Január 17,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


A mi „hazánk” államisága nemhogy évszázadokban, percekben sem mérhető

Ez itt egy levélrészlet, IV. (Gyermek) Lajos levele arról szól, hogy távolítsák el a magyarokat Bajorországból (az „ugri” volna ez esetben a „magyar”, sajátos változat). De van szerződés 920-ból, ami I. Henrik és Arnulf herceg között köttetett, mutattam korábban a Strasbourgi esküszövegét 842-ből, mutathatnék többet is – egyvalamit nem találtam. Olyan „szerződést”, amit a „magyar haderővel” kötött bárki arról, hogy legyen neki a szövetségese, vagy hogy támadjon meg ez a „haderő” valamely másikat. Szerződéses szövetségben. Pedig a XX. századi történelem különféle közléseiben vannak állítások szép számmal, amik szerint ilyen-olyan uralkodók kötöttek „szerződést” a magyarokkal, ugyan vernék már meg az ő ellenségüket, mármint az ilyen-olyan uralkodók ellenségeit. Mert szegények ezt nem tudták volna önállóan. Kivéve, midőn ugyanezen uralkodók (például I. Berengár) éppen úgy látták jónak, hogy a szövetséges magyarokat verjék ki a területükről. Van olyan hírem is, miszerint a magyarok végigdúlták az Appennini-félszigetet, ledúltak egészen Otrantóig (ez a csizma sarka), majd nagykegyesen elálltak a további dúlástól, amennyiben II. Berengár király adót fizet nekik. Nem azt kérdezem, ezeket honnan veszik a mi történészeink, mert azt tudom (mindjárt mondom), nem is azt, hogyan tudták „végigdúlni” a 843-ban megkötött verduni szerződés óta alakulóban lévő Német Római Birodalom néhány milliós lakója által benépesített földet. Hanem azt, hogy a nagyjából 1800 kilométer lovaglásnyira fekvő Otrantóban aratott győzelem után az induláskor sok jóindulattal 5000-esre becsülhető, de a harcokban nyilván alaposan megfogyatkozott magyar „haderő” kitől és miképpen bírta kicsikarni az adófizetési kötelezettséget, kivel állapodtak meg és miben. Hogy ugyanis ki fogja fizetni azt az adót, milyen bontásban mennyit és legfőképpen kinek? Úgy értem, hová kell vinni a pénzt? Otranto polgárai beszélték meg, esetleg az akkor már tényleges hatalmat jelentő II. Berengár nevében? Vele személyesen nehéz lett volna, akkor éppen a jelenlegi Dél-Tirolban tartózkodott az akkori források szerint, amik azért a jelen magyarnál lényegesen megbízhatóbbak voltak. Azt ugye már ne is kérdezzem, mit kezd majd a magyar birodalom azzal a pénzzel, amiről azt sem tudja, mi az, mert legjobb esetben cserekereskedelmet folytatott eddigi fennállása alatt? Vagy azt, hogy ha nem pénzben kellett adózni, akkor miben? A magyarok akkortájt állatokban, terményben és a ruházatukhoz szükséges anyagokban tudtak számolni. Ezeket valahogyan el kellett volna szállítani (mondom, hagyjuk, hogy hová), mekkora karaván kellett volna hozzá? A 9. fejezetben már írtam a magyar kalandozások „történeti forrásairól”, ha van kedvük, lapozzanak vissza, ott képet kaphatnak a „források”: Widukind, Liudprand, Theophanész hitelességéről.

Mielőtt tovább mennénk, hadd ejtsek néhány szót a sírokból előkerült ezüstleletekről. Hátha beleütköznek valamelyik kiváló „szakember” kijelentésébe, mely szerint ennyi-annyi tonna ezüst került a Kárpát-medencébe hadizsákmány és adó formájában, a X. században, ami is elsősorban „ezüst-korként” ismeretes, és ez a mennyiség „bizonyítható”. Egy: soha senki ilyen marhaságot nem is próbált bizonyítani, kettő: az ötvösművészeti alkotások mestereit nem ismerjük, az előkerült holmikat pedig a becsült korral és a lelőhely lokális megjelölésével jellemezzük. Azaz bizonyos (széles) időintervallummal számolunk, ezen belül bárhonnan, bármikorról származhatnak, például keletről, például a „honfoglalók” holmijával is érkezhettek. A 100-120 000 ember legföljebb 25-30 000 családot jelent, akik mondjuk az összes használati eszközükkel együtt családonként csak fél kiló ezüstneműt hoztak magukkal – tényleg mindenből a minimumot veszem – az 12-15 tonna ezüstöt jelent, ha már a bizonyított mennyiségeknél tartunk. Jó, tudom, számolni nem szeretünk.

