletnek  a Bécsi Állami Operaházban ugyancsak nyáron felvett előadásra – kezek és lábak ott is. Ha tehetik, nézzék meg.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább