Január 17,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Ezer év menetelés a semmibe

Ezer éve István királyunk elkötelezte magát Európa mellett. Kijelölt egy irányt népe számára. Halálával ez aztán a kutyák martalékává vált. István és Koppány népe vagyunk. Még mindig, ezer év után is. Még mindig nem tudjuk eldönteni, nyugat vagy kelet. Szánalmas csőd ez egy nép életében. Még mindig két tábor hadakozik a jelenben merre, hogyan, hová is menjünk. Ezer év árulások, útkeresések közepette. Állandó függetlenségért harcolva és elbukva minden szabadságharcunkat, saját véreink által elárulva. Sosem voltunk képesek saját lábra állni. Most sem vagyunk képesek. Hazugságok fedik el kudarcainkat. Gyávaságunk miatt nem tudunk küzdeni saját szabadságunkért, inkább „fülkeforradalmak”, „szabadságharcok” fedik el tehetetlenségünket. Még mindig másokat hibáztatunk, miközben irigykedve vágyakozunk. A bátorság az, ami hiányzik e nemzetből. A célok tűzön-vízen át való megvalósítása. De, ami igazán nem megy, a kibékülés. Magyar a magyarral.

Röpke időkre voltunk csak képesek letenni a fegyvert. De sosem bírtuk 30-40 évnél tovább. Ma sincs társadalmi kiegyezés, ma sincsenek kormányokon átívelő célok, ma sincs e nemzetben kitartás a megvalósításukra. Ma sem vagyunk képesek vállalni tetteinkért a felelősséget, elismerni hibáinkat, és főleg kijavítani azokat. Nincs társadalmi bizalom egymás iránt, nincs szolidaritás, egység, nincs kiállás másokért. 115 éve Ady Nagyváradi naplójában írta:

„Vége minden szép reménységnek. Nem lesz béke. Az anarchia lett úrrá a parlamenten. Tegnap még csak dulakodtak. Ma már szóhoz juthat a revolver is. Holnap a bán szétveretheti a képviselő urakat. Holnapután lángokban állhat az ország. Minden lehetséges most már. Azt se tudjuk hirtelenében, a kipattant panamáról, a széttépett indítványról, a nagy beláthatatlanságról, vagy miről is szóljunk. A panamáról talán. Korrupt országokban a panamákon szokás legjobban felháborodni. Imádott hazánk pedig igen-igen korrupt ország. (….) Mind panamázunk. A lelkünk fölujjong, ha például olvassuk, hogy a francia parlamentben ismét panama sült ki. Na, ugye hogy nem mi vagyunk a legrosszabbak? Persze azt nem ismernők be semmiért, hogy az az állapot, amely mellett a panamák kipattanhatnak, aranyállapot. Hiszen bárcsak nálunk is mind sűrűbben pattannának ki a panamák. Ez etikai erősödést jelentene. Ám nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek. Ne tessék megbotránkozni. Így van ez. A magyar társadalomnak annyira vérében van a panamázás, hogy aki netán a puritánt meri játszani, elveszett. Olyan erkölcstelen bátorsággal sehol sem mernek beszélni az emberek, mint nálunk privát körökben. (….) Szóval nemcsak egymást tartjuk korruptaknak, de azoknak, tartanak bennünket a külföldön is. Ez az igazság. No, és hogy a korrupcióban a hon atyái az atyamesterek, ez meg éppen nem új dolog. De azért ma szörnyen háborogni fog a magyar erkölcs. Nagyobb dolog mindennél a teljessé vált anarchia. Most már nagy baj van. Csapjuk el azonnal a bánt. Küldjenek egy elfogadható, kibékítő egyéniségű és programú miniszterelnököt. Mert másképpen semmiről sem felelhet senki sem. Nem volna csoda, ha akármi történnék. Aljasabbaknak látszunk Szerbiánál. Szerbiában lemészárolták a királyi családot. Nálunk a nemzetet gyilkolják meg. Pár százezer ember kisajátítva tartja a országot. A nép milliói jogtalan rabszolgák. Az ország koldus és leigázott. A parlament urai pedig liferálják a népet, a nép jogait, a hazát. Ilyen nemzetveszejtő ocsmányságot nem mutat föl a világhistória. Orgiája ez az összegyülemlett bűnöknek. Beteljesülése a kérlelhetlen fátumnak. Fölfakadt seb vagyunk most Európa testén. Lesz-e balzsam erre a sebre, vagy egyszerűen ki fogják égetni?… Rettenetes, rettenetes történet ez…”

Semmi sem változott, kivéve az évszámot. Ugorjunk. Rabszolgatörvény napjainkban. Dolgozhatsz többet, ha többet akarsz keresni. Aztán vagy kifizetik vagy nem. A világ jobbik felén azért harcolnak, hogy kevesebb munkával dolgozva egyre több bért kapjanak az munkások. 1988. Ez volt az az év, amikor Bencsik András, a Népszabadság munkatársa a pártlapban leírhatta, hogy nem lenne már szabad több munkára kényszeríteni a túlhajtott embereket.

Elfogadom, hogy ezután még többet és még hatékonyabban kell sürögni és forogni, és ami ebből következik, hogy még kevesebb idő jut a szemlélődésre, formára értelmetlen és céltalan, édes semmittevésekre. De mit mondjak, nem nagyon örülök neki. Mert nem látom egészen világosan. hogy mit nyerek — visszatérek a többes számhoz —, mit nyerünk általa. Azt ésszel föl tudom fogni, hogy hát most nehéz a helyzet, és erőlködni kell. Ez van, s bár nem kell szeretni, az ember alkalmazkodik a körülményekhez. Azonban csak félve merem kimondani, és csak a magam szerény nevében, hogy a munka, vagyis ez az őrült rohanás nem lehet azonos az élet egészével. Azt hiszem inkább, bár lehet, hogy tévedek, vagy nem látok élég világosan, hogy becsülnünk kéne az időt. Azt is, amit a munkára fordítunk, meg azt is, amit saját magunkra.