A lényeg: vadabbnál vadabb „elméletek” szólnak a „kalandozásokról”, egymásnak azonnal ellentmondó „adatokat” lehet olvasni a hirtelen megtáltosodott magyar csapatokról, amiktől rettegett „Európa” – kivéve, amikor megsemmisítették szegényeket. Elképesztőnek tartom a szellemi restséget, ami ordító ostobaságokat ismételget anélkül, hogy alapkérdéseket tenne föl.

Most kissé hosszadalmas leszek, de ígérem, az itt következő idézet olvastán remekül fognak szórakozni. Több forrás is megjegyzi, hogy a kalandozó magyarok sankt galleni kalandjáról „részletes leírás áll rendelkezésünkre”. Gondoltam, megkeresem ezt a részletes leírást. Van ám több is. A Sankt Gallentől légvonalban 550 kilométerre élt, az apátság falai közül soha ki nem mozduló Widukindtől származik az egyik „részletes leírás”, de én most inkább egy sankt galleni szerzetest citálok, ő mégis csak földije Heribáldnak, az eredeti elbeszélőnek. Igaz, a történetet írásban rögzítő szerzetes 74 évvel később született, de hát ilyen apróságokon már csak nem akadunk fenn.

A MAGYAROK SZENT GALLENBAN
– IV. Ekkehard krónikája nyomán –

 

Az Úr születésének 926. esztendejében, amikor a Szent Gallen-i kolostor apátja Engilbertus volt, híre járt, hogy a magyarok kalandra indultak, és a németek földjét feldúlták. Engilbertus apát mindjárt megmutatja, mennyire rátermett az ilyen veszedelmek elviselésére. Mert amikor minden vitéze csak a saját életét féltette, ő elrendelte, hogy a barátok közül az erősebbek fegyvert öltsenek, a cselédséget is felfegyverezte, és ő maga is páncélt öltött. Parancsára dárdákat készítettek, nemezből vértet fabrikáltak, parittyákat fontak, táblákból és rostákból pajzsféléket szerkesztettek, és lándzsákat, karókat edzettek a tűzben. Ezután kiválasztottak egy helyet a Sitter folyó mellett, azt jól megerősítették, hogy a magyarok elől oda menekülhessenek.

Bár a barátok nem hitték, hogy a magyarok Szent Gallent valaha is megtámadhatják, mégis őrszemeket állítottak, hogy ezek az ellenség érkezését előre jelentsék, és így a barátok idejében az erődítménybe futhassanak. A magyarok nem egy tömegben portyáztak, hanem csapatonként rohanták meg a városokat és a falvakat, ezért mindig meglepték a készületlen lakosságot. A Szent Gallen-i kolostorban élt abban az időben egy félkegyelmű barát, név szerint Heribáld, akinek mondásain és tettein a többiek gyakran nevettek. Ez azt mondta a barátoknak, akik arra biztatták, hogy fusson velük az erődítménybe:

– Fusson, aki futni akar, de én bizony nem futok, mert a kolostor gazdája még nem adta ki erre az évre a sarura való bőrt.

Amikor pedig a barátok erőszakkal akarták kényszeríteni, hogy meneküljön, Heribáld szembeszállt velük, és megesküdött, hogy addig egy tapodtat sem megy, míg az arra az évre járó bőrt meg nem kapja, így várta be egyedül, félelem nélkül a magyarok betörését. Végre a magyarok betörnek, tegezzel, hajítódárdával és nyíllal felfegyverezve. Minden helyiséget átkutatnak, és bizonyos, hogy sem öreg, sem asszony tőlük kegyelmet nem kapna. Heribáldot találják ott egyedül, aki az udvar közepén nyugodtan álldogál. A magyarok elcsodálkoznak: vajon mit akarhat, ugyan miért nem menekült el?

