Október 1,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Visszafoglalva

A szakszervezetek tüntetése számomra csendesebben végződött, mint ahogy számítottam rá, pedig tízezer ember vonult a Jászai Mari tértől a Kossuth térig. Igen, -ig, mert szembeköpve a dolgozókat, törvényeket a kormány lezáratta a Kossuth teret az utolsó pillanatban egy védett senki érkezése miatt. Szakszervezetek, pártok, diákok, civilek vonultak együtt. Én a Vasas Szakszervezethez soroltam be, mert 1. az apukám 1990-ig náluk volt szakszervezeti vezető, 2. tudomásom szerint őket még nem vette meg a kormány.

Fotó: Bernadett

Hangos, de láthatóan fáradt és megtört emberekből állt össze a munkások tömege, melynek a legnagyobb érdekessége az volt számomra, hogy szinte egy fiatalt sem láttam köztük. Bőven 50 év feletti emberek voltak. Elgondolkodtató volt látni, hogy a mai magyar munkásosztály egy szemvillanás alatt nyugdíjas lesz… Ha ezt a törvényt bevezetik és alkalmazni is merik majd a munkáltatók, akkor meggyőződésem, hogy közülük sokan a nyugdíjas kort sem érik meg.

Fotó: Bernadett

Nemzetközi szakszervezeti föderációk és külföldi szakszervezetek küldtek videóüzenetet és levelet, hogy kifejezzék szolidaritásukat a magyar dolgozókkal és tiltakozzanak az embertelen kizsákmányolás ellen. Volt több remek gyújtó hangvételű beszéd. Nekem a VDSZ (Magyar Vegyipari, Energiaipari és Rokon Szakmákban Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége) elnökének beszéde tetszett a legjobban, aki többek között azt mondta, hogy sose hitte volna, hogy el fog jönni egyszer, hogy a nyolc órás munkaidőért kelljen harcolnia. Igen, vagyunk ezzel így egy páran… Az ő beszéde volt az utolsó beszéd, mely után a rendezők lezárták a tüntetést és elköszöntek, ahogy teszi mindenki nyolc és fél éve.

Ám ekkor egy sárga mellényt viselő férfi, kezében zászlóval a színpadra ugrott, felkapta a mikrofont és azt mondta: „Ne menjetek haza! Gyertek utánam a Kossuth térre!” Elindultunk. Nem tudtuk mi lesz, de mentünk. Maximum 50 méterre a színpad mögött a villamossínek után már összezárt a készenléti rendőrök sorfala. Az első hullámmal értem oda. Az emberek és a rendőrök megindultak egymás felé. „Törjük át!”, „Nyomjátok!” – hallatszott a tömegből és test a testnek feszült. Idegenek elszánt, dühös teste tapadt szorosan egymáshoz és a láthatóan zavart rendőrök testéhez. Ahogy fogyott a levegő az első sorokban, úgy vált eggyé, homogénné a tömeg. Megszűntek a társadalmi, korosztálybeli, ideológiai különbségek. „Mi” voltunk és a cél, hogy bejussunk a térre, amit orvul einstandolt tőlünk a kormány.

Minden erejét összeszedve állt ellen a rendőrsorfal nyomásának a rózsaszínhajú alter lány, az ősz értelmiségi, a raszta srác, a nénike a gurulós bevásárlótáskával, diák és tanára, picike gimis kislány, jól öltözött, középkorú értelmiségi pár és láthatóan szegényebb emberek. Voltak akik kiabáltak és volt, aki sírt, mert nem hitte el, hogy szinte gyerek rendőrökkel küzd fizikailag, hogy bejusson az országa legszimbolikusabb terére, hogy kifejezhesse a nemtetszését azokkal szemben, akik magukat kordonbontóknak nevezik. Azokkal, akik napról napra, óráról órára, szisztematikusan tesznek valamit a demokrácia eltiprásáért, emberek megalázásáért, kisemmizéséért, kizsákmányolásáért, elbutításáért. Akik meghurcolnak, besároznak, eltaposnak bárkit, akit megvenni nem tudnak. Akik elüldöznek innen embereket, valamint olyan alapítványokat, egyetemeket, amelyekre nem tudnak nyomást gyakorolni. Embereket, akik ide születtek ugyan, de élni és megélni már képtelenek itt.

Szóval, ott voltunk mi, a „mi” és a bordó sapkás rendőrök, akik között volt, akin látszott a düh, visszafojtott (néha vissza se fojtott) agresszivítás velünk szemben, ahogy lökdöstek, taszigáltak, de ez volt az elenyésző kisebbség. Nagyobbrészt megszeppent, kedves arcú gyerekek voltak, akik felsegítették a nénit, aki megbotolva majdnem elesett. A másik megengedte, hogy belekapaszkodjon az előttem álló kislány. Látszott, hogy vigyáz rá. Volt aki kerülni próbálta a tekinteteket, de többen zavartan, értetlenül, tanácstalanul néztek vissza ránk. Egy rendőr elejtette a gumibotját és a mellettem álló férfi felvette és visszaadta neki. Egy másiknak leesett a sapkája. Skizofrén, ám igen emberi jelenet volt, hogy míg 4 sorban tiszta erővel feszültünk mi egymásnak velük szemben, mindenki aki hallotta a kerdést, hogy „Hol van a rendőr sapkája? Adjátok előre!” lenézett a lába alá és a kissrác sapkáját kereste, hogy meg ne fázzon, vagy nehogy megszégyenítsék majd, hogy elhagyta. Látszott, hogy meg volt ijedve, hogy mi lesz. (Sajnos nem lett meg.)

Az egyiktől megkérdeztem, hogy mit érez most, ha rám néz, miközben feszülünk egymásnak és egyikünk sem igen kap levegőt? Mit érez, mert elmondom neki, hogy én ott voltam, amikor a rendvédelmisek, katonák és tűzoltók demonstráltak a visszamenőleges jogfosztásaikért. Ott voltam és lehet, hogy az apja mellett álltam, mert ő még csak olyan ötödikes lehetett. Mire ezt elmondtam neki úgy, hogy az arcunk szinte összeért, elcsuklott a hangom és elsírtam magam a helyzettől. A dühtől és elkeseredéstől. A fiú elfordította a fejét és közben azt mondta: Minden rendben lesz, ne tessék sírni!” Meggyőződésem, hogy volt közöttük olyan, aki felfogta, hogy ő is a mi” része.

Fotó: Bernadett

Egyszercsak átszakadt a sorfal, mint egy gát, és bent voltunk. Miénk itt a tér…” énekelték sokan. Kiabáltunk, örültünk és siettünk a parlament felé. Akik elől álltunk az előző fél órában felismertük egymást a beáramló emberek között. Összemosolyogtunk és olyan mámor volt az összevillanó tekinteteinkben, hogy igen, megcsináltuk”, mint a foci Eb idején az utcákon az első magyar siker után. Eufória, de csak néhány másodpercig, mert megfordultam és nem volt mögöttem a tömeg. Nem volt mögöttem apám piros-kék szakszervezete, nem volt ott a gyújtó beszédű elnök tábora sem, pedig azt mondta, nem engedjük”. Nem volt mögöttem szinte senki, csak az üres Alkotmány utca, néhány villogó rendőrautó, a maximum kétezernyi mi” és a tévés stábok.

Igen, a gát átszakadt, de addigra a folyó elapadt. Miénk volt a tér, csak üres.

br

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.

Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
error

Kövess minket!