November 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Ha a szolga feldühödik valamitől, akkor nehéz lecsillapítani

Mészáros Lölö felvásárolja a tokaji borvidéket. Vagy akár mondhatjuk múlt időben is, mert nagyjából túl is vagyunk a dolgon. Meg a Balatont is, mert egyszer járt arra és ízlett neki a lángos. Ha már, akkor a szállodákat és kempingeket is, ne kelljen már szobafoglalással vacakolni, meg amúgy is jó üzlet. Főleg, ha van kedvezményes hitel – és van -, ha vannak megpályázható állami milliárdok – és vannak -, ha nincs konkurencia – alig van, a maffia szépen irtja őket -, akkor baromira jó üzlet. Meg aztán ha úgy alakul, hogy a vállalkozózseni, befektetőfenomén és dinasztiaalapító (már az egész pereputty milliárdos vállalkozó külön-külön is) rá találna unni a turisztikára, vagy a borgyártásra, majdcsak sikerül eladni a portfóliót egy arra kószálónak. Például Tiborcz Istvánnak. Ott jó helyen lenne a borágazat, hiszen anyóspajtás régebben is próbálkozott ezzel, de akkor még ciki volt ha a miniszterelnök felesége állami pénzeket kaszál. Ma meg már nem ciki. Úgy főleg nem, ha nem is az ő nevén megy a bolt. Aki azt meri állítani, hogy de bizony, az Orbán família kezében van már a fél ország vagyona, azt be lehet perelni, ki lehet nyírni.

Így megy ez minálunk. A tehetség utat tör magának, mint gaz a repedezett betonon. Egy emberöltő sem kellett hozzá, hogy a falusi hülyegyerekből egy fél ország tulajdonosa legyen. Ő a gazda, bizonyám. És az úgy szokott lenni, hogy a birtokon a gazda szava szentírás, az ő akarata felülír mindent. Vitatkozni nem lehet vele, csak engedelmeskedni lehet. És persze szorgos munkával hasznot termelni.

Így szokott ez lenni. A rabszolga megszokja a dolgot és már régen nem emlékszik arra, hogy az ősei szabad emberek voltak. Azt sem tudja, mi az. Neki már az a normális, hogy a munkafelügyelő megmondja, mi a feladat, ő pedig végrehajtja azt. Nem akar szabadulni, mert mi a faszt kezdene a szabadsággal? Hová menne? Hol lakna? Miből élne? Megvédi a gazdát és a saját láncait akár az élete árán is. Hiszen neki az jelenti a biztonságot. Ha rázárják a kunyhó ajtaját, akkor vigyáznak rá. Óvják, védik. Jó ez így.

A rabszolga nem érti, hogy mások miért nem akarnak rabszolgák lenni. Érzi azért valahol a lelke mélyén, hogy valami nem stimmel azzal, hogy ő meg akar, de mivel nem képes végigvinni a gondolatmenetet, marad az egyszerűbb megoldásnál: gyűlöl mindenkit, aki más, mint ő. Az a tuti. Foggal-körömmel védi és szolgálja az urát. Imádja, hiszen biztonságos meleg akolt kap tőle, vannak rongyai, melyekkel betakarhatja a testét, van étele és van jövője. A jövője pont arról szól, amiről a jelene. Nincs változás, nem kell újat tanulni – semmit sem kell tanulni -, nem kell alkalmazkodni, nem kell gondolkodni.

Kint veszélyes lenne, megtalálnák és felfalnák a vadállatok, neki kellene megküzdeni a betevőért, neki kellene kunyhót építeni, neki kellene kitalálnia, hogy miből fog megélni. Döntéseket kellene hozni, tanulni és fejlődni kellene, erőlködni és izzadni, kockáztatni és vállalni a felelősséget. Az szar. Nehéz. Fárasztó. Macerás. Kockázatos. Szolgálni, engedelmeskedni, behódolni sokkal jobb.

Amúgy is mindig voltak urak és mindig voltak szolgák. Így működik a világ, ez ellen semmit nem lehet tenni. Az urak mindig is magánrepülővel jártak meccsre, lefölözték a hasznot és luxusban éltek, milliós cipőkben jártak, méregdrága órákkal díszítették a kacsójukat, széthajigálták a szaros pelenkákat, vadászkastélyok nőttek ki a földjeik közepén. Ezek az urak előjogai, telik rá nekik. Nincs ezen mit csodálkozni, ez a dolgok természetes rendje. A háziszolgák is luxusban éltek mindig, magánrepülővel vitték a macskát orvoshoz, szigeteket vásároltak maguknak (jó, nem pont maguknak, hanem az uraságnak), lenézték az egyszerű szolgákat.

Néha előfordult, hogy a háziszolgára megharagudtak az uraságok, elvették tőlük az előjogokat és a kincseket. Azt nagyon élvezték a többiek, mert akkor végre kiderült, hogy a cifra gúnya alatt amazok is csak olyan senkik, mint ők. Még ritkábban, de néha olyasmi is megtörténik, hogy a szolgák megelégelik a sok munkát, a gyatra kosztot és fellázadnak. Na, az csúnya szokott lenni. Mert az a szolgatömeg, amelyik az élete árán is védte az uraságot, hirtelen már nem védi, hanem vádolja a gazdát. Előkerülnek a sérelmek, a deszkák között süvítő szélben átvacogott telek, a gyerek, aki meghalt, mert nem volt gyógyszer, a másik gyerek, aki nem halt meg, de csak rabszolga lett ő is. Ha a szolga feldühödik valamitől, akkor nehéz lecsillapítani. Mert ami addig természetes volt, az hirtelen nem lesz az. Egyszerre szemet szúr, hogy az uraság luxusban él, ő pedig éhezik és fázik, a gazda porontyai kövéren és boldogan dagonyáznak minden földi jóban, az ő kölykei soványak, éhesek és rongyosak.

Ha eljön ez a pillanat, akkor hamar lángra kapnak a gőgös kastélyok és azok, akiknek a szava tegnap még törvény volt, futnak az életükért. Már ha tudnak még futni a hájas valagukkal. Nem mindig történik ez meg persze, de néha igen. Váratlanul. Nem lehet rá felkészülni. És mindig, kivétel nélkül mindig a szolgák a leginkább bosszúszomjasak. Mert szembesülnek azzal, ami addig is nyilvánvaló volt, de ők nem akarták elhinni. Szembesülnek a saját ostobaságukkal, de nem önmagukra haragszanak érte, hanem arra, akit odáig hűségesen szolgáltak. Az ilyennek kivétel nélkül mindig csúnya vége van. Nagyon csúnya.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.