A tisztek a közembereknek megparancsolják, hogy senki fegyvert ne használjon, aztán tolmácsok segítségével Heribáldot kivallatják. Hamar észreveszik, hogy félkegyelmű, ezért nevetnek rajta, és az életét megkímélik. A magyarok Szent Gál kőoltárához hozzá sem nyúlnak, mert az ilyesmiben már sokszor csalódtak: az oltárokban mindig csak csontokat és hamvakat találtak. Végre Heribáldot megkérdezik, hogy hova rejtették el a kolostor kincstárát. Heribáld a magyarokat a kincstár titkos ajtajához vezeti, de ott csak gyertyatartókat és aranyozott koronákat találnak, ezért a bolondot pofonokkal fenyegetik, amiért rászedte őket. Ketten a magyarok közül a haranglábra másznak fel, mert azt hiszik, hogy a csúcsán levő kakas aranyból van, ezért meg akarják szerezni. Az egyik erősen kihajlik, hogy lándzsájával a kakast lefeszítse, de ekkor a magasból lezuhan, és szörnyethal. Holttestét Szent Gál templomának ajtószárnyai között elégették. A lángoló máglyát a magyarok egymással versengve élesztették, a lángok a szemöldökfát és a berakott mennyezetet hevesen nyaldosták, de a templom épülete nem gyulladt ki. A barátok pincéjében volt két hordó, színültig tele borral.

A két hordó ott maradt, mert abban a veszélyes helyzetben senki se merte befogni és hajtani az ökröket. Ezeket a hordókat a magyarok nem bántották, mert szekereiken már bőven volt hasonló zsákmányuk. Mégis amikor az egyik magyar a bárdját meglóbálta, és az egyik hordó abroncsát átvágta, Heribáld, aki már egészen megbarátkozott velük, azt mondta neki:

– Hagyd el, jó ember, hát mi mit igyunk, ha ti elmentek?

A magyar nagyot nevetett, és arra kérte társait is, hogy a bolond hordóit ne bántsák. A kolostor udvarán a tisztek lakomáztak. Heribáld velük együtt úgy belakott, hogy amint később maga mondogatta, soha jobban. A magyarok a zöld fűre letelepedtek, de Heribáld magának és egy foglyul ejtett klerikusnak széket hozott. A tisztek pedig, miután a barmok lapockáit és többi részeit félig nyersen, kések nélkül, fogukkal marcangolva lerágták, a lerágott csontokat tréfából egymáshoz hajigálták. A bort tele csöbrökben középre helyezték, ki-ki annyit ivott belőle, amennyi jólesett. Amikor a magyarok a bortól nekihevültek, isteneikhez kezdtek kiáltozni, és a klerikust meg Heribáldot arra kényszerítették, hogy ők is kiáltozzanak.

A klerikus pedig, akit azért hagytak életben, mert nyelvüket jól beszélte, torkaszakadtából velük kiáltozott. Amikor pedig magyar nyelven eleget ordítottak, a klerikus könnyezve elkezdte a “Szentelj meg minket” kezdetű, szent keresztről szóló éneket, amelyet Heribáld is vele énekelt, bár a hangja rekedt volt. A foglyok énekét a magyarok összecsődülve hallgatták. Olyan jókedvre kerekedtek, hogy egyesek táncra perdültek, mások egymással birkózni kezdtek. Néhányan fegyverrel is összecsaptak, hogy megmutassák, milyen járatosak a fegyverforgatásban. A nagy vidámság idejét a klerikus alkalmasnak találta arra, hogy szabadon bocsátásáért könyörögjön. Ezért a szent kereszt segítségét kérte, és sírva a főemberek lábához borult. De a magyarok nagy kiáltozással szólítják a közembereket, ezek meg dühösen odarohannak, a klerikust megragadják, késüket előrántják, hogy mielőtt fejét vennék, a haját levágják.

Amíg erre készülnek, a kémek az erdőből kürtszóval és kiáltozással jelzik, hogy a fegyveresekkel megerősített erődítményt felfedezték. Erre a magyarok a klerikust és Heribáldot az udvarban hagyták, ők maguk pedig villámgyorsan csatarendbe álltak. Miután meghallották, hogy az erődítmény fekvése olyan, hogy ezt megostromolni nem lehet, azon az úton, amely Konstancba vezet, minden kürtszó és kiáltozás nélkül eltávoztak. Az erődítmény katonái üldözőbe vették őket, és néhány felderítőt megöltek közülük. Egy magyart sebesülten fogságba ejtettek. Ekkor a magyarok kürtjellel figyelmeztették a sereget, hogy ellenség közeledik. Ezért amilyen gyorsan csak lehet, a széles mezőt és síkságot megszállják, az arcvonalat felállítják, s miután a szekereket körben elhelyezik, egész éjszaka felváltva őrködnek, a többiek pedig a fűben elterülve borozgatnak vagy alszanak. Kora reggel a közeli falvakat megrohanják, és minden épületet felgyújtanak, amely mellett csak elvonulnak.