30 évvel később Bencsik András saját lapjában, a Demokratában már másként vélekedik a magyarok munkaterheléséről:

A munkajogi törvény megváltoztatása fontos stratégiai döntés volt, mert vagy megtanul a mai generáció keményen és hatékonyan dolgozni, és így felzárkózni a nyugat-európai színvonalhoz hozzáállásban és jövedelemben is, vagy örökre lemaradunk. Magyarország gyorsulva emelkedik, de ezt nem adják ingyen. Ezért dolgozni kell. Sokat és jól, hogy egyre jobban lehessen keresni. Ami ma nálunk történik, az a második világháború utáni német talpra álláshoz hasonlítható. Ha mi is végigcsináljuk, mi is csodát teszünk.”

30 év alatt nem voltunk képesek megérteni, hogy hozzáadott érték nélkül soha nem juthatunk ötről a hatra. Sz@rt sem ér, hogy „keményen dolgozó magyar kisemberek” rakják össze az Audit, ha azt Németországban tervezik és adják el. Azon is el lehet gondolkodni, hogy amikor az Audit meg a Mercedest külföldön adják el, oda folyik be a vételár, akkor miféle hasznot visznek ki ezek a cégek az országból… de hagyjuk, hisz a lényeget nem értik itt még mindig. Hozzáadott érték. Ez az, amire nem vagyunk képesek. 30 éve a rendszerváltáskor ha okos vezetőink lettek volna, akkor megteremtik a lehetőségét, hogy e nemzet képes legyen majd hozzáadott értéket teremteni. Az oktatásra fektették volna a hangsúlyt és persze az akkor még a mainál színvonalasabb egészségügy reformjára, pénzt nem kímélve, ha kellett volna akár kenyérhéjon élve tűzön-vízen át. Megértetve a néppel, hogy miért kell. Hogy a ma világában a jövő generációi egy élhető országban nőjenek fel. Egyre gyarapodó tudós, kiművelt embefőkkel, és egyre kevesebb tudatlannal. Tudom, most sokan kezdenek kifogásokat keresni, miért nem lehetett volna megtenni. Nem érdekelnek a kifogások. Arra jók csak, hogy elhitessük magunkkal: úgysem ment volna ezért meg azért. De. Megpróbáltuk? Biztos, hogy nem ment volna?

Aki gyávaságában nem indul el az úton, sosem tudja meg, mire is lett volna képes. Lehet, hogy elbukik, de lehet, hogy nem. Ha elindul, az esély a kézzelfogható eredményre 50-50%. Ha el sem indul, 100% kudarc. Egy nép ezeréves útkeresése a világ formálódó közegében. Mi az, amin egy nép nagysága lemérhető? A tettein. Választott vezetői tükrözik a nép mentalitását. Egy valódi új társadalmi szerződést kellene kötni, végre kibékülve egymással, letéve örökre a fegyvert. Valódi társadalmi párbeszéd kellene magunkkal, egymással az álszent és hazug kormányzati konzultációk helyett. Ne erőltessünk ekkora primitív ökörségeket, mint a szájbarágós nemzeti konzultációknak nevezett ovis szórólapok. Le kellene tenni végre egy új haza alapját. Építenünk kellene végre egy minden itt élő számára jó hazát, a korrupt-tolvaj-önistenítő-hazug vezetőket, közszereplőket börtönbe vetni, miután teljes vagyonuk a népre száll vissza. Tiszta, hazugságoktól mentes egyenes beszéd egymással, tisztábban, becsületesen játsszuk a „játékainkat” egymással kicsiben és nagyban, mert a kicsi lesz aztán az egész.

Rész a nagyból, amely nem tűri, hogy ő betartja, más meg szétverni akarja. Így mindenkinek jobb lesz itt. Ne legyünk gyávák, merjük átvenni a jó dolgokat a világból, amik jól működnek, ki vannak próbálva, ezzel megspórolhatjuk a kísérletezéseket, aztán formáljuk magunkra, gondolkodjunk és cselekedjünk minden egyes ember érdekében a lehető legjobb módon. Akinek könnyebb, az nyújtson segítő kezet annak, akinek valamiért nehezebb, mert legközelebb ez fordítva lehet, és így mindegy lesz, hogyan fordul a szerencse kereke. Lépjünk túl emberileg a politikai oldalak szempontjain, lehet egyénileg valakinek egyik-másik szimpatikusabb, de önmagában egyik sem elég, hogy a teljes itteni népesség egészének jól megfeleljen, a cél ne merüljön ki a hatalom és pénz uralásán és megszerzésén, egymást ne marjuk, hanem segítsük. Kérdezzünk egymástól és figyeljünk egymásra, fogadjuk el egymást. Ne legyünk okosabbak a másiknál, hisz mindenki jó valamiben, és abban jobb nálunk.  Tanuljunk a másiktól, hisz az nem szégyen, inkább erény. A jó közösségben az én megmarad, a rosszban a másik fölé nő, zsarnok lesz előbb-utóbb némelyikből, a jó közösségben az emberek szabadok, a rosszban rabszolgák. Ha ezeket meg tudnánk valósítani, jobb hely lenne az ország, jó példa lehetnénk másoknak, az utánunk jövőknek.

Czotter József

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.