November 13,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Világszínvonalú szemétdomb

Az ember már csak olyan, hogy pillanatok alatt képes bármit megszokni, bármihez alkalmazkodni. Ez egyrészről hasznos tulajdonság, hiszen így tudott az emberiség túlélni annyi mindent a klímaváltozástól a háborúkig. Másrészről azonban nem annyira jó, ha ezt az alkalmazkodóképességet olyankor is használjuk, amikor nem kellene, sőt, nem lenne szabad. Amikor a pozitív változáshoz pontosan arra lenne szükség, hogy ne fogadjuk el azt, ami van.

Mindez a Szalonna fórumon, egy kórházakról folyó beszélgetésről jutott eszembe és elgondolkodtam azon, mennyi minden mellett megyünk el szó nélkül, mennyi olyan dolog vesz minket körül, amint változtatni kellene és lehetne is, de már fel sem tűnik nekünk, hogy gagyi, ócska, szemétre való. Mutatom a beszélgetést.

Kórházi dühöngés jöhet? Tudom, a padlás tele van az egészségügyről szóló rém- és valós történetekkel, de a személyes tapasztalat mindig letaglózó.

5 napot töltöttem a gyerekeimmel a Megyei Oktató Kórház gyerek fertőző osztályán. Az orvosoknak és az ápolóknak maximális tisztelet és elismerés, hogy ilyen körülmények között lelkiismeretesen és kedvesen ellátták az összes beteget. Az ablakon félig leszakadt szalagfüggöny, a szobában se egy szekrény, se egy asztal (a stokedlin ültem végig a napokat), az infúziós állvány nem gurul, és nem fér be a wc-ajtón rendesen, ami némiképp megnehezíti a hasmenéses gyerek közlekedését (gyerek méretű wc nincs, 5 kórteremre jut 1 db a képen látható tisztálkodó helység). A laborba este én vittem át a vérvételes kémcsöveket a beteg gyerekkel, mert az éjszakás nővér egyedül van, és nem hagyhatja el a helyét. És ez egy “súlyponti kórház”. Mi lehet vidéken?? A képek:

A döbbenet ezután jött. Több olvasó nem is értette, mi ezzel a gond. Hiszen viszonylag tisztaság van. Le van ugyan szakadva a függöny, de legalább üveg van az ablakban, nem farost lemez. A vécén van ülőke és nincs peremig lepve vízkővel, egyebekről nem is beszélve. Hiszen ez majdnem luxus ahhoz képest, ami máshol van.

Miután idős rokonaim vannak, többször fordultam meg magam is az egészségügy bugyraiban, így alá tudom támasztani: ez szinte luxus ahhoz képest, amit én tapasztaltam. Aztán eltöprengtem a dolgon. Az ötven éves bútorokon, a töredezett kőpadlón, a rozsdás infúziós állványon és azon az őrületes pénzen, amit ez az ország az egészségügybe töm. Visszagondoltam arra, hogy 15-20 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy ne adjanak a kórházban gyógyszert, hanem be kelljen vinni. Hogy ne legyen pizsama, törölköző, szappan, vécépapír, lázmérő, evőeszköz. Ma pedig már természetes, hogy nincs. Ma már annak is örülünk, ha orvos vizsgál meg váratlan baj esetén és fel sem tűnik, hogy talán bőrgyógyász próbálja kitalálni, hogy vakbélgyulladásunk, vagy infarktusunk van éppen.

Megszoktuk, elfogadtuk és ha tovább rothad a rendszer, azt is meg fogjuk szokni. Pedig nem kellene. Nem lenne szabad. Semmi sem indokolja az ócska ágyat, a rozsdás állványt, az ezeréves éjjeliszekrényt. Semmi. Ha valóban jól teljesít az ország, ha valóban annyi pénz áll rendelkezésre, ha az uniós források oda kerülnek, ahová kerülniük kell, ha a munkanélküliség lényegében megszűnt, ha minden munkavállaló fizeti az egészségügyi hozzájárulást, akkor nincs, nem lehet indok arra, amit napról napra tapasztalunk az egészségügyben.