Ezután Engilbertus apát néhány bátor emberrel a kolostorba visszatért, de Heribáldot nem találta ott, mert a fráter a klerikus rábeszélésére egy közeli hegy csúcsára ment, és a bokrok között elrejtőzött. Reggelre a klerikus és Heribáld az erődítményhez lopóztak, és kiáltozni kezdtek. Az őrök Heribáldot mindjárt felismerték, de a klerikust kémnek tartották. Végül mindkettőjüket bebocsátották az erődítménybe. A klerikus a sebesült magyar panaszát jól tolmácsolta, s a fogoly nemsokára meggyógyult, később megkeresztelkedett, megházasodott, és fiai születtek. Hosszú ideig éltek még a szerzetesek az erődítményben, ezalatt Heribáld és a klerikus tartották őket szóval. Amikor Heribáldtól megkérdezték, hogy tetszettek neki Szent Gálién ellenségei, így felelt:

– A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem láttam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Amire a mi hajthatatlan pincemesterünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a magyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem.

Na? Ez aztán tényleg részletes, nem? Egy félkegyelmű barát és a félkegyelmű magyarok igaz története. Bocsánat, a magyarokról nem írták le, hogy félkegyelműek, ők csak úgy viselkedtek. Ugye nem bánják, ha ezt itt nem elemzem? Van ám még ilyen. Sőt, csak ilyen van, jó sok. Mindjárt visszajövünk Sankt Gallenbe, csak előbb látnunk kell egy általános képet a XIX. század óta „kalandozásoknak” nevezett lovas tevékenységről.

Voltak már kérdéseim erről, most fölteszek még néhányat, röviden és lehetőleg célratörően. Miért kalandoztak a magyarok és miért éppen most? Úgy értem, mi okuk volt rá, mi volt vele a céljuk, és korábban miért nem kalandoztak egyszer sem? Kalandozásaik idején az elfoglalt honban (Kárpát-medence) maradottak mivel foglalkoztak? Úgy értem, a honnak az ő elfoglalásától kezdődően nagyjából száz éven át miért nem történt semmi? Ha azért mentek, hogy „zsákmányt” szerezzenek, miért nem szereztek? Vagy ha szereztek, miért hagyták el útközben? Kimutatható eredménye nincs ugyanis ezeknek a zsákmányszerző hadjáratoknak, nemcsak a jelzett száz évben, az utána következő években sem, ez itt nem volt egy gazdag ország, pedig a történetírók szerint a magyarok végigpusztították Európát, elképednének, ha olvasnák, a mi történészeink mily dagadó kebellel írnak a magyarok „pusztításairól”, hogy ugyanis na mit szóltok, nekünk milyen nagyszerű őseink voltak, kincseket raboltak, felégettek, gyilkoltak és adókat szedtek hát nem felemelő? Az ember azt hinné, az itthon maradt nők, gyerekek, aggok és földművesek, akik alkalmatlanok (untauglich) a katonaságra felvirágoztatják az országot, mire a vitézek zsákmánnyal felpakolva hazatérnek. Jut eszembe, a zsákmányt hogyan hozzák haza? A nyereg alatt? És a foglyokat? Gyalog terelik őket bilincsbe verve, mondjuk az Atlanti óceán partjától, vagy adnak alájuk lovat? Ha igen, akkor ők mire ülnek? Vagy azt is zsákmányolnak? Mit csinálnak itthon a rengeteg fogollyal és lóval? Mire kellenek, ha egyszer itthon egy sárból dagasztott épületet sem tudnak felmutatni a hazatérést epedve várók?

Talán nem arra várnak, hogy mit hoznak a „kalandozók”. Talán inkább hírekre várnak. Na jó, ezt majd később. Essünk túl az öblögetéseken. A magyar történetírás nemcsak azt fedezte föl, hogy az ezeréveken át mindenhonnan mindenki elől menekülő magyarok hirtelen rettegett harcosokká váltak, hanem azt is, hogy az elöljáróik mindenekelőtt mindenkinél képzettebb hadvezérek lettek. Hagyján de olyat is lehet olvasni, miszerint ezek az akciók nem kalandozások, hanem „hadjáratok”, mi több, valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei. Ennek a stratégiának pedig az a célja, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit elsöprő erejével és tekintélyével. Gondoltam, talán szólni kellene illetékes történészeinknek, hogy ezzel egy kicsit elkéstek a mi nagy ívű őseink, mert (mint föntebb már érintettem) 843. óta kialakulóban volt, és a századfordulóra nagyjából készen is állt egy Német-Római Birodalom nevezetű formáció, ami elég ügyesen gyakorolta a földrész feletti dominanciát. Aztán letettem róla, kissé túl sokan vannak az illetékes történészek. Tetszik még emlékezni Bölcs Leó leírására, aki szerint a magyarok ravaszak, állhatatlanok, kegyetlenek és hitszegők, kik álnokságuk miatt „minden bizalomra érdemtelenek”. Ezt a nagy stratégiát, a magyarok hatalmát valahogy nemcsak a bizánci császár felejti ki a jellemzésből, máshol sem találom nyomát. El ne felejtsem a legszebb mondatot: „a magyar hadművészet jelentős fölényben volt a nyugat-európaival szemben”. És én itt évtizedek óta mind betegebb leszek a melldöngetéstől. Ahelyett, hogy tudomásul venném, a magyar történelemírás szerint a magyaroknak már a X. században is volt hadművészete. Méghozzá jelentősen fölényesebb, mint amilyen például a Német-Római Birodalomé. Elképesztő.

Sokadszor írom le, az esetek többségében semmit nem érthetünk egy korból, ha az utókor leírásait és elemzéseit erőltetjük, ahelyett, hogy a tárgyalt időszakba próbálnánk belehelyezkedni. Ha a régmúlt cselekvéseinek okait és céljait a jelen lehetőségeivel mérjük, ha a jelen racionalitásnak vélt ésszerűtlenségeivel nem találunk rájuk magyarázatot, akkor nevezzük el kalandozásoknak a vágyott hon keresésére indított expedíciókat.

Tudjuk ezeregyszáz éve, hogy ez a Kárpát-medence nevű hely maradt a hazánk, amit valamikor elneveztünk Magyarországnak. Szánakozó mosollyal beszélünk  a szerencsétlen németek vagy olaszok országegyesítést kívánó, századokig meddő kísérleteiről a mi ezeréves államiságunk és kereszténységünk patinás múltjával, a nagyszerű és mindenki által méltán irigyelhető históriánkkal és ősi kultúránkkal, miközben mindebből semmink sincs. A mi „hazánk” államisága nemhogy évszázadokban, percekben sem mérhető, minthogy a jelen pillanatig nem létezik, az első, 1990-ben adódó esélyt néhány ostoba próbálkozás után eljátszottuk, Magyarország ma ugyanolyan hűbérbirtok, amilyenné Orseolo Péter tette hivatalosan, néhány évvel azután, hogy I. István már úgy is a pápaság és a Német-Római Birodalom részévé hódoltatta. És aminek következtében a jelen korig soha, egyetlen pillanatig sem volt önálló, topográfiailag legalább nagyjából körülhatárolható, fenntartások nélkül Magyarországnak nevezhető, valamilyen közös jellemzővel meghatározható, népének sorsát maga intéző állam – kissé előre szaladtam.