Itt még nincs vége a történetnek. Egy másik olvasónk is megírta a személyes élményeit és küldött fotókat, amelyeket ő készített. Mutatom:

Vasárnap a 12,5 éves fiamnak úszóversenye volt délután, szokásos hétvégi program, csak annyiban változott, hogy nem a reggeli csoportban voltak a kisebbek, így nem kellett hajnalban kelnünk. Későn kelés, reggeli, majd elindultunk. Az uszodába érve elment a gyerek a mosdóba, majd ment az apjához, hogy segítsen neki (én épp parkoltam), mert nagyon viszket a háta. De akkor már az arca is kiütéses volt, nem csak a háta. Némi tanakodás, és az egészségügyisekkel való beszélgetés, vizsgálat után úgy döntöttünk, hogy elvisszük abba a medical centerbe, ahová mindig járunk. Mire odaértünk csóri gyerek tetőtől-talpig tiszta vörös-kiütéses volt, a szája szinte lila, duplájára dagadva. Ott kapott kétszer is egy jókora adag antihisztamint, de mivel 40 perc alatt alig csökkentek a tünetek, mentőt hívtak hozzá. Amíg a mentő odaért, kapott egy adag adrenalint is, mivel megint kezdett a szája-nyelve dagadni-viszketni. Elvitte a mentő egy közeli gyerekkórházba, ahol a sürgősségin kötöttünk ki. 
És igazán itt jön a lényege a kommentemnek. 
A sürgősségin azonnal fogadták, külön helységbe került, ami tiszta volt, és jól felszerelt (látszott, hogy nem új, de rendben tartott), és ahol simán ott lehetsz a gyerek mellett. Az orvosok-nővérek kedvesek, udvariasak, mindent elmondanak, mindent megbeszélnek veled. Amikor kérdeztem a nővért, hogy ebben a helységben adhatok-e enni a kisebb tesónak, mondta, hogy persze, de várjunk egy kicsit mindjárt jön a vacsora, neki is adnak szívesen. Majd átkerültünk egy kórterembe – a gyerek időközben teljesen jól lett, csak meg kellett várni az adrenalin távozását a szervezetéből -, ami egy négyágyas szoba volt. Minden ágy felett a falon műszerek, az ágy mellett kinyitható fotelágy a hozzátartozónak, szekrényke, ágyhoz húzható asztal, és minden ágy felett tv (a hangzavar elkerülése végett a gyereknek van saját távirányítója, és az a hangszóró is, amit a feje mellé tehet). Mindez függönnyel elszeparálható. A szobában wc, zuhanyzóval is volt. 
Az ott töltött 4 óra alatt a gyerek kapott vacsorát (négyféle mini szendvics, almalé, jello, fagyi), a húga is kapott jellot és fagyit, sőt tőlünk is megkérdezték, hogy kérünk-e meleg vacsorát. A fürdőszoba tiszta volt, volt wc papír, szappan, kéztörlő, valamint a falon egy tábla, hogy ugyan naponta többször takarítanak, de ha a tisztaság nem felel meg az elvárásaidnak, akkor hívd az ott szereplő számot, és jönnek takarítani megint. 
Amikor kértem a fiamnak egy plédet, akkor mutatta a nővér, hogy ott van a folyosón egy polc, annyi plédet-párnát veszek el, amennyit akarok.
Ami a legjobb volt, hogy emberként, partnerként kezeltek minket – és a gyereket is -, valamint az egész helyet átjárta egy teljesen nyugis légkör, senki nem rohant, nem volt ideges, türelmetlen stb. (de ugyanezt elmondható a medical centerre is)
Csatolok pár képet, igaz a mosdóról nem csináltam. Ez itt a négyágyas szoba.

Mindkét történet állami kórházban játszódik. Mindkét esetben alapellátásról beszélünk, nem plusz pénzért biztosított többletszolgáltatásról. Hogy mi a különbség a két eset között? Csupán annyi, hogy a második helyszín Ausztrália. De nyugodtan lehetne Anglia, Spanyolország és még számos másik ország is. Ilyen színvonalú ellátást nyugodtan el lehet és el is kell várni az államtól – mint az egészségügyet működtető szervtől -, de nem várjuk el. Mert megszoktuk az ócskát. És ameddig ez nem változik a gondolkodásunkban, nem is lesz jobb semmi.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.