Tudtuk a XIX. század első felében is. Jeles történészeink akkor sem törődtek azzal, hogy a később Kárpát-medencének nevezett, védhetetlen és élhetetlen, lapos földre érkezett, körülbelül 100-120 000 embernek esze ágában sem volt itt maradni, mert nem ezt keresték. Ha már az akkori idők „tudásával” néztek vissza, miért nem tették fel a lehető legegyszerűbb kérdést: mivel foglalkoztak a helyben maradtak, és ha semmivel (ez a XIX. században is tudható volt), akkor mire vártak? Ha azok a nevetségesen kis létszámú csapatok, amiket kiállítani, ellátni voltak képesek, valóban kalandozni indultak, azt miért tették volna? Mi értelme lett volna? Azt olvashatjuk, hogy hadjáratokat vezettek, meg hogy „bércsatákat” vállaltak. Valakik ellen valakik mellett. Jó. Ennek aztán végképp nincs semmi értelme (mert semmi alapja sincs), de jó, bérben csatáztak. Mennyiért? Akik mellett harcoltak, azok miben fizettek és mikor? Előre fizettek, vagy százalékot ígértek a zsákmányból? Ha nem fizettek, milyen retorzióval éltek a magyar „haderők”? És egyáltalán, a bármilyen jelzővel ellátott kalandozásnak mi volt a haszna? Közel száz évig jártak mindenfelé, elhasználtak lovakat (utazásra és teherhordásra), iszonyatos mennyiségű élelmet és fegyvert (íjakat, nyílvesszőket, szablyákat, vérteket, sisakokat, pajzsokat), ezek akkor sem voltak ám ingyen. (A hadtudomány egyik legfontosabb adata annak kiszámítása, mekkora hátország mekkora hadsereg létrehozására és eltartására képes. Ha nem bánják, most nem részletezem, hogyan jött ki a „kalandozó magyarokra” az 5-7%, legyen elég annyi, hogy ez matematika, ezen nem érdemes vitatkozni.) Tessék mondani, miből? Amit útközben lopni, rabolni tudtak, azt fölélték. Az egy helyben maradottaknak nem jutott semmi. Ahogyan eddig sem, soha. Nem is várták, hogy jusson valami, az előre küldött lovasok ugyanis nem zsákmányért mentek. Azért nem vártak semmit, merthogy nem ez volt az első alkalom, amikor odébb költöztek. Korábban is így csinálták: előre küldtek lovas csapatokat, azok felmérték a terepet, alaposan körülnéztek a célállomásnak kijelölt helyen, megállapították, elég biztonságos-e az odavezető út – lovak, szekerek, marhák, más háziállatok, termények és az egész holmi, 50-80-100 000 ember, nők, gyerekek, öregek átköltöztetése ezer évekkel ezelőtt is legalább olyan nehéz, alapos tudást igénylő logisztikai feladat volt, amilyen ma volna. Miért kezeli ezt a történelemtudomány olyan említésre sem méltó körülménynek, hogy közli, nomádok voltak a mi eleink, olykor menekültek, máskor meg kalandoztak. Oppardon, és félelmetes hadtudósokként egy nagy ívű katonai stratégia mentén pusztították végig Európát.

Miért nem teszi fel a kérdést a történelemtudomány, hogy mi lehetett az oka a néhány évtized alatt szemmel láthatólag célirányosan megtett kétezer kilométernek, és ha nem az volt a motiváció, ami az én hipotézisem, akkor mi? Mert azt már eddig is lehetett tudni, a különféle társtudományok kiderítették: nem menekültek, mert senki sem üldözte őket. Eleget láttak és eleget tapasztaltak a korábbi ezerévekben (és a szájhagyomány segítségével ez egy ébren tartott tapasztalás volt), hogy tudják, az a lapos medence, ahová a később Erdélynek elnevezett táj hegyeiről lementek, nem alkalmas a letelepedésre. És ahonnan eszük ágában sem volt visszafordulni, mikor már látták, hogy az lakatlan, mert védhetetlen, pedig tudták, kelet felé, ahonnan jöttek, megfelelő a gyepű. Mégsem visszafelé mentek, hanem megálltak, és ahogyan azt mindeddig tették, előre küldték a lovasokat, derítsék fel az utat, és keressék meg a letelepedésre alkalmas területet. Amit eddig mindig meg is találtak, mert eddig mindenütt, amerre jártak, volt hely bőven. Mutatok valamit.

Ez Európa X. századi térképe. Még ezen a vázlatos, csak a nagyobb településeket rögzítő részleten is elég jól látszik: a földrész tele van. Megtelt. Lakott. Tőlünk nyugatra, északra és délre mindenütt. Az a sötét terrakotta sárga, ami a frissen „elfoglalt” hont jelöli, az meg üres. Ott és onnan keletre nincs senki és semmi. A „hont” a napokban elfoglaló magyarok ezt tudják, onnan jöttek. Ha „foglalni” akarnának, csak vissza kellene menni. Hely van. Mégsem mennek. Sátrat vernek, legeltetnek, elvetik a magot, amit feltétlenül szükséges elvetni az életben maradáshoz, és a felderítő csapatok szétküldéséhez – és várnak.

Mire?

 

